Mikor a tanáregyesület közlönyének ápril 19-iki számában ülésének
jegyzőkönyvi kivonatát s benne a tanügyi congressus programmját
olvastam, azonnal több választmányi tag előtt kijelentettem, hogy az
egyesület bomlását idézheti elő a vallás kérdésének fölvetése. A
programm többi pontja is szerencsétlen, legalább a kijelölt realista
felolvasók szájában az; de a vallástanítás feszegetése éppen
veszedelmes. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert az egész
világon ébredezik az idealismus, mely rajong a vallásért. Az emberiség
haladása ugyanis hullámosan történik. A mostani hullám, melynek végén
vagyunk, 1815 körül kezdődött. Szivünket lassankint elfogta az egyetemes
iránti lelkesedés, rajongva szólottak az istenről, a vallásról, az
erkölcsről, rohamosan átalakult a társadalom erkölcsi magaviselete, a
bölcsészek a szép, jó és igaz eszméjének egységét hirdették, az
államférfiak a moral és politika testvériségét taníták, az irodalomban a
tekintély képviselőiről, az atyáról, a férjről, a felsőségről, a
becsületről, az adott szó szentségéről stb. lelkesen kezdettek szólani,
a drámában epicusok lettek a jellemek, lyrai az előadás, olykor
sentimentalis a hang. Az elbeszélő költészet a régi dicsőség, a hajdani
nagyság magasztalásához fordúlt, ódai, fensőbb vagy mély elegiás hangon
szólalt meg a lyra, megvetéssel tekintett a népiesre, a nemzetiesre,
melyet meg akart nemesíteni. Tekintélyre, hatalomra tőn szert az
aristocratia, nagy befolyása volt a papságnak a közéletben s
felháborodással szólottak a democratia léhaságáról, az erkölcsök
elaljasodásáról, a pénz szagáról, az általános jellemtelenségről, éppen
mint napjainkban. Tehát ily sors várakozik reánk? kérdi az olvasó.
Kétségkivül más lesz a történet, mások az emberek; de a forma örök, a
forma változatlan. A szép, jó és igaz eszméje csodálatos egységet fog
alkotni, melyek fokozatos elválása teszi lehetővé a civilisatio rendes
menetét, szüli a vallás, a bölcsészet, az erkölcs, a politika, az
irodalom, a művészet, s a gazdasági élet sajátságos módosulását.
Most tehát az idealismus hajnalán a legnagyobb hibák egyike a
tanáregyesületben a vallás tanítása ellen szólani, mikor a szülők erősen
sürgetik nemcsak külföldön, hanem nálunk is. De talán helyén lesz a
vallástanítás reformját sürgetni? Ez már inkább. Erről lehet szólani,
csakhogy itt az a nehézség merül fel, hogy az egyházi hatóságok maguknak
követelik a javítás keresztülvitelét, az iskolai hatóságtól csupán a
szükséges előzékenységet követelik meg. Sőt ha rendkivüli erővel találna
kitörni az idealismus, ez minden tanintézetet a szakiskolák egy részének
kivételével felekezetivé változtatna. Talán négy-öt év mulva beáll ez az
idealis reform, hogy azután tiz-húsz év mulva a szélső idealismus
lohadásával újra megkezdődjék a szabadságért való rajongás, föllépjen a
papság elleni harcz, hangoztassák, a megnemesedett liberalismus
szükségét. Az ostromlók ugyan még tisztelik a vallást, a gondolkodók, a
bölcsészek, az államférfiak nemes hangon szólanak a vallásos
igazságokról: de már sokan gyülölik az ugynevezett papi zsarnokságot. A
haladás hullámának második felében, mikor nagy bizodalommal fordulunk a
természettudományokhoz, mikor az irodalomban uralomra jut az
academismus, a nyelvben az orthologia, az államban a nemzeti egység, a
gazdasági életben a plutocratia, a közéletben az érzékiség és a jólét
hajhászása, akkor legjobban elhanyagoljuk a vallás tanítását. Igy láttuk
ezt a hetvenes években.
De a mint növekszik a realismus; mikor erkölcsileg teljesen szétmállik a
társadalom: lassankint hódít a vallásos mysticismus. Ez nem az
idealisták merész, követelő, szigorú föllépése, hanem az az édes, lágy
mysticus érzés, mely 1880 óta mindjobban elharapódzott s a catholicismus
felé fordította a nemzetek figyelmét. Mert minél intensivebben behatunk
a lét mélységeibe, annál jobban látjuk, hogy valami titkos, sejtelmes,
mysticus van tudásunk mögött, melyet semmiféle természettudomány nem tud
megfejteni. A realismus e nyomása alatt reformálták a nyolczvanas
években a vallásoktatást. Nálunk számos hitoktatót alkalmaztak;
mindenfelé, különösen Oroszországban terjedtek a mysticus, vallásos
érzelem hivei. Kivált a reálisabb nemzetek, minők a germán fajok,
különösen az angol, szivesen belémerültek ebbe az édes, lágy vallásos
érzésbe, mikor, oly szívesen olvassuk Kempis Tamás könyvét Krisztus
követéséről. A múlt század alkonyán hatalomra jutott realismus, melynek
féktelen individualismusa szülte a nagy forradalmat és benne a
legnagyobb individuumot, I-ső Napoleont, rendkivül elterjesztette a
mysticismust, mely a catholicismus visszaállítására birta a franczia
császárt és kitűnő gondolkodókat, mint Schleiermacher, Stolberg,
Novalis, Jakobi, Fichte, Schelling, Baader stb. az érzelmi vallás
kebelébe hajtott. Ma pedig egy kitűnő orosz költő és gondolkodó, gróf
Tolstoi, ennek a mysticus vallásos érzésnek a legzseniálisabb tolmácsa.
A mysticismus azonban most már senkit sem tud megnyugtatni. Az
emberiségben rohamosan jelentkezik az idealismus s vele az a magasztos
fenkölt vallásosság, mely hivatva van megnemesíteni a világot.