Az ember gondolkodása közben két műtétet végez, tudniillik vagy
összefoglal, vagy megkülönböztet. Az idealismus hajnalán a legszélesebb
lesz ez az összefoglaló tehetségünk, azért az Istent, a vallást, az
erkölcsöt, a világot, az emberiséget látjuk magunk előtt, ezekért
rajongunk, lelkesedünk, a tekintélyi vallást követjük, az idealis morált
valljuk. Ilyenkor egy Luther, a ki már vizsgálódik, még lehetetlen; a
vallásújítók csak a scepticismus és rationalismus első sugárával
lehetségesek, mikor a bölcsészek sem hiányzanak. 1490, 1700, 1815 körül
csak a theologiai és theocratiai irány lehet népszerű. Savonarola,
Bossuet, Bonald, Haller és mások tolmácsai ennek az érzésnek. Ma
rohamlépésekkel megyünk belé a legszélsőbb vallási lelkesedésbe, melyben
nagy befolyásra tesz szert a catholicismus mint tekintélyi vallás;
látjuk, mily hatalommal lép fel a papság és a vallásos aristocratia,
mily lenézésben részesűl a democratia, a köztársasági és a radicalis
világnézet.
Tessék bármely hullám elejét megvizsgálni, mindig megtaláljuk ezt az
érzést, gondolkodást. Mindig jelentkezik a realismus elleni nagy
erkölcsi felháborodás, a művészetben és irodalomban a forma háttérbe
szorulása és az eszme hangoztatása, az elbeszélésben és a drámában az
egyetemes, a tekintély képviselőinek tisztelete, a társadalomban az
érzékiség, a nőuralom kárhoztatása. Ilyenkor dívnak a sors-tragédiák.
Nehéz a dráma hősében belső ellenmondást létrehozni, mert annyira elnyom
mindent az egyetemes iránti tisztelet, hogy jó részt epicussá kell
válnia a tragédia hősének, az előadás pedig lyrikus, áradozó és
sentimentalis lesz.
Mihelyt beáll a három eszme egységének lazulása, mindjárt hallani az
egyetemes uralma elleni zúgolódást, a papi zsarnokság iránti gyűlöletet,
az individuum jogának, a polgári, vallási, lelkiismereti szabadságnak
követelését.
1515 körül már ott szerepel a bölcsészetben Pomponazzi, a politikában
Macchiavelli, az irodalomban Ariosto, éppen úgy, mint 1825 körül a
megváltozott Chateaubriand, Hugo, Cousin, továbbá Jouffroy, Guizot,
Heine (Reisebilder), Platen (Die verhängnisvolle Gabel, 1826. Der
romantische Oedipus. 1828.). Pückler herczeg kikezdi a régi, a
tekintélyes aristocratiát, melyet Walter Scott-tól és másoktól tanultunk
meg szeretni, tisztelni, eloszlatja nymbusukat, lerántja róluk a felsőbb
morál leplét. Angliában Bulwer regényei teszik ugyanezt, hősei kiépültek
az illusiókból és balítéletekből, tudnak élvezni, gyönyörködni. Az
erősödő skepticismus és rationalismus már hangoztatja azt a nézetet,
hogy a papok csinálták a kinyilatkoztatott vallást, hogy a művelt
embernek elég a bölcsészeti vagy természeti vallás, itt-ott felhangzik a
morálnak utilitarius és altruisticus igazolása. Ennek azonban később jön
meg a kora.
1830-ban már győz Francziaországban a szabadelvűség, a kezdődő
individualismus, a politikai, vallási, lelkiismereti és sajtószabadság,
az egész művelt világ rajong a francziákért; az irodalom tetemesen
átalakúl; még ugyan nehéz a drámai belső ellenmondást a hős szívébe
helyezni és azért külső hatásos eszközökkel, rémes jelenetekkel
iparkodnak pótolni, mint azt a romanticismus tevé. Hugo, Dumas père, Sue
és mások, az egész művelt vílágon ily regényeket és tragédiákat írnak, a
vígjátékban már itt-ott kikezdik az egyetemes képviselőit: az atyát, a
férjet, a felsőséget, a vallást. A társadalomban felhangzik a gazdagság
dicsőítése, a nemzeti jólét magasztalása, a szabad verseny tana. A
politikában élénk vita tárgya a nemzeti központosítás. Sokan írnak
ellene, de az áramlat győz. A nemzeti nagyság, nemzeti egység eszméje
mindenfelé hódít. A költészet melegebb, bensőbb lesz, az ünnepélyes
hideg ódai lyra hanyatlik, bár még az 1848-iki forradalom idején sokszor
találkozunk vele.
Az ötvenes években mindenütt meghonosúl a központosító törekvés az
államban, az orthodoxia az egyházban, a nemzeti egység, a nemzeti
nagyság eszméjétől lelkesednek a polgárok. Már nem igen rajongnak a
politikai szabadságért, a nemzeti dicsőség foglalja el helyét. Guizot,
Tocqueville és mások, a kik rajongtak a harminczas, negyvenes évek
szabadságidealjáért, rosszúl érzik magukat. A pánszlávok, a pangermánok,
a panitalok, lengyelek s más nemzetek jövő nagyságukról ábrándoznak.
A hatvanas években a lyra melegebb, bensőbb, közvetlenebb lett. A
kritika lélektani alapból indul ki. A dráma és epos nyugodt, tárgyias és
meleg rajzát akarja adni az életnek. Mindenfelé haldoklott a romantikus
előadás. Nem szerették többé a nagy ecsettel, nagy vonásokkal való
munkát. Örömüket találták a lelki állapotok finom elemzésében, az emberi
nyomor rajzolásában, mindjobban kedvelék a humort, mely az emberi
léhaság rajzolása. A vallás, a moral több pontját tevék vitatás tárgyává
a regényírók; a komikusok kigúnyolták az egyetemes némely képviselőit.
Már lehet igazi nagy tragédiákat írni, lehet belső ellenmondást tenni a
tragédia hősének szívébe, mert tetemesen hanyatlott az egyetemes
tisztelete, érvényre juthat az Aristotelesi tragicai érzés. A
társadalomból pusztul a sentimentalismus, mely a haldokló idealismus
panaszos hangja a hódító realismus ellen, jelentkezik és terjed a
pessimismus, mely az idealisabb, az összefoglalóbb elmék betegsége a
realisabb napokban.
Szépen erőteljesen, férfiasan tudnak írni, mások hívei lesznek az
affektált szép előadásnak, a cicerói nyelvnek, a marinismusnak, a styl
precieuxnek. De már sokan tiltakoznak az új szók, a merészebb fordulatok
ellen, buzgón harczolnak az orthologiáért. Az irodalomban hatalomra jut
az akademismus.
A gazdasági téren hanyatlik a földművelés tisztelete, az iparra és
kereskedésre s velök az anyagira és érzékire vetik magukat a nemzetek,
tiltakoznak a szabad kereskedés ellen, sürgetik a védvámokat. Uralomra
jut a plutocratia. A társadalom szereti a fényt, a pompát. Emelkedik a
külső csín és tisztaság. Gyönyörű középületeket, palotákat emelnek és a
régieket is gyakrabban tatarozzák.
Mindenfelé rajongnak a természettudományokért, tőlük várják a nagy
kérdések megoldását. A vallásos érzelmek már nem igen tudnak lelkesíteni
bennünket. Sokan megvetéssel tekintenek a bölcsészetre, melyet az
iskolákban is elhanyagolnak. A jogászok gúnyolódva olvassák a
bölcsészeti jogot.
Körülbelül ilyen a hatvanas, hetvenes évek gondolkodásmódja.
De a mint növekszik a realismus s mindjobban elválik a három eszme, a
szép, a jó, igaz eszméje egymástól, mindenfelé szembetűnik az
individualismus, az egyedek, az alkotó részek győzelme az egész fölött.
Az államnak tekintettel kell lennie a tartományokra, a gyarmatokra, a
nemzetiségekre; az egyházi kormány engedékeny a nemzeti és tartományi
egyházak iránt, minden ország, nagyobb testület decentralisalja
hatalmát; a gyáros előzékeny munkásaival szemben, gondoskodik
jólétökről, patriarchalis jóakarattal bánik velök, noha újra meg újra
sztrájkolnak, követelődznek. A harminczas-hatvanas évek honleányai gúny
tárgyai lesznek és elényésznek; a hetvenes évek választmányi hölgyei
pedig roppant elszaporodnak, ők a jótékonyság apostolai. A családban a
hivalkodó asszony parancsol és háttérbe szorúl a férj, a szülőkön a
követelődző gyermekek regnálnak.
Az irodalomban páratlan tökélyre jut a verselés, noha hosszabb verset
senki sem szeret olvasni. Annál jobban kedvelik a rövid prózai
tárczákat, apró életképeket, rajzokat. Regényben, drámában nevetséges,
vagy aljas szerepet juttatnak az egyetemes képviselőinek, ezek az
individuum nyomorának, szerencsétlenségének okai, a vallás, az erkölcs,
a felsőség, az atya és férj rovására kell nevetni a színpadon. Általános
lesz a léha humor, mely nevetségessé tesz minden szentet. De míg az
idealis tragédia lélekemelő, az ideal-realis igazi tragicai hatású, azaz
félelmet és részvétet keltő, addig a realis tragédia leverő hatással van
a nézőre.
Az individualismus féktelensége őrjöng a szórakozásért, a játékért, a
ló- és más versenyekért, a színházért és mindennemű mulatságokért. Bál,
kirándulás, nyaralás, fürdőzés: életszüksége minden tehetős asszonynak.
Hazafias, országos, megyei, városi ünnepeket, jubileumokat, temetéseket,
kiállításokat stb. rendezni ekkor lehet igazán. Mint a gyermek ujjong és
sír a nézők és hallgatók roppant tömege, örömtől, meghatottságtól
könnybe lábbadnak szemeik s talán egy kissé megnemesednek, talán rövid
időre felmagasztosul a lelkök, hogy csakhamar visszaessék szokott
léhaságába. Különösen a zenéért bolondúl az egész világ. Ennek mámorában
pillanatra felejti nyomorúságát, rossz kedvét, általános idegességét.
Nem becsűljük az életet, agyunkban sokszor megfordúl az öngyilkosság
gondolata. Számosan megőrűlnek.
Másrészről terjed a mysticismus és pietismus. Sok realista az ő aprózó,
részletező lelki munkájában meglátja a titkost, a rejtelmest, az
istenit; gyönyörködik és boldog az ő lágy, vallásos érzésében, noha még
sem gyűlöli az érzéki gyönyöröket.
Ez nagyjából az erkölcsi világ törvénye, ez jut érvényre a haladás
minden egyes hullámában az idealismus kitörésétől a realismus alkonyáig.