Löw Immanuel szegedi főrabbi egy pompás kötetben gyűjtötte össze nyolcz
beszédét és «Az ezredév» czím alatt kiadta. Zsidó egyházi szózatok ezek,
tele rationalismussal s nem annyira vallásos áhitatra és erkölcsi
megújhodásra buzdítják a hallgatóságot, mint inkább a hazaszeretet
tolmácsai. A zsidóság hálája a keblére ölelő haza iránt. A zsidóság
ragaszkodása a magyar nemzeti szellemhez, tüntető kifejezése a magyar
érzésnek és gondolkodásnak. A könyv elejétől végig oly szép honszerető
nyilatkozatok gyűjteménye, a minőket mondott Kiss Áron püspök vagy
Erdély igazságügyminister Munkácson és számos más jelesünk a kiállítás
és a millennium ünnepélyein.
Rendesen kik mondották e beszédeket? Jóízű, egészséges, kedélyes
realisták, a nemzeti szellem síma, nyájas apostolai, ugyanazok, a kik jó
barátjai Bánffynak, Széll Kálmánnak, Wekerlének, Szilágyi Dezsőnek,
Hegedűs Sándornak, Falk Miksának, Gajárynak, Lánczy Leónak, édes jó
pajtásai a sok vicinálistának, bankigazgatónak, részvénytársasági
tanácsosnak, számos buzgó főispánnak, számtalan léha, élvhajlász,
zsebelő, és könnyűvérű realistának. Vagyis a mit Kiss Áron, Erdély és a
többiek mondottak, nem egyéb, mint a mit Bokross Elek, Fenyvessy,
Münnich, Miklós Gyula és a többi a legjámborabb szavazóig mondott volna.
E beszédekben annyira lángoló kitörése van a hazaszeretetnek, a minőt
nagy ritkán van szerencsénk olvasni. E lángot látva, mindjárt fölmerül a
kérdés, vajjon igazat beszélnek-e a szónokok?
Ismerjük őket, látjuk tetteiket, tanúi vagyunk mindennapi érzésöknek,
gondolkodásuknak. Ez a látásunk, tapasztalásunk nem tanít másra, mint
hogy az ünnepelt szónokok a legkitünőbb realisták, kifogástalan modorú
emberek, a kor szellemének igazi képviselői.
De az erkölcstan arra tanít bennünket, hogy egy erős érzelem annyira
uralkodik az emberen, hogy egész viselete elárulja; hogy a magasztos
hazaszeretet nem fér meg az anyagisággal, a léha érzékiséggel, a
féktelen individualismussal, a nyomorult önzéssel, az általános
zsebeléssel.
Azt azonban még sem lehet föltenni, hogy e jeleseink nyiltan hazudjanak,
oly érzelmeket mutassanak, melyeket nem éreznek és így bennünket jámbor
hallgatókat rászedjenek.
Nem, ezek az urak nem hazudnak, nem akarnak bennünket rászedni. Én
elhiszem, hogy a mit Kiss Áron vagy Erdély minister mondott, azt igazán
érezte.
De akkor a régi erkölcstannak, az eszményi morálnak nincs igaza: az
emberben legalább egymásután vagy talán egyszerre is, uralkodhatik az
egyetemes iránti lelkesedés meg az anyagiság és érzékiség
individualismusa. Az egyik perczben rajongunk az egyetemesért, a
másikban anyagi és társadalmi előnyökért áldozatul dobjuk a köz, a haza,
a nemzet legszentebb érdekeit, szavazatunkkal, beszédünkkel támogatjuk a
romlottság, az erkölcsi bomlás, a léhaság követeléseit.
Pedig én azt hiszem, hogy a régi eszményi erkölcstannak mégis igaza van
a maga idején; ez a két érzelem: hazaszeretet és a realis idők
individualismusa kizárja egymást. Az egyik a köz, a másik az egyed
érdekeit tartja szeme előtt.
Ez azonban még nem magyarázza meg a mi individualistáink lángoló
hazaszeretetének örökös emlegetését. Mert ha nem fér meg a két lelki
állapot, akkor nem mondhattak igazat.
És én újra mondom, hogy igazat mondanak, nem füllentenek, nem akarnak
bennünket rászedni.
Tehát akkor a hazaszeretet fogalmának kellett megváltozni? A hogy
Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István,
Deák Ferencz a régi idealisabb napokban felfogják a hazát, ez teljesen
elüt a mi realistáink édes, kedves hazaszeretetétől. Azoké nem fért
volna meg a mai individualismussal; mostani ünneplő szónokainké azonban
nagyon összefér. Azoknak a haza magasztos szent fogalom, melynek javára
minden óránkat, minden perczünket, önmagunkat és csalándunkat fel kell
áldoznunk, ha úgy kívánja a sor; a mi realistáinknak pedig a haza egy
kitűnő, igazán becsülni való fejős tehén, melynek teje táplál
mindnyájunkat, de különösen jeleseinket. Nemzeti szellemű, magyaros,
régi jó fajú tehén e haza, melynek semmi köze fejőinek erkölcséhez,
becsületéhez, tisztességéhez, egy szóval morális felfogásához. Mindegyik
lehet frivol individualista, önző, zsebelő kópé, a ki szereti hazáját, a
fejős tehenet, mert jól táplálja. Ezek a jól táplált hazafiak azután
lángoló lelkesedéssel magasztalják a fejős tehenet, akarom mondani a
hazát és nincs igazunk, ha megtagadjuk tőlük az érzés igazságát.
Löw Immanueltől sem akarjuk megtagadni, hogy igazán szereti hazáját. Az
ő helyzete azonban kényesebb. Ő egy híres rabbinak derék, buzgó realista
gyermeke, tehát izraelita. Kitűnő és elég magyaros szónok. Mint zsidó
ahhoz a fajhoz tartozik, mely az ország északkeleti részét nem tekintve,
bámulatosan elmagyarosodott, harmincz év alatt beszédében teljesen
magyar lett. Ügyes, tehetséges munkása az irodalomnak, művészetnek,
tudománynak s majdnem kizárólagos vezetője a hírlapi sajtónak és
kereskedelemnek. Negyven év óta a realis gondolkodás fokozatos
gyarapodása mellett e faj magyarosodását kiváló előnynek, a magyarság
kitűnő támaszának tekintettük.
Igaz ugyan, hogy a zsidó egyéni szervezeténél, páratlanul józan
gondolkodásánál fogva kevés kivétellel csak kormánypárti vagy anarkhista
lehet; de általános magyar szempontból tekintve szerencséseknek
tartottuk magunkat, hogy a legfélreesőbb pontokon is egy-egy teljesen
megbízható híve van a magyarságnak.
Most azonban változik az emberiség érzése, gondolkodása. Jelentkezik a
szélső idealismus, mikor kisebb-nagyobb mértékben az egyetemesért
kezdünk rajongani. Lesznek közöttünk vakbuzgók, a szentség lehétől
áthatott egyének, lesznek szelidebb, engedékenyebb jellemek, de
általában mindnyájunkat át fog hatni öt-tíz év alatt a tekintélyi vallás
és eszményi morál tisztelete.
Szerencsétlenségére a zsidó faj, ez a rationalista nép, nem tud belé
menni e lelki állapotba. A sémi, a török-tatár, a sárga faj, a czigány
stb. úgy látszik a haladás egy hullámának se az elejét, se a végét nem
tudja magáévá tenni. A realismus alatt materialista lesz, a ki nem
szállhat le a mysticismusba; az idealismus elején kelletlen
lelkiállapotba jut, többé-kevésbbé rosszúl érzi magát s kivált az árja
fajok kegyetlenűl gyűlölik, azért rendesen erősebb vagy gyöngébb
üldözésnek van kitéve. Ilyenkor hiába francziásodik, németesedik vagy
szlávosodik el a zsidó, ez nem menti meg a kisebb-nagyobb nyomástól.
Öt-tíz év alatt nálunk sem lesz különben. Most a hírlapírók háromnegyede
izraelita, tíz év múlva jó lesz, ha egy negyede e fajból kerűl ki. Vagy
úgy tesznek mint Heine, a ki rajong Schlegelért s áttér a keresztény
hitre.
Vigasztalásukra legyen mondva, negyven-ötven év múlva újra izraelita
honfitársaink foglalják el a napisajtó íróasztalait, ismét ők lesznek a
leleményes interjuvolók, velök gyűlik meg a rendőrség baja, mikor
mindenütt jelen akarnak lenni. Addig azonban sok víz foly le a Dunán.
Mikor a szép, jó és igaz eszméje, melyek az idealismus alatt egyesűlnek,
annyira elválnak egymástól, hogy erőre kap a rationalismus és
skepticismus; a gazdaság terén háttérbe szorul az oeconomismus, az
agrarismus és lábra kel a szabad verseny; az irodalomban fogy, apad az
egyetemes tisztelete és a színpadon nem csupán az individuum kudarczán
nevetünk, hanem kikezdjük az egyetemes képviselőit, az atyát, a férjet,
a főnököt, a papot, stb.: akkor újra beállanak zsidó atyánkfiainak
aranyos napjai.