1896. júl. 3-ikán űlt össze a tanügyi congressus. Tanítók és tanítónők
nagy számban jöttek fel Budapestre, hogy néhány buzdító felolvasást
hallgassanak meg és központi vezetés által megállapított határozatokat
hozzanak.
Legyetek üdvözölve tanítótársaim!
A hazafias frázisok és fényes ünnepélyek napjaiban emelkedett
hangulattal álljátok körül a felolvasások és szónokok asztalát, szünni
nem akaró tapssal, perczekig tartó éljenekkel honoráljátok előadásaikat.
Végül tömérdek felköszöntéssel háláljátok meg a minister jóakaratát,
vezetőitek buzgóságát.
Ez természetes a realismus idején. Ünnepelni, jubilálni, örömkönnyekbe
és éljenekbe kitörni, ekkor tudunk legjobban.
Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, a kiket pár percz alatt könnyű
megríkatni és nevetésre gerjeszteni. Sírunk és mosolygunk, a mint a
pillanat követeli. A szórakozás mámorában, a ló-, a torna-, a regatta-,
a hang- és más versenyek mámorában, kell élnünk s többé-kevésbbé ily
verseny a tanügyi congressus is.
Tudom, hogy elég jól fogtok mulatni. Koplaltatok eleget
szegénységtekben, most felejtsétek el és vígadjatok!
Ne féljetek, senki sem zavarja mulatságtokat. A kik komolyabban veszik
az életet, azok otthon maradtak és töprengve, merengve gondolkoznak
korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról. Ti zavartalanul játszhatjátok
el a nagy tanügyi komédiát, ki vannak osztva a szerepek, a játékosok jól
betanulták azokat s talán kifogástalanul darálják le előttetek. Mert
csakugyan egész ünnepélytek nem egyéb mint egy mesterileg rendezett
komédia s ti is alig vagytok egyebek mint szegény komédiások.
Hiszen a szellem, mely sziveteket és elméteket betölti, már haldoklik,
pusztulóban van. A miket beszéltek, a miket határoztok, papiroson marad
vagy rövid idő alatt megvetésben részesűl. Sírjába készűl a realis idők
individulismusa s ti öntudatlanúl jöttetek el a temetésére. Minél többen
vagytok, annál ünnepélyesebb, fényesebb ez a temetés; de mégis csak
temetés.
Az ébredező idealismus férfias akaratot, magasztos összefoglaló
gondolkodást, az egyetemes iránti szent lelkesedést, a szép, jó és igaz
egységében való isteni hitet követel tőletek; de nem értitek hivő
szózatát, léha realisták vagytok, a kik nem lehettek az ő apostolai.
Azt mondjátok, hogy összejöttetek tanúbizonyságot tenni a magyar cultura
állapotjáról, kívánságairól, szükségleteiről. A congressus az iskola
beszámolója a magyar culturáról. Az ezerév ünnepe nagyon fogyatékossá
lett volna e congressus nélkül. Üres frázisok! Hány iskola és hány
tanuló van hazánkban, azt tudtuk e congressus nélkül is. A magyar
cultura állapotját és szükségleteit pedig ti ismeritek legkevésbbé.
Ti, a realismus gyermekei, nem érzitek, hová sülyedt húsz év óta az
iskola; pedig tömérdek tanszéket állítottak, tanárt és tanítót
alkalmaztak, gyönyörűbbnél gyönyörűbb palotát emeltek, szóval sok
milliót költöttünk az iskolára; de nem önthettük belé az éltető
szellemet, nem ébreszthettük fel ifjúságunkban a tudás vágyát, nem
állíthattuk meg tanítványaink keblének küszöbén azt az erkölcsi, értelmi
és aestheticai bomlást, mely földúlta a társadalom békéjét, a szivek és
elmék nyugalmát, a családok szentélyét.
Azzal biztatnak benneteket, hogy a congressuson fölvetett eszmék, a
kellő formába öntött gondolatok, majd szárnyra kelnek és átrepülve az
egész országon, gazdagítani fogják az ország közvéleményét. Hiú remény!
sőt rosszabb, nyilt hazugság! Hol van most ez a közvélemény? A budapesti
kiállításon vagy Pusztaszeren? Talán Nagyváradon vagy Kolozsvárott? A ki
tud gondolkodni, látja a bomlást, a ki nem akar másokat rászedni, az
őszintén kimondja, hogy napjaink haldokló realismusának nincs
közvéleménye, nincsenek eszméi, melyek tettre gyulasztanák. Tudós
tanáraink eszmétlenül, hév és lelkesedés nélkül adják tovább a tudás
száraz anyagát vagy gondolatnélküli, meddő frázisokkal czifrázzák fel,
de összefoglaló gondolkodása, termékeny eszméje egynek sincs. Férfiakra
volna szükség e congressuson, a kik fenekestül felforgatnák a XVIII
szakosztály megállapított tételeit, a kik egy éjszaka mind a százhetven
előadó gondolkodását idealizálnák, vagyis összefoglaló gondolkodásra
tanítanák. Hisz ezek mind léha elemzők, fecsegő analysálók, a kiknek nem
adatott lelket önteni a realista tömegbe.
De hisz maguk az iskola emberei, a congressus a maga impozáns erejével
kézzelfoghatólag megmagyarázza majd az országnak az iskola ügyének
mindeneket meghaladó fontosságát. Igen a nemzeti közoktatás egységének,
fontosságának, hivatásának, a közoktatás munkásai összetartozásának ügye
győzelmesen kerűl ki a congresszus tárgyalásaiból. Az iskola emberei
fokozott magaérzéssel és eszmélettel fognak távozni a gyűlésekből!
Szegény ámító! A haldokló realismus napjaiban fog most az ország
elragadtatva hallgatni jámbor tanítóinak rég elavult csevegéseire; mikor
egész bensőnk csupa ellenmondás, mikor hit, remény és szeretet nélkül
néznek polgártársaink a kétes jövőbe, mikor nagy és egyetemes
principiumok után epedünk és sóhajtozunk: most álmélkodva hallgassuk az
oly bölcseséget, mely egy órával többet vagy kevesebbet követel a német
nyelvnek, a természettannak, a szépírásnak s az idealismus hajnalán
sürgeti a népies, magyaros, vagy inkább triviális stílust, kiemeli a
füzetek egyenlő és csinos külsejét, vitatkozik a játék és a torna
előnyei fölött. És a többi és a többi. E gyűlésekből csak egy korlátolt
realista mehet haza önérzettel, büszkeséggel; mert ha egy kissé tud
összefoglalóan gondolkodni, szégyenleni, röstelleni fogja hogy végig
hallgatott ennyi üres, tartalmatlan, elcsépelt zagyvalékot.
Rengeteg sokaságtok megtanítja az országot az iskola ügyének
fontosságára!? Azt hiszitek? Mikor állítanak több iskolát, mikor
beszélnek többet az iskoláról, mikor járnak legtöbben az iskolába, ha
nem a realismus alatt? Harmincz év óta minden újság, minden gyűlés,
minden hatóság közvetve vagy közvetlenül az iskola fontosságáról írt,
beszélt, tanácskozott. A szegény német tanítókkal verették meg a
francziákat, hódítatták meg a világot! Hatalom lett a tudomány és általa
az iskola s mivel a hatalom pénzzel jár, egyetemi tanáraitok beléptek az
országházba, a különféle részvénytársaságokba, takarékpénztárak
igazgatótanácsába. Íme mennyire megbecsült a világ benneteket! Sőt a
tanítók és középiskolai tanárokról sem feledkezett meg, ezeket sok
helyütt választási korteseknek avanzsiroztatta és így egy kis
mellékjövedelemhez juttatta. Íme ennyire meggyőződött a világ az iskola
ügyének fontosságáról.
Az ébredező idealismusnak egészen más tanítók és más iskolák kellenek:
olyanok, melyek lelket öntsenek a bomlott ifjúságba, melyek átalakítsák
érzését, gondolkodását, megnemesítsék erkölcseit, hogy át tudják érezni
és felfogni az isteninek szentségét!
Ti talán még azt sem látjátok, hogy ma fenekestől fel van fordulva az
emberiség köz- és magánélete. Hazugság lett ajkainkon az igazság;
érzékiség és anyagiság a jó; léha gyönyör és rút a szép. Testi neveléssé
vált az iskola, melyből fáradtan távozik az elernyedt lélek. Merészen
mondva, öngyilkos-jelölt minden tanuló, mert nincsenek vallási és
erkölcsi alapelvei, nincsenek, nem lehetnek magasztos principiumai,
melyek vezérfonalul szolgálhassanak az élet tömkelegében. Ti nem
adhattok nekik ilyeneket, mert magatoknak sincs, ti a romlott társadalom
szegény gyermekei vagytok, a kik talán nem is sejtitek, milyen fertőnek
vagytok békés lakosai.
E fertő sarával akarjátok betapasztani és bemeszelni a magyar közoktatás
épületét. De hiú minden fáradozástok. Mert mennydörögve közeledik az új
eszme vihara, elsöpri érzésteket, gondolkozástokat és egy rátok nézve
ismeretlen szellemmel árasztja el a világot s benne az iskolát.
Rohamának a ti jámbor komédiátok sem állhat ellene. Beszédeiteket,
határozataitokat a pusztuló realismus sugallja, melynek uralma alatt
szétmállott a társadalom; az egyed foglalta el az egyetemes oltárát;
furfanggá, cselszövénynyé, zsebeléssé vált a politika; ravasz önkénynyé
a közigazgatás; pajtáskodás és czimboraság lett a barátság, felbomlott a
családi élet szentsége, csupán érzéki ösztön kielégítése lett a két nem
szerelme; gúny tárgya és nevetséges lőn a tekintély képviselője; sárba
rántatott minden isteni és erkölcsi. De azért csak beszéljetek,
határozzatok és éljenezzetek!