Az erkölcsi világ törvénye nagyon érthetővé teszi a mostani meddő
iskolai vitákat. Ma a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán
vagyunk. Az egész világon mutatkozó erkölcsi felháborodás jelezi, hogy
nemsokára új napok virradnak reánk. Ez az időszak nem kedvez a
tanügynek.
Körülbelűl ezt a benyomást meríthetjük abból a másfél ezer oldalos
jelentésből is, melyet a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister
1895-ről kiadott.
A természettudományok, a realis ismeretek veszítenek becsükből. Nemcsak
a tudomány előkelő munkásaira tekintenek közönynyel, hanem általában nem
sokra becsülik a realis tudást. Már a realisabb időkben felhozakodnak a
túlterheléssel. Ez a vád folyton növekszik. Mindinkább sürgetik az
egészség ápolását. A játék, korcsolyázás, fürdés, úszás emlegetésével
találkozunk.
Még elemi iskolában is látunk matinéeket, élőképeket; a középiskolákban
hangversenyeket, bálokat stb., melyek elvonják az ifjúságot a
tanulástól. A tanárok ministeri rendelet nélkül is kurtítják a
tananyagot. A nyelvtanból alig tanítanak valamit. Helyette történeti
mondákat, kedves meséket és kisebb-nagyobb költők verseit taníttatják
be. Harmincz-negyven év előtt vaskos ékesszólás-tanokkal tömték tele az
ifjú elméjét, néha még ezekkel sem elégedett meg a tanár, aesthetikai
tanokat diktált beléjök; most alig 60–80 oldalra terjed az elmélet, sőt
ennek is felét kihagyja némely professor. Az irodalomtörténetből kiesnek
az apróbb írók és költők, csak az elsőrendűekkel foglalkozunk. Így
járunk el a többi tantárgygyal is, mert a fődolog keveset és okosan
tanítani, a mit már az iskolában megtanulhasson az ifjú, hogy ne kelljen
otthon foglalkoznia, mivel szabad idejét zenének, szórakozásnak kell
szentelnie. Ilyenkor hallatlan mélyre sülyed az ifjú tudásának
színvonala. Gyakorlataiban a füzet külseje a fő, nem a tartalom. Egy-egy
osztály gyönyörűbbnél gyönyörűbb füzetbe írja dolgozatát. Csakhogy e
dolgozatok eszmei szempontból gyarlók. A classicus nyelvek tanulása
teljesen el van hanyagolva. A franczia baccalaureatusi (nálunk az
érettségi) vizsgálaton, a jelölt embernek tartja a Piraeust, nálunk más
bohó dolgokat hallani. És ha a tanulók megbuknak az első vizsgálaton,
bizonynyal áteresztik őket a javító érettségi vizsgálaton, mert buktatni
nem szabad. Magas állású politikusok, tisztviselők stb. vetik közbe
magukat, hogy ne bukjék kegyenczök, rokonuk stb.
De maguk a tanárok sem tudnak szigorúak lenni az eszme nyomása alatt. A
tanár csak akkor lehet követelő, mikor az egész társadalom rajong a
tudományért, Most pedig e rajongás teljesen hiányzik. Egyetemi tanárok,
a helyett, hogy tudományuknak élnének, politikával, pénzintézetekkel,
részvénytársaságokkal, az anyagi jólét tényezőivel foglalkoznak; az
ügyetlenebbek egy pár kézikönyv után darálják le leczkéiket.
Széles látköre, egységes tudása, fensőbb eszmei szempontja kevésnek vagy
senkinek sincs. Egy-egy specialista behatólag érti a tudomány valamelyik
ágát, az egésznek egységes felfogása iránt azonban nincs érzéke.
A könyvmolyok tudománya is merő adathalmaz, melyben kevés a köszönet. Ma
ott állunk, a hol az emberiség talán 1812-ben állott, mikor Hegel kiadta
Logikáját, melynek előszavában keservesen panaszkodik, hogy nem kell
semmi eszmei, becse csupán a gyakorlati tudásnak, ügyességnek van.
Napjaink gyakorlati tudósai szintén nagy megvetéssel szólanak minden
eszmeiről s így magáról Hegelről is, úgy hogy nemrég azt írta nekem egy
jónevű német tanár, hogy Beneke philosophiájának volt a híve és csak
annyit tud Hegelről, hogy századunk legnagyobb szédelgője: Der grösste
Schwindler des Jahrhunderts!
A szélső realismus e hangulatában természetes, hogy nem vezet czélra a
tanárképzés annyiszor emlegetett reformja sem. Eszmétlen és realista
professorok nem lelkesíthetnek a tanulásra senkit, hisz maguknak sem
lehet lelkesedésök. Csak ismerni kell a különféle tanárképző intézeteket
nemcsak nálunk, hanem az egész világon, hogy belássuk, mily gyarló lábon
áll az egyetemi tanulás. Számos jobb nevű egyetemi tanárt, mint Paulsen,
Treitschke, Brunetière stb. idézhetnénk, a kik keservesen panaszkodnak a
tanuló ifjúságra, és kárhoztatják a tanárokat. Ez utóbbiakat teszik
felelőssé az ifjúság tudatlanságáért. Ils ne sont pas assez exigeans,
nem elég követelők, mondja Brunetière.
Pedig a tanár sem tehet róla, ő is az eszme nyomása alatt áll éppen úgy,
mint a tanulók és a rendelkező minister. Mert mit tehet most egyebet a
minister, mint decentralizáló és könnyítő rendeleteket adni, melyek nem
emelik az ifjúság tanuló képességét. Ma csak decentralizálni, iskolákat
építeni, felszerelni, a tanítók fizetését emelni, a testi nevelést
előmozdítani, a közoktatási tanács hatáskörét megszorítani, az érettségi
vizsgálatot részben vagy egészen eltörülni, az önállóbb és követelőbb
tanférfiakat nyugdíjba küldeni stb. lehet. Ezeket megengedi, sőt
követeli a realis gondolkodás.
Eleinte még az ébredező idealismustól sem várhatni a tanulás
fellendülését, mert ez nem annyira a tudást, mint a valláserkölcsi
nevelést sürgeti. Már most sokfelé hallani, hogy lelketlen és közönyös a
tanítói kar, nincs vallásos meggyőződése, nem törődik az ifjúság
erkölcsi állapotával; megelégszik, ha ledarálja és kikérdezi a feladott
tananyagot. Egyébre nincs semmi gondja. Pár év mulva az egész művelt
világot betölti ez a panasz; a mi számos tanár megrovása és
elmozdításával jár. 1818 körül az idealismus uralomra jutásával sok
tanárt nyugdíjaztak vagy elmozdítottak, némelyik csak a censura által
helybenhagyott füzetet olvashatta fel tanszékén. A német birodalom
keresztény jellegű iskolában kezdik már korlátozni a zsidó tanárok
alkalmazását, el akarják őket tiltani az irodalom és a történelem
tanításaitól, mit csakhamar a bölcsészet és más humaniorák elvonása fog
követni s legfölebb egy-két realis tantárgyat hagynak meg kezökben.
Azt hiszem azonban, hogy az idealismus kitörése, a moral «dühöngése» nem
lesz oly erőszakos, mint 1818 körül volt. De nem lehet oly enyhe, hogy
meg ne tisztitsa a mai individualismus romlottságát. Hivatása az
emberiség erkölcsi és vallási színvonalát újra felemelni, nemünk
erkölcsi tisztaságát visszaállítani. Ez annyira szükséges, hogy nélküle
az európai és amerikai civilisatió pusztulása következnék be. Oly
magasra kell emelkedni az idealismusnak, hogy legyen mit apasztani és
fogyasztani egy egész hullámon keresztül a realismusnak. De hogy e
szolgálatot megtehesse az idealismus, a mennyire a történelemből látom,
egy konkrét vallásra van szüksége. A görög-római polytheismus egy
ezredéven keresztül teljesítette e szerepet; a kereszténység több mint
másfélezer éven át elégítette ki az európai emberiség valláserkölcsi
szükségét.
Vajjon meddig lesz képes e magasztos hivatásnak megfelelni? nehéz lenne
megmondani. Azt azonban világosan látom, hogy a tiszta erkölcsi
idealismus, mely nem tud valamely vallásba fogódzni, oly gyönge, hogy
nem akadályozhatja meg a társadalom teljes felbomlását és a civilisatió
pusztulását. Mert ne higyje senki, hogy a vasútak és gőzhajók, meg az
ipar más csodái és természettudományok bámulatos sikerei képesek lesznek
fentartani a civilisatiót. Az iskolák és egyetemek, a művészet és ipar
csodái alkotják a civilisatiót; fentartása azonban az emberiség
valláserkölcsi erejétől függ. A vallás pusztulásával elenyészik a
civilisatió is. Az ázsiai, afrikai, európai, amerikai stb. romok
mutatják, hogy földjükön egykor hatalmas civilisatió virágzott s a
történelem földeríti, hogy némelyeké a vallás pusztulásával ment tönkre;
az erkölcsi törvény ismerete pedig elárulja nekünk, hogy mindegyik
pusztulásának ez lehetett az eszmei, bár nem közvetlen és látszatos oka.
Ezek előrebocsátása után könnyű tudnunk, minő eredménye lesz hazánk és a
külföld mostan folyó tanügyi vitáinak. Vajjon emelhetik-e a tanügy
belső, eszmei színvonalát? Fognak-e virágzani az egyetemek; kitűnő
tanárok foglalják-e el a tanszékeket, melyek köré lelkesedéssel
csoportosúl a hallgatóság? Vajjon kitör-e a középiskolai ifjúságban a
tudás szenvedélye? Egész odaadással, nemes enthusiasmussal szentelik-e
magukat az erkölcsi és realis tudományokra? Mindez hiú remény. Itt nincs
vigasztalás. Előbb az erkölcsi tisztuláson kell keresztűl vergődni az
emberiségnek. Ha megtörtént e nagy valláserkölcsi mosakodás, ha beállott
az emberiség vallás-erkölcsi fölemelkedése, ha újra tudunk
összefoglalni, egységre törekedni gondolkodásunkban, fenköltek lenni
érzésünkben s kezd lohadni a szélső idealismus: akkor beáll a tudás
szenvedélye, a tudomány iránt való boldogító lelkesedés; akkor nem hiába
beszélnek az egyes országok gyűlésein. Ma csak aes sonans és cymbalum
tinniens a ministerek és képviselők, tanárok és tanítók szónoki vitája,
a kötetes jelentések s a tanügyi congressus elavult határozatai.