– Bácsi, kérem, mit mond ahhoz, hogy soha se dicsőítették annyi
melegséggel a hazát, mint az ezredévi ünnepélyek alatt. A hazaszeretet
lángja lobog minden hazafi szívében. Zsidó atyánkfiai el vannak
ragadtatva a magyar haza boldogító szeretetétől. Az államférfiak, kivált
a ministerek ajkairól naponkint számtalanszor halljuk a haza _szent
nevét_, a kiállítás buzgó tisztviselői örökké a hazáról álmodhatnak.
Képzelem, ha álmából felráznák a kiállítás szegény igazgatóját, minden
bevezetés nélkül elkiáltaná magát: _Éljen a haza_.
– Miért zúgolódol már te is a sok hazafias beszédre, ki tudná azt
ilyenkor kikerülni? A kormány szónokának arany szája kipállik a hazafias
dictióktól. Ez azonban ne bántson tégedet.
– Én nem tudom, minek tulajdonítsam; de már engem is bánt. Valahányszor
valaki a hazát és nemzetet, a közérdeket és közügyet dicsőíti, mindig
érthetetlen, de igazán kelletlen érzés hatja át egész valómat. Honnan
van ez?
– Onnan van, hogy realista vagy.
– Miért bántaná a realistát a haza és nemzet szó hangoztatása?
– Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, megkülönböztetés
levén, nincs érzékünk az egészhez, az általánoshoz, az egyetemeshez,
hanem annál több az alkotó részek és egyének érdekeinek felfogásához. S
mivel a realismus idején sem szereted másban a hazugságot, bánt a haza
örökös emlegetése.
– Hát lehetetlen ilyenkor a hazát szeretni?
– Igazán lehetetlen. Ilyenkor szeretjük a szülőföldet; melyen tanyázunk,
édes-kedves pajtásainkat, a kiknek társasága elviselhetővé teszi az
életet, családunkat mint a magunk képmásait. Szeretjük a magyar embert,
a ki úgy érez, úgy gondolkodik, úgy cselekszik mint mi, ugyanazon
szokásai vannak, mint nekünk.
– Hát ez nem hazaszeretet?
– Éppen nem. Látod, sohase magyarosítunk annyira, mint a realismus
idején. A mennyire csak kiterjed hatáskörünk, mindenkit magyarrá akarunk
tenni, azaz olyanná, a milyenek mi vagyunk. A lapok hangoztatják a
magyar nyelv terjesztését, mindenfelé magyar iskolát alapítunk, örökké a
magyar culturáról, a nemzeti műveltségről beszélünk. Füllentünk ugyan,
hogy nem akarjuk elvenni mások nemzetiségét, csupán azt akarjuk, hogy
ismerjék, szeressék a magyar culturát, hogy tudjanak magyarul beszélni,
de igazában nem óhajtunk egyebet, mint hogy azok is olyanok legyenek,
milyenek mi vagyunk.
– Hát akkor mi a hazaszeretet, ha nem ez?
– Ez csak nemzeti szellem, ezért rajonghatunk a realismus idején. Ez a
nemzeti szellem megfér a legerősebb invidualismussal is. Az ember lehet
romlott, zsebelő, érzéki, léha, becstelen teremtés s a mellett lelkes
előmozdítója a nemzeti szellemnek, buzgó harczosa a közművelődési
egyesületnek, mindenféle magyarosító társulatoknak.
– És mi a hazaszeretet?
– Fiam, azt csak akkor érezheted, tudhatod, mikor a te valódat is
áthatja az idealismus, mikor összefoglalólag tudsz gondolkodni, mikor
lesz érzéked az általános iránt. Ekkor fel tudod fogni a haza szent
nevét, magasztos rajongás tölti el iránta egész bensődet s olyan
lelkesedve, átszellemülve beszélsz róla, a hogy Kisfaludy Károly,
Kölcsey, Vörösmarty stb. szólottak a hazáról. Ilyen érzésünk csak akkor
lehet, mikor szent lángra gyújtott bennünket az idealismus. A haza, a
nagy erkölcsi testület képe áll előttünk, áhitattal gondolunk rá és
minden törekvésünk a szent haza javán munkálkodni. Az, hogy magyarúl
beszél-e honfitársunk, magyarosak-e szokásai, hogy magyar-e az
életmódja, másodrendű kérdéssé válik vagy egészen eltünik előttünk.
Csupán annyit kívánunk, hogy szeresse a magyar hazát. Ilyenkor hallani a
némettől, romántól, szlávtól, hogy magyarnak vallja magát, büszke az ő
magyar hazájára s kivált idegen földön örömest emlegeti édes és szép
hazáját.
– Hamar bekövetkezik ez a lelki állapot?
– Elég hamar. Öt-tíz év alatt átalakít bennünket a kitörő idealismus.
Már most is számos jelenségével találkozunk az egész világon. Először
azonban a szélső idealismus uralkodik számos ember szívében. Ezek az
egyetemesért rajonganak, lelkök az isten országáért, a mennyei hazáért
buzog. A magyar faj azonban csak igen kis részben lelkesedik ily szent
hévvel az egyetemesért. A germán és szláv fajok, különösen az angol, az
éjszaknémet sokkal rajongóbbak. Még a franczia, általában a latin faj is
jóval meghaladja a magyart. Fajunk nagy részét akkor hatja át a
realismus, mikor lazulni kezd a szép, jó és igaz eszméjének egysége,
mikor a haza szent neve tölti el bensőnket.
– Talán ezért mondják, hogy a magyar soha sem lesz vallásos rajongó?
– Bizonyosan ezért. De ne hidd, hogy az idealis időkben nem szeretjük a
vallást, a vallásos életet. A magyar is igazán híve, követője lesz a
valláserkölcsi életnek, csupán nem tud annyira emelkedni, a mennyire a
germán, szláv és latin fajok. A hazáért már csak úgy lelkesedik mint
azok. E hazafiság azonban magasztos erkölcsi érzés, mely minden
aljastól, becstelentől, hitvány és önző cselekvéstől megvetéssel fordul
el. Persze, hogy a három eszme egységének lazulásával nemsokára
jelentkeznek a léhaság, az önzés tüneményei is, csakhogy még ritkábbak
és méltó megrovásban részesülnek.
– Mit mondana a világ, ha mai beszélgetésünket hallotta volna?
– Fiam, ezt maholnap mindenki tudja. Az ifjúság éppen úgy fogja tanúlni
az iskolában, mint eddig tanúlták az emberi élet jelenségeinek
magyarázatait.
– Csakhogy nehéz lesz az embereknek tárgyilagosan megítélni lelkök
állapotját. Az a realista nem fogja elhinni, hogy ő nem szeretheti úgy a
hazát mint egy idealista.
– Nagyon lehet. Sőt akadhat olyan is, a ki lenézve, fitymálva szól az
idealisták üres, tartalmatlan hazafiságáról, rajongó patriotismusáról. A
nagyobbrész azonban végre is belátja és megnyugszik benne. Azt mondja
rá, hogy nem tehet róla. Ez a világ sorja.