A tanügyi congressus ötezer tagja közt nincs egyetlen egy ember, a kinek
a kor színvonalán állva, fogalma volna a nagy erkölcsi, szellemi és
aestheticai bomlásról.
Mi ennek a magyarázata? Hazánk annyi tanítója közt egy sem érezné ezt a
lelki állapotot? És ha még annyira realista ez a sok tanító, egy sem
olvasna bölcsészeti, paedagogiai, erkölcsi műveket? Azt tudom, hogy a
magyar tanárság keveset olvas; de hogy ennyire általános volna a
tudatlanság, nem tudom elhinni s csak annak tulajdoníthatom, hogy a
gondolkodó fők otthon maradtak s a kapaszkodók jöttek el. Annyi
bizonyos, hogy a mennyire őket ismerem, sokat látok közülök. Csak úgy
hemzsegnek a congressuson.
De tartsunk rövid szemlét határozataik fölött.
Először lássuk az egyetemes tanítógyűlés neve alatt szereplő osztályt.
Az első kérdés volt _a magyar nyelv tanítása a nem magyar ajkú
iskolában_. A realismus idején nem ismerhetünk más nyelvtanító módszert,
mint a gyakorlatit, mely beszélve tanítja az idegen nyelvet. Láng Mihály
előadó szintén ezt ajánlja. Egy-két társa indítványozta, hogy a magyarúl
nem tudó mestert nyugdíjazza az ország. A realis idők individualismusa
nem tűr meg más nyelvet, szokásokat, mint a magunkét. Szellemi látkörünk
teljesen összeszorúl és csak az kell, a mi magyaros, azért követeljük
oly erősen a magyar nyelvet iskoláinkban, de éppen azért oly nehéz
magyarosítani oly vidékeken, a hol a nemzetiségek nagy tömegekben
laknak, mert ezek is individualisták és felzúdúlnak, ha nyelvökben,
szokásaikban bolygatjuk őket. Sikertelen is ily helyeken a magyarosítás
s csupán gyűlöletet okoz. Azért még a realismus alatt sem tanácsos a
teljesen nemzetiségi vidékeken erőszakolni a magyar nyelv tanulását,
csak ott sikeres ez, hol a nép érintkezhetik a magyarsággal, különben a
legszigorúbb törvények végrehajtása is nehéz a realismus alatt, mert
számos pártra bomlik szét az országgyűlés, melyekkel folyton alkudozni
kell a kormánynak, a minek a törvény végrehajtása vallja kárát.
A kitörő idealismus azonban nem nyomja a nemzetiségeket, mert a vallás
és moral levén egyedüli czélja, mindenkit magához ölel nemzetiségi
különbség nélkül, akár tud magyarúl, akár nem.
_Az iskola egységes jogának_ kérdésénél Földes Géza előadó egységes
tantervet követel, melyet az állam adjon ki. Szerinte az iskolának
egyetlen alapföltétele a tanító. Reformtörekvéseinek alapja a józan ész
és a nemzeti szellem. Ez teljesen igaz a realismus napjaiban, ekkor
uralkodik a józan ész, vagyis mindenki bolond. Olvassuk ez időszak
irodalmát és látjuk, hogy a világ összes írói a féleszűek jellemrajzát
adják. Nem levén a társadalomban erkölcsi és vallási alap, megbomlik
családi és társadalmi életünk, szétmállik minden erkölcsi intézmény, a
mint napjainkban az egész világ képe mutatja. Földesnek fogalma sincs e
rémséges bomlásról, mely szerencsétlenné teszi az emberiséget. Ő még
most is az úgynevezett józan ész borát méri, melyet ujjongva szürcsöl
ötezer tanító.
Szegény együgyű barátaim! A józan ész, ez a lapos, hitvány, léha,
zsebelő gondolkodás lejárta magát. Most az idealismus hajnalán vagyunk,
mikor nemes, fenkölt és becsületes érzés, gondolkodás lopódzik
bensőnkbe; mikor rajongani fogunk az egyetemesért, mikor az Isten és
vallás, erkölcs és tisztesség tölti el keblünket. Ekkor mindenki az
egyház segélyét veszi igénybe az iskola reformjánál; az állam
felekezetiekké változtatja iskoláit, legelső, legfontosabb tantárgy lesz
a káté, a hit- és erkölcstan.
_A középiskola tanulmányi rendjéről_ Kármán Mór szólott. Az előadó
lelkes ember és philosophus gondolkodó, a ki sok helyes nézetet fejtett
ki. De mivel mindig bizarr fő volt, azért sok helytelen is van
beszédében. Például az ilyenek: «A nemzeti vonás nem kész, hanem a
történelmi munkásság gyümölcse. Majd ha Európa népei egyszer azt
mondják, hogy a nagy emberi feladatban a _magyar_ segített – akkor lesz
kifejlődve a nemzeti jellem». A ki tud gondolkodni, mindjárt látja, hogy
ezek helytelen és hatásvadászó frázisok. Mert minden népnek megvan a
maga nemzeti jelleme, mely nagyon kevéssé módosulhat. A zsidóság például
nem képes se a szélső idealismusba, se a mély mysticus realismusba
belemenni. Ezen nem változtatott négyezer év üldözése, a szerencsétlen
nép hazátlan vándorlása. Hogy a magyar török-tatár jelleme majdnem eléri
a haladás hullámának mind a két szélét, a belénk olvadt germánoknak és
szlávoknak köszönhetni. Ezért élhetünk meg török-tatár-ugor fajunk
daczára Európa közepén.
Kármán jobban rokonszenvez a gymnasiummal, mint a realiskolával. Ez
utóbbira végzetes lehet az ébredező idealismus. Ha nem törli el,
bizonyára nagyon leszállítja értékét. Mivel az idealismus rajong az
erkölcsi tudományokért, a realiskolának sokat kell veszítenie a
közbecsűlésben. A tanár urak azonban nem veszik észre az eszme rohamos
közeledését, mert még a realiskolát is felruházzák a latin érettségi
vizsgálat jogával. Az idealismus alighanem rendes tantárgygyá teszi a
latin nyelvet ez iskolában is.
Beőthy Zsolt a _művészeti képzésről szólott_. Szerinte korunk jobban
becsűli a művészi élvezeteket, mint előzője. Az irodalom mellett tehát
előtérbe kell lépniök a képzőművészeteknek. S mivel mi nem élünk művészi
életet, erre kell nevelni az ifjúságot. Azért tanuljuk a
művészettörténetet, a művészet remekei legyenek állandó szemlélet
tárgyai, gondoskodjunk olcsó művészeti illustratiókról, járjunk a
képtárakba s tanítsuk a szabadkézi rajzot a gymnasium mind a nyolcz
osztályában. Szegény jó ember! Neki fogalma sincs arról, hogy az
idealismus mély megvetéssel szól erről a művészeti képzésről. Mikor az
emberiség az erkölcsire veti magát, felháborodik azon a sok szennyes
képen, szobron, melyet a realista annyira szeret és nem engedi
gyermekeit a múzeumokba járni. S mivel egész gondolkodása eszmei,
összefoglaló, gyűlöli a szemléltető, illustrált munkákat, melyek a
realismus alatt nagyon el vannak terjedve. Mert ekkor képben tudjuk csak
felfogni a gondolatot, fárasztó ránk nézve az elvont; érzéki az ember,
azért csügg a szertartásokon, a képeken, tetszik a művészeti képzés,
melyet csak ügyességnek, utolsó rendűnek tart az idealista. Ilyenkor
többé-kevésbbé hanyatlik a rajztanítás. Beőthy azonban most a realismus
alkonyán kenetes, színes és mesterkélt nyelven édeskés lágysággal
sürgeti a művészeti képzést, a léha ifjúságot meg akarja ismertetni a
múzeumok meztelen hölgyeivel. Csak rajta, t. barátom! de az előadó úrnak
mégis jobban kellene ismerni a bölcsészet, a művészet, a világirodalom
és a politika történelmét!