Mielőtt tovább mennénk, egy fontos kérdés tisztába hozására kell
szorítkoznom. Ez a nemzeti szellem kérdése. Az elnöktől kezdve az utolsó
felszólalóig mindenki emlegette a nemzeti szellemet. A dolog magyarázata
nagyon egyszerű.
Az emberiség a haladás hullámának elején (a mai hullám 1815 körül
kezdődött), a három eszme, a szép, igaz és jó egységének napjaiban, a
szélső idealismus korában az egyetemesért lelkesedik. Lángolóan szereti
hazáját, de erkölcsi szempontból tekinti. Ilyenkor hódolunk a tekintélyi
vallásnak, az idealis moralnak, melynek képviselői az orthodox egyházak,
főleg a katholikus egyház. Ezeknek tehát nagy befolyásra kell szert
tenniök.
Csak később, a mint a három eszme egysége lazúlni kezd, jelentkezik
halaványan a rationalismus és skepticismus. Ennek a lelki állapotnak a
nemzetre vonatkozó felfogása 1825 körül Vörösmarty _Zalán futása_. Ő még
nem akar erőszakosan magyarosítani, hisz a nemzetiségek is ragaszkodnak
hozzánk.
1840 körül már jóval szűkebb az emberiség eszmeköre, háttérbe szorúl az
egyetemes és a nemzetiért, a magyar haza egysége- és nagyságaért rajong
a magyar. Végtelenűl tetszenek a magyaros szokások és erkölcsök. Meleg,
közvetlen és benső lesz a dal, melynek Petőfi a nagymestere.
A nemzeti egység és nagyság eszméje, noha folyton átalakulva, több
realis elemmel bővülve, mintegy 1875-ig egyedül uralkodik. Azután
rohamosan hanyatlik.
Tíz évvel utóbb már csak az egyén léhasága és zsebelése, az ember
érzékisége, legjobb esetben a kenetes mysticismus lágysága uralkodik
bensőnkben. Nyájasak, kedvesek, szeretetreméltók, finomak, ennivalók
vagyunk; de kiveszett belőlünk az erkölcsi erő, nincs jellemünk, könnyen
hazudozunk, elvesztjük a becsület, az igazi tisztesség fogalmát. Az
egész helyett az alkotó részek dominálnak. A három eszme teljesen
szétvált egymástól, a jó nem támogatja a szépet és mindkettő az igazat.
Van-e tehát ilyenkor lelkesedés a nemzeti nagyságért, a nemzeti
egységért? Ezt nem érezheti senki, mert szétmállott a család, a nemzet,
az ország. Mindenütt decentralisálnak. Hát mégis hogy magyarázzuk a
nemzeti szellem örökös emlegetését? A zsebelő politikusoknak, az
államférfiaknak, a vármegye urainak, a városatyáknak, a társulatok
elnökeinek, igazgatóinak egy nemesebb frázisra van szükségök a sokezer
dictióban s e nemesebb frázis a haza és nemzet. Hiába, a realis, a
szétmálló időkben sem nélkülözhetünk egy-egy általánosabb gondolatot,
ezek nélkül nem is lehet beszédet mondani; azért dicsőítik annyiszor a
hazát a realismus ünnepi szónokai. De nem értenek mást alatta, mint az ő
körüket, társaságukat, családjokat. Ettől egyöntetűséget, egyformaságot,
egyenlőséget, azonos gondolkodást, érzést vagyis nemzeti szellemet
követelnek, mert csak ily körben érzi jól magát a realista egyed. Ez az
ő édes, kedves, benső és közvetlen világa; ezt sürgeti és követeli.
Ennek meséiben gyönyörködik, bűbájos regéit elragadtatva hallgatja,
beléjök mélyed és minden legkisebb része elvarázsolja, megigézi.
Csakhogy ugyanazt érzi ilyenkor minden nemzetiség; mindegyik boldog az ő
aprólékos, kicsinyes szokásaiban, gyönyörködik meséiben, él nyelvében és
dalaiban. Ezért oly nehéz ilyenkor magyarosítani. Az idealismus ugyan
nem magyarosít hivatalosan, de mivel lenézzük az ily kicsinyes nemzeti
sajátságokat, meg akarunk nemesedni a művelt emberiség által, tetemesen
hódít az uralkodó nemzetiség s így hazánkban a magyarság. Legfölebb ott
lehet nagyobb baj, a hol a vallás különbsége választja el a polgárokat.
Mindezeket azért kelle elmondanom, hogy megértsük az annyiszor
emlegetett nemzeti szellemet. Röviden összefoglalva: az idealista
lángolón szereti a hazát, de megveti a nemzeti szellemet, ezt meg akarja
nemesíteni. A realista ajkán pedig füllentés a hazafiság, a
hazaszeretet, a patriotismus; de annál jobban szereti a nemzeti
szellemet, a magyaros érzést, gondolkodást, a magyaros beszédet és
magaviseletet. Csak ennek körében érzi jól magát; ezt követeli övéitől,
környezetétől; ezt akarja meghonosítani az iskolában, ezért beszéltek
róla annyit a jámbor tanítók és tanárok a nélkül, hogy igazán
megértették volna.
Most lássuk a congressus némely határozatát.
Waldapfel János elítéli a középiskolai rendtartásnak _az osztályozásra
és vizsgálatra vonatkozó_ intézkedéseit, melyek nem annyira a
lelkiismeretes kötelességtudást, hanem a ki-, sőt feltünni vágyásig menő
versenyzést fejlesztik ki a tanulók lelkében. Szüntessék meg a
vizsgálatokat és érdemjegyeket. Ez utóbbi helyett egy kis jellemrajzot
írjanak a szülőknek. Vizsgálat csupán a harmadik, hatodik és nyolczadik
osztályban legyen. Az érettségi csak az egyetemre jogosítson; a többi
jog már vele járjon a VIII. osztály bizonyítványával.
Az előadó nem érzi, hogy a realismus nyomása alatt beszél. Idealisabb
időkben minden megengedhető módon tanulásra szorítják az ifjút, számos
érdemjegyet találnak ki; a realismus gyöngédsége, gyermekszeretete,
testi nevelése, a mennyire lehet, törli a vizsgálatokat, apasztja vagy
néhol megsemmisíti az érdemjegyeket. Lehetőleg egyenlőkké teszi a
tanulókat.
A realista Kármán hévvel pártolta az előadó indítványát, a congressus
azonban mellőzte, hisz már ma is odajutottunk, hogy gúny tárgya az
osztályvizsgálat; az érettségin pedig jó és rossz úton könnyítenek. Ma
ezer kellemetlenség éri a tanárt, a vizsgáló-bizottság elnökét, a
kormánybiztost, ha egy kissé becsületes erélyt akar kifejteni.
Ismeretes, hogy a legtöbb középiskolában a dolgozatokat kiírják vagy
másoktól leírják a tanulók, hogy itt-ott pénzen vásárolják meg a
tanárokat; a hol pedig tiszteségesebbek a viszonyok, ott győz a
realismus protectiós és irgalmazó gondolkodása. Szóval nem tehetünk
mást, mint könnyítünk, engedünk, irgalmazunk.
Sebestyén Gyula _az állam és az iskola viszonyáról_ szólott és úgy
gondolja, hogy közoktatásügy tekintetében a társadalom még nem
símulhatott ahhoz az államalakuláshoz, a mely, nem is egészen félszázad
előtt a modern jogállamot teremtette meg nálunk. Ez helytelen állítás.
Az állam nem alakul magától és nem követi őt a társadalom és a
közoktatás, hanem az ember egész erkölcsi világa módosul a három eszme
egységének lazulása szerint. A nyelv, az irodalom, a művészet, a vallás,
az erkölcs, a politika, a jog stb. mind e szerint módosúl. Az iskola
szelleme sem lehet más, mint az uralkodó eszméé. Minden testület, sőt
minden egyes ember magaviselete az uralkodó eszmének van alávetve és
boldog, ha szervezete a szerint tud módosúlni.
Beke Manó _a társadalom és az iskola viszonyát_ fejtegette. Szerinte
csak a jó iskolát támogatja a társadalom Ez így odavetve, nagyon
helytelen. Jó iskola az, mely az uralkodó eszme követeléseinek meg tud
felelni. Idealis időkben más szellem van az iskolában, más a realismus
alatt. A huszas évek iskolája, a tanító magaviselete, előadásmódja,
methodusa és nyelve, elvont és kevésbbé érzékelhető gondolkodása
kiállhatatlan lett volna a nyolczvanas évek realista gyermekének; de
nagyon jól érezte volna magát az 1800 körüli idők iskolájában. A tanító
és tanár úr realismusa teljesen megfelelt volna vágyainak. Ezt különösen
az irodalomtörténet tanára tapasztalhatja, ha a huszas évek drámai,
eposzi termékeit olvashatja mostani tanítványaival.