Napjaink kiváló gondolkodói mind megegyeznek abban, hogy az erkölcsi,
szellemi és aesthetikai anarchia idején élünk. Számtalan czikk és
tanulmány foglalkozik e kérdéssel, legújabban korunk egyik
legtehetségesebb bölcsésze, _Fouillée Le mouvement idealiste_ czímű nagy
munkájában hozakodik fel e gondolattal s bemutatja franczia jelenségeit.
Természetes, hogy e nagy anarchiáról legjobban tájékozódva kellene
lenniök az egyetemi, középiskolai, praeparandiai tanároknak és
tanítóknak. Ismerniök kellene a haldokló realismus tüneményeit és a
feltámadó idealismus követeléseit.
Pedig a mi jámbor tanárainknak fogalmuk sincs róla. Most ötezer tanító
és tanár űl együtt a congressuson, három nagy beszédet hallottunk: egyet
az elnök, egyet a minister és egyet Berzeviczy Albert szájából s mind a
három beszéd, hozzászámítva Beőthy Zsolt jelentéktelen frázisait, a régi
mederben, félszázados szólamokban pereg le, egyetlen termékeny gondolat
nélkül.
Az elnök szavai például a körül forognak, hogy össze kell forrasztani,
_szerves egészszé átalakítani az európait és a magyart_. Ez a nagy
föladat! kiált fel. De hisz ezt fél század óta milliószor hallottuk;
csakhogy ez az európai éppen úgy bomlik mint a magyar. A bomladozóval
nem forraszthatunk össze semmit. Nincs oly ragasztékunk, mely a kettőt
egyesíteni tudná. Bomlás itt, bomlás ott. Eddig éppen a szerint jártunk
el, az európai intézményeket meghonosítani iparkodtunk; de most a
realismus alkonyán egy új világnak megyünk neki. Az agrarismus például
alapjában felforgatja az egész nemzetgazdaságtant. Ötven év előtt
rajongtunk a Smith Ádám-féle szabad versenyért, harmincz év előtt
mindenfelé rajongni kezdtek a plutocratiáért, a védvámokért, a
mercantilismus azon irányáért, melynek Ricardo prófétája, tizenöt év óta
mindenütt védjük a munkást, a szegény embert a gyáros zsarnoksága ellen.
Most pedig föllép az agrárismus, az oeconomismus, mely hangoztatja, hogy
ez az egyedüli biztos alapja a nemzeti életnek, legyen vége az egyoldalú
mercantilismusnak. Ez a mozgalom ellenállhatlanul győzni fog a világ
minden részében.
Így vagyunk a közoktatás ügyével is. Negyven év előtt a realis
tudományokra vetette magát az emberiség. Több tudományt vittek a
gymnasiumba, külön középiskolát teremtettek a reáltudományoknak, az
egyetemen hanyatlottak a bölcsészeti disciplinák, gúny tárgya lett a
jogphilosophia, világszerte virágzottak a természettudományok és a
műegyetemek. Mintegy tizenöt év óta hanyatlott a tudás vágya, a
classicai és erkölcsi tudományok megvetésben részesűltek, a természeti
ismeretek szűk körre szorultak, a művészeti képzés gyarapodott, a testi
nevelés, külsőség, a csín uralkodó lett.
Most az idealismus hajnalán a paedagógia terén is kitört az anarchia; a
magyar congresszus elnöke azonban nem lát, nem hall és régi, elavult
szólamokkal mulattat ötezer embert.
Utána jött a minister barátságos buzdítása. Leszállott az ő kedves
tanítóihoz, éppen úgy, mint a realismus nyájassága követeli, mikor a
ministerek mindenfelé szivesen koczintgatnak a sajtó napszámosaival.
Nemcsak nálunk, hanem külföldön is sok minister tegezi hirlapiró
barátjait. Ez is a realista kormányzás titkaihoz tartozik.
De mondott-e valami tájékoztatót a minister korunk erkölcsi és értelmi
anarchiájáról? Semmit. Elmondja, hogy az együttes és egyetemes érdekek
átérzése hozta létre a congressust; de ő se látja a nagy bomlást.
Körülötte villámlik és mennydörög, a nemesebb, a gondolkodó lelkek mentő
eszmét keresnek, melynek védelme alatt megvonják magukat; a minister
azonban csak a tanítók nagy számának örvend.
Végül Berzeviczy nagy beszédéről kellene szólanunk. Ha a két első szónok
alkalmi frázisokból táplálkozott, méltán megvárhattuk volna, hogy a
congressus főszónoka nagy, általános eszméket fog fejtegetni. Azonban
mit sem hallottunk ilyeneket. Nem csoda, mert Berzeviczy gyakorlati és
nem bölcselő elme. Gyakorlati politikus és kitűnő üzletember,
részvénytársasági elnök és igazgatótanácsos. Pedig az ily fényes
gyülekezet méltán követelhetné, hogy alap- és vezéreszméket kapjon
utasításul. Pár év előtt a franczia közoktatásügyi minister, Spuller,
számos ünnepi szónoklatában eszmére iparkodott visszavinni a
jelenségeket s kimondott egy képtelenséget, egy önmagának ellenmondó
állítást, az ugynevezett relativ, viszonylagos eszméket. E férfiuban
tehát volt némi ambitio, magasabb szempontból kiinduló, eszmefejtegető
beszédeket mondani.
Berzeviczy letett erről az ambitioról. Mondott egy gyakorlati,
részletező, eszmétlen beszédet, melyet a congressus némely kolomposai is
restelve hallgattak. Bizonyos, hogy egy jelentékeny bölcselővel kellett
volna elmondatni egy nagy paedagogiai beszédet. De hol találtak volna
ily bölcselőt és tudott volna-e most a realismus alkonyán oly beszédet
mondani, mely fölemelte, megnemesítette volna hallgatóit?
Ha egy Paulsen, egy Brunetiére, egy Fouillée-féle gondolkodót állítottak
volna a congressus főelőadójának, ez legalább bölcselő elmével
megmagyarázta volna az ötezer tanférfiunak, hogy hová jutottunk az
eszmék világában, mily bomlás állott be az emberiség keblében, minő
szemmel kell hátratekintenünk a multba és előre a kétes jövőbe;
vigasztaló vagy fenyegető lesz-e reánk, a magyar tanügyre, a
kibontakozás; mit kell tennünk a beálló viharral szemben? Mindezekre nem
gondol az előadó úr, félszázad óta milliószor hangoztatott frázisok után
apró házikérdésekről terjesztett javaslatokat a congressus elé.