A Budapesti Szemle 1896. októberi füzetében Török Aurél egyetemi tanár
_a tudomány csődjéről_ szól _emberbuvárlati szempontból_. Elmondja, hogy
e csődöt Francziaországban Brunetière, Németországban a többek között a
_Rembrandt als Erzieher_ névtelen szerzője, Oroszországban pedig gróf
Tolstoj Leo hirdetik hangosan. És hazánkban e _vészjóslat_ fő szószólója
én vagyok.
Ha az értekezés szerzője Brunetière és mások ellen állna ki sikra, talán
nem írom e sorokat; de mivel engem is belevont a vészjóslók sorába,
szivesen felhasználom az alkalmat, hogy az értekezés tartalmához
szóljak.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az értekező talán semmit sem
olvasott tőlem. Teljesen tájékozatlan az én bölcsészetemben; sértés
nélkül legyen mondva, fogalma sincs róla. Mert ha csak a lapokban
megjelent apróbb czikkeimet olvassa, mindjárt szemébe tünhetik, hogy én
bölcsészeti magyarázatát adom korunk erkölcsi sülyedésének éppen úgy,
mint vallási, politikai, jogi, irodalmi, művészeti és gazdasági
tüneményeinek.
Öt éve mult, hogy az erkölcsi világ törvényét hirdetem és a budapesti
egyetem egy tanárának fogalma sincs róla. Megemlít a nélkül, hogy tudná,
mit tanítok, hacsak a Pascalból vett idézet: La bonté et la malice du
monde en général reste la même, a világ jósága és rosszasága általában
ugyanaz marad, nem vonatkozik reám, alig találok egy-két pontot, melyet
engem illetőnek tarthatnék.
De a ki ily idézettel tud előállani annyi bizonyíték után, a mennyit én
felhoztam, arról bátran elmondhatom, hogy nem áll a kérdés mai
színvonalán. Tudnia kellene, hogy a szélső idealismustól a realismus
alkonyáig a jóság és romlottság mérlege fokozatosan változik, az első
lassan apad, a másik folyton növekszik. Az idealismus győzelmével
megnemesedik az emberiség érzése, gondolkodása, fenköltebb lesz a
magaviselete az egyetemes szempontjából indúl ki a cselekvése,
lelkesedik a vallás s erkölcsért, a becsület és tisztességért. Élnek
ugyan ekkor is gonosz emberek, bomlott egyének, de maga az idők árja az
erény becsét hirdeti, követeli. Ezt mutatja ekkor a politika, a családi
és társadalmi élet, a művészetek; de legszembetünőbben elárulják a
művelt népek irodalmai.
Én annyiszor felhozakodtam már az irodalmi bizonyítékkal, hogy igazán
restellek vele előállani és rosszúl esik, hogy az egyetem egyik
tanárának fogalma sincs róla. Ha Gyulai ur, a szerkesztő, nem tudja, azt
nem csudálom, hisz rég elszokott az olvasástól, de Török ur tanúlja meg
ha ily kérdésből akar irni.
Miben áll ez irodalmi érv?
Röviden kimondva, az ember mindig olyan, mint a minő az olvasmánya. Ha
föltehetném egyesekről, hogy nem úgy éreznek és gondolkodnak, mint a
hogy költőik írnak, egy egész világról ezt nem állíthatom. Ha Mikszáth,
Mark Twain, Zola, Guy de Maupassant kedves olvasmányom, lehetetlen hogy
gyönyörűségemet találjam az 1820, 1700, 1490 körüli irodalomban. Csak a
kiváncsiság adhatja kezembe ez idők irodalmi alkotásait a nélkül, hogy
tetszenének. Menjünk a szinházba és nézzük meg valamely régi ideális
költőnek tragédiáját vagy vígjátékát, melyet halála évfordulóján adnak
elő és unalmasnak, elavultnak fogjuk találni a darabot, mert az
egyetemes iránti tisztelet uralkodik benne; a tragédia hősében alig van
belső ellenmondás, mert akkora az egyetemes tisztelete, hogy az egyén
nem szállhat vele szembe; a vígjátékban nem az egyetemes képviselőjének
léhaságán, hanem az individuum kudarczán nevetünk. A férj és atya, az
egyházi és világi felsőség szent és tiszteletreméltó előttünk, az ő
rovásukra nem szabad kaczagni.
A három eszme, a szép, jó és igaz, egységének lazulásával kezdődik az
individuum jogának hangoztatása, a szabadság sürgetése, de még sokáig
nehéz a tragédia hősében nagyfokú ellenmondást kelteni, mert erős az
egyetemes iránti tisztelet. A hullám közepe táján azonban már nagyob
szerepe van az individuumnak, bátrabban lép föl az érzékiség, az
alkotórészek merészen szembe szállhatnak a tekintély, az egész, az
egyetemes képviselőjével. E joguk folyton gyarapszik a realismus végéig,
mikor vadul tombol az individualismus.
Tessék megvizsgálni a haladás minden egyes hullámának irodalmát s
világosan fogja látni, hogy a legkülönbözőbb népeknél találkozunk az
irodalom, az aestheticai élet e törvényével. Némely hullámban kevés
irodalmi alkotás maradt ránk; de akárhányban gazdag és termékeny az
irodalom, ilyenek például 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u.;
180–590; 975–1490; de különösen gazdagok az 1490–1700; 1700–1815;
1815–1900-ig terjedő hullámok.
Mivel az erkölcsi világ e törvényét nem ismeri Török Aurél,
természetesen egész értekezésében hemzsegnek a helytelen állítások. Ha
ismerné ezt a törvényt, akkor nem mondaná, hogy mindannyian másképpen
képzeljük az idealismust, mert tudná, hogy az a szép, jó, igaz egysége,
az egyetemes uralma, összefoglaló gondolkodás, az isten országa, a
tekintélyi vallás és ideális morál győzelme, a családban az atya és
férj, az országban az egyházi és világi felsőség hatalmának emelkedése,
a theocraticus világnézet gyarapodása, a bölcsészetnek eszmei iránya,
immateriális nézetre való hajlama stb. stb. Vele szemben áll a
realismus, mely ez alkotó részek uralma, elemző, szétszedő gondolkodás,
a dolgokban az eltérő sajátságok keresése, a családban a feleség és
gyermekek, az országban az alattvalók, a szegény emberek, a munkások, a
vidékek tartományok érvényre jutása, szóval decentralisatióra való
törekvés a társadalom minden részében. Ez a szétmállás, ez az
individualismus teszi érthetővé a realismus vallási, bölcsészeti,
politikai, jogi, irodalmi és művészeti jelenségeit. Ez magyarázza meg a
természeti, orvosi és más realis tudományok hatalmas virágzását, belőle
értjük meg a családi élet bomlását, az érzékiség féktelen csapongását,
szóval minden realisticus tünetet.
Mint jó realista, Török Aurél, nem igen ismeri el, hogy a házi és
iskolai oktatás, nevelés, az életpálya, a társadalmi élet nagyobb
befolyást gyakorolna az ember jellemére. Lényege megmarad, bár romolhat
vagy javulhat. Az értekező a tojások között tánczol s nem tudja
megoldani az ellenmondásokat. Ha ismerné az erkölcsi világ törvényét,
tudhatná, hogy jellemünknek, melyet szüleinktől örököltünk, folyton
simulnia kell az uralkodó eszméhez. Tehát a ki hosszú életet él,
láthatta 1815-ben a szélső idealismus uralmát, 1825 körül a
Vörösmarty-féle hazafias, patrioticus érzést, gondolkodást, a harminczas
években a romanticismus szertelenségeit, a negyvenes, ötvenes, hatvanas
években a nemzetiesb, melegebb, bensőbb, közvetlenebb érzés, gondolkodás
fokozatos győzelmét, az idealis idők patriotismusának pusztulását és a
nemzeti szellem fokozatos növekedését, az eszményi morál, az
egyetemesből kiinduló erkölcsiség szembetünő hanyatlását, az erkölcsi
érzés tompulását, az összefoglaló gondolkodás, az idealis bölcsészet
törpülésél, kigunyoltatását, a hetvenes években az anyagiság és
érzékiség gyakorlását, a családi élet fokozatos bomlását, az egész
ellenében az alkotó részek követelő fellépését, a nyolczvanas években a
realismus összes tüneményeinek megjelenését.
A ki ezt át tudja élni, jellemének fokozatosan változnia, átalakúlni
kelle, különben megőrűl, elbetegesedik, elpusztul, Mert mi a jellem?
Érzésünk és gondolkodásunk és a nekik megfelelő cselekvésünk. Ha
jellemünk nem tud símúlni az idők árjához, kétségbeejtő helyzetbe jut,
melyet minden lépten elárúl bomlott magunktartása. Ilyenkor meghasonlott
kedélyűek, idegesek, melancholikusok leszünk, vagy italnak, kártyának,
tivornyának stb. adjuk át magunkat, mert különben türhetetlen az élet.
Ha pedig szépen símulunk, aránylag boldogok vagyunk, tisztelet és
becsülés környez bennünket, esetleg a legfényesebb pályák nyílnak meg
számunkra.
A jellem símulásának tényezői, előmozdítói pedig nem mások, mint a házi
és iskolai oktatás és nevelés, az életpálya, a társadalomban való
részvétel, a sokféle olvasmány és tapasztalás.
Maga az eszme nyomása az igazi erő, mely folyton átalakítólag hat reánk,
mégis e tényezők játszszák mellette az elsőrendű szerepet jellemünk
szakadatlan módosításában. Szüleink, tanítóink, barátaink és
pártfogóink, ellenségeink és üldözőink mind az eszme hatásának eszközei.
Ezzel megérthetni a nevelés, az oktatás, az életpálya és a társadalom
fontos szerepét jellemünk fejlődésében, melynek folytonosan,
észrevétlenül módosulnia kell.
Az embernek mosolyognia kell azon a naivságon, melylyel a szerző az
utilitarismust indokolja. Az utilitarismus legközelebbi oka _egyenesen a
megdrágult életben keresendő_. Szerinte a mai tudós nem élhet
remete-életet; a nagy nyilvánosság, melybe a verseny sodorja az embert,
tömérdek költséggel jár, melegágya korunk capitalismusának, mely nem
engedi, hogy egyhamar beálljon az idealismus.
A természettudományok csak annyiban járultak a mai utilitarismushoz, a
mennyiben gyakorlati találmányai az emberi munka értékét felemelték s a
mindennapi életet megdrágították. E mederben folyik tovább Török Aurél
okoskodása.
A szerző nincs tisztában a kérdéssel. Összezavarja a gyakorlati
utilitaris életet az utilitarismussal, melylyel a reális gondolkodás az
erkölcsi életet magyarázza. Az utilitarismus bölcsészeti elmélet, mely a
haszon, az érdek, az önzés szempontjából akarja megérteni az erkölcsi
tüneményeket. Ez a legdurvább erkölcstani elméletek egyike, melyet
tanítóik itt-ott szebb színben iparkodnak bemutatni.
Ez az utilitarismus nevét a mindennapi utilitáris élettől vette, melyhez
tulajdonképp semmi köze. A gazdasági életet nem is tudnók másnak
elképzelni mint utilitárisnak. Az ember haszonért dolgozik, e haszonból
él meg, tartja fenn magát és családját. Ez a haszon a pap és tanár, a
tisztviselő és szolga fizetése, a munkás bére, a gyáros és kereskedő
nyeresége, az író tiszteletdíja. És így tovább. Ezzel az utilitaris
élettel, a haszonra, nyereségre való munkával nagyon megfér a
leghatalmasabb idealismus is, mely szent lelkesedés a vallás- és
erkölcs, a becsület és tisztesség iránt. A tisztességes gazdagodás nem
ellenkezik az idealismussal.
Ezért nem lehet Török Auréllal vitatkozni, mert összezavarja a
fogalmakat, mint jóravaló realista igen rossz logikus. Nem is érdemes
ellenmondásait, homályos gondolkodását elemezni, hanem pár szóval meg
kell világítanunk a kérdés mivoltját.
A három eszme: a szép, igaz és jó egységével, az idealismus kitörésével
az emberiség az erkölcsire veti magát, érzése, gondolkodása és
cselekvése az egyetemes szempontjából indul ki. Ilyenkor a moralisták az
istenre, a vallásra, a tekintélyre alapítják a morált, ezekre viszik
vissza erkölcsiségünket; megvetéssel szólanak a letűnt idők
utilitarismusáról, sensualismusáról, stoicismusáról, stb. Nekik az Isten
az erkölcs, a jog, a tekintély forrása. Ilyen idealis morál uralkodik
1700, 1815 körül. Most is már sokan hangoztatják az idealis morált; a
nép, sőt a a műveltebb közönség is rajongani kezd e fensőbb, tisztább
erkölcsökért. Öt-tíz év mulva győzni fog ez a gondolkodás az egész
világon. Remélem, hogy ha él, Török Aurél sem idegenkedik tőle.
De a három eszme egységének lazulásával, szellemi látkörünk
összébb-zsugorodásával, az individuum jogának hangoztatásával
halványabb, gyöngébb lesz az idealis erkölcs. Az egész ellenében
követelőleg lépnek föl az alkotó részek és e követeléseket igazolniok
kell a bölcsészeknek, moralistáknak. Ilyenkor, bár még szerényen, kezdik
hangoztatni a reálisabb erkölcstani theoriákat, minők az egoismus, az
utilitarismus, az epicureismus, a stoicismus, az altruismus stb.
Az idők árja elég korán kedvez az epicurei és a stoicus tanoknak. 1720,
1830 körül már hangoztatják némely műveltebb és magasabb körökben, noha
a társadalom átlag véve nagyon erkölcsös. Még nem olvasnának el olyan
regényt, nem néznének meg olyan szindarabot, melyben az egyetemes
képviselője van pellengére téve. A közönség nem igen tud az egyetemes
képviselőjének kudarczán nevetni.
Komolyabb férfiak és nők különösen magasztalják a stoa büszke,
aristocrata erkölcstanát. A hullám közepe táján sok művelt ember vallja
ez elméletet, vagy legalább gyakorlatilag mutatja s rajongva olvassa az
öreg Dumas, Sue, Jókai és mások regényeit, melyek telvék effajta
hősökkel. Igaz, hogy gyönge az elmélet tudományos igazolása, az egyéni
önérzet ingadozó alapot nyújt, de megfelel a nemzeti egység és nagyság
rajongó napjainak.
A realismus gyarapodásával az emberiség mindinkább az anyagira veti
magát és tompúl az erkölcsi érzés. Már szabad gúny tárgyává tenni a
tekintély képviselőit, a közönség jóízűen mulat a pap, az atya, a férj,
a világi felsőség stb. rovására. Erkölcsiségünk alapját már nem tudja
megtalálni a bölcsészet; az egyetemesre, az istenre, nincs módja
felépíteni; némelyek ugyan hangoztatják az erkölcsi világrendet, de
nincs vezéreszméjök; legtöbben az utilitarismust, a sensualismust, az
egoismust és többé-kevésbbé az altruismust vallják.
Sőt mondjuk ki, hogy a realis időkben mindnyájan altruisták vagyunk.
Akármelyik elméletet hirdessük, a gyakorlatban többé-kevésbbé az
altruismus, a felebaráti szeretet hívei vagyunk. A realismus vége felé
minden ember altruista lesz. Ilyenkor a féktelen individuum, a ki
úgyszólván csak érzékileg tud szeretni, a kit nem vezérelnek magasabb
erkölcsi elvek, nem támogatják az élet küzdelmeiben, nyájas, gyöngéd,
engedékeny, könyörülő, irgalmas lesz. A dúsgazdag millióit, a szegény
ember filléreit adja ilyenkor felebarátjának, nem tudja nézni mások
szenvedését, nyomorát, nélkülözését; mivel maga eléggé bővelkedik, bőven
szórja másoknak is. Mulatság, szórakozás, nyaralás, fürdőzés, érzéki
gyönyör, testi élvezet, színi előadás, különösen zene, majd mindenféle
játék, ló és más verseny kell a szegény individualistának, melyekre
rémes összegeket pazarol, csakhogy elviselhetővé tegye az élet terhét. A
bankár, a bőrzelovag és báró, a vállalkozó és mindazok, a kik
tisztességes és tisztességtelen úton-módon milliókat zsebeltek össze,
nem tudják megállani, hogy millióik egy részét nyilvános és
magánjótékonyságra ne fordítsák.
A realismus idején ritkaságszámba megy a fösvény ember. Ekkor tehetsége
szerint mindenki pazarol, fényt űz, a földi jólét ezer meg ezer fajtáját
hajhászsza; de midőn maga és övéi élveznek, felebarátjainak is juttat,
szóval altruista lesz. Olvassa el Török Aurél Gaál Jenő munkáját, _A
társadalmi békét_ és meglepetve látja, mennyit tesznek a zsebelő
gyárosok munkásaik örömére, szenvedéseik enyhítésére, szórakoztatására.
Maga a törvényhozás is kénytelen altruista lenni. Az individuum, az
alkotó részek, a szegény emberek javára változtatja meg a régi
törvényeket, elveszi a tekintély képviselőinek régi jogait s kiterjeszti
a szabadságot. Rómában a Kr. utáni I. és II. században, kivált ez
utóbbiban, tömérdek gabonát osztogatnak a népnek, circusi és más
mulatságokat rendeztek, hisz _Panem et circenses_ volt a jelszó.
Húsz-harmincz év óta a mai törvényhozás is számos jogot adott az alkotó
részeknek itt-ott előkelő jogokkal ruházta fel a nőket, kedvezett a
házassági elválásnak, támogatta a successiv polygamiát stb.
Igen, a realismus alatt mindnyájan altruisták lettünk; altruista a
fejedelemtől le az utolsó polgárig minden ember, csupa irgalom és
szánakozás, elnézés, eltussolás, nyilvános és magán jótékonyság
uralkodik mindnyájuk szívében. Azért magasztalja annyira Török Aurél
Hirsch báró jótékonyságát, a ki szórta milliót, el van ragadtatva a
bárói szív nemesebb vonzalmainak sugallatától, pedig ő is csak azt
tette, a mit kisebb mértékben mindnyájan tettünk, azaz minden erkölcsi
elv nélkül juttatunk embertársainknak, ha van magunknak.
De hát beszéltünk-e, írtunk-e valamit a tudomány csődjéről
_emberbuvárlati szempontból?_ A mint Török Aurél nem igen szólott hozzá,
mi sem fejtegettük, azért most czikkünk végén kell röviden
megmagyaráznunk a kérdést.
Én már annyiszor megvilágítottam és érthetővé tettem e kérdést, hogy
alig érdemes vele foglalkozni s irataimra kellene utasítanom a t.
olvasót; de hát ismételni nem árt. Repetitió non nocet, mondaná Török
Aurél.
Az idealismus napjaiban annyira kiszélesbűl az ember látköre, hogy
túlnyomóan az erkölcsi, a bölcsészeti, a történeti tudományok iránt
érdeklődik és elfordúl a természettudományok aprózó, elemző, szétszedő
kutatásától, búvárlataitól. Ilyenkor nincs érzékünk hozzá. Egyes
realisabb tehetségek ugyan foglalkoznak vele, de maga a társadalom nem
igen érdeklődik iránta. Igy látni ezt 1490, 1700, 1815 körül. Az
iskolákban is elhanyagolják tanítását, a műveltek sem igen törődnek
vele.
A mint lazúl a három eszme egysége, szűkűl az emberiség látköre,
lassankint hátat fordítunk az erkölcsi tudományoknak és a természetiek
kezdenek érdekelni, úgy hogy a haladás egy hullámának első felét
túlnyomóan az erkölcsi, a másodikat a természeti tudományok foglalják
le.
Arra tehát, hogy a természettudományok virágozzanak, hogy érdeklődjünk
irántok, szellemi látkörünk oly szűkülésére van szükségünk, a minővel az
utóbbi húsz-harmincz év alatt találkoztunk. Ekkor tudunk elemezni,
bonczolni. Nem látunk tovább annál a pontnál, melyet szét akarunk
szedni. Belé tudunk mélyedni, mélységes titkait feltárni.
A természettudományok virágzása azonban nem oka az erkölcsi léhaság, az
anyagiság, az érzékiség, az elvtelenség általános elterjedésének. Hanem
mindkettő a gyarapodó s végre uralomra jutott realismus következménye.
A tömérdek öngyilkosság, őrültség, általános idegesség, a féktelen
individualismus szintén nem a természettudományok okozata, hanem a
realismus alkonyának elmaradhatlan tüneménye.
A jó Gyulai Pál és derék munkatársa, Török Aurél, nem tudnak ezekről
semmit, régi, elcsépelt szólamokkal és lejárt okokkal tiltakoznak a
tudomány csődje ellen. Szerencsére még nem jutott csődbe a tudomány, a
realis idők tudományos nyereségeit, hódításait mind megtartja az
emberiség; de csődbe jutott Gyulai és Török tudománya, ezen a csődön
akartam czikkemmel segíteni. Czélom elérése azonban nem függ tőlem,
hanem az ébredező idealismustól, mely talán Gyulai és Török elméjét is
annyira összefoglalóvá, széles látkörűvé tudja átalakítani, a mennyi e
tárgy megértésére szükséges.