Ambrózovics Béla miniszteri tanácsos a fentebbi czím alatt egy röpiratot
írt. A hazai tudományosságot akarja vele emelni. Nagy szorgalommal hord
össze jót és rosszat, helyest és helytelent, de nem találja fején a
szöget.
Most 1896-ban fölösleges beszélnünk a tudomány érdekében. Nemcsak
külföldön, hanem nálunk is roppant sokat tettek a tudomány érdekében.
Egyetemünkön csaknem minden képzelhető szaknak van rendes tanára, sőt
talán fölösleges szakoknak is. Például hozom fel a _Diplomaticát_, mely
nem egyéb, mint az okiratok olvasása, a mihez minden történetbuvárnak
értenie kell és játszva megtanulhatja a történelem tanáraitól.
Ez nem is tudomány, csak egy kis ügyesség, melyet mindenki könnyen
elsajátíthat.
Az egyetemi katedrákon kivül számos ember foglalkozik a tudománynyal,
sok középiskolai tanár szivesen foglalkozik tárgyával. Szóval
gazdagságunk és jólétünkhöz képest nem panaszkodhatni tudósok hiányáról.
Egészen másutt rejlik a baj, a mit nem sejt Ambrózovics.
Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. Egy-egy ilyen hullám
az idealismussal kezdődik és a realismuson végződik. A mostan végződő
hullám 1815 körül lépett föl. A hullám elején, az idealismus kitörésekor
az egyetemesért rajong az emberiség, széles látkörében a vallás és
erkölcs, a tekintélyi vallás és idealis morál uralkodik felette, ezek
vezérlik érzését, gondolkodását és így tetteit is.
E széles látás, mely összeesik a szép, jó és igaz egységével,
fokozatosan zsugorodik össze. Az idealismus elején csak az isten és
világ, erény és becsület tudják magával ragadni, később a scepticismus
és rationalismus jelentkezésével rajong a szabadságért, az egyén
jogaiért, különösen a nemzeti egység és nagyságért. Ilyenkor tetemesen
összébb szorult látköre.
Végre a realismus alatt már csak önmagát, családját, törzsét, helyi
sajátságait, szokásaít látja. Léhaságának, aprózó, részletező kis
világának él. Ilyenkor sürgeti a nemzeti szellemet, mert
individualismusa nem tűr meg mást a maga körében, mint egyéniségének
képmásaít. Sohasem beszélnek annyit a nemzeti szellemről mint a
realismus alatt. Élünk, halunk érette. Gyönyörködünk a jóizű magyaros
szokásokban, magyaros, népies, sokszor triviális nyelvben, magyaros
magatartásban, magyaros ételekben, italokban. Ilyenkor lehetőleg minden
magyaros legyen. Ez a nemzeti szellem, ez a magyarosság megfér a
legnagyobb demoralisatioval, a mit nem türne meg az idealismus rajongása
az egyetemesért, de még az idealrealismusé sem a nemzeti egységért és
nagyságért.
A három főeszmének, a szép, jó és igaz eszméjének fokozatos elválása és
az emberiség látkörének lassú zsugorodása nagy hatással van a vallásra,
az erkölcsökre, a nyelvre, az irodalomra, művészetekre, az iparra, a
kereskedésre, a földművelésre; de legjobban szemünkbe tünik az irodalom
terén. Ez mutatja legvilágosabban, hogy válik szét a három eszme, hogy
lesznek egymás ellenségei, szóval hogyan változik az ember lelki világa.
Mert olyan az ember érzése, gondolkodása, a minő az olvasmánya.
Most azonban nem erről van szó, Ambrózovics a tudomány kérdését vetette
föl. Hát erre is befolyása lehet az eszmék fokozatos elválásának?
Valóban a tudomány nagyon megérzi, mily viszonyban van a három eszme
egymáshoz.
Miért? kérdezi a t. olvasó. Az emberi elme látkörének összezsugorodása
szerint változik a tudomány egyes ágaihoz való vonzódásunk és
tehetségünk. Hát még a tehetségünk is? Igen az emberi tehetség is.
Az idealista széles látköre nem alkalmas a realis tudományokra. Mikor
mindenben az egészet látjuk, csak az erkölcsiekért tudunk rajongani.
Ekkor virágzik a theologia, a philosophia, az eszmei történetirás, a
jogbölcsészet. Ilyenkor lehetetlen a Pasteur-féle buvárkodás. A mi
Semmelweiszunk tudományos fölfedezése iránt sem érdeklődnek az ötvenes
években, az őrületbe kergetik a magyar tudóst, mert mindenki szélesebben
lát és az erdőtől nem tudja megkülönböztetni a fákat. Az idealisabb idők
összefoglaló gondolkodása képtelen a realista lelkek apró és finom
megkülönböztetésére. Sir Newton Izsák 1687-ben, a legnagyobb realismus
napjaiban megteheti nagy fölfedezését; 1700 körül az idealismus kitörése
után hiányzott volna lelkében a szükséges aprózás, részletezés, finom
megkülönböztetés.
Mayer Róbert is hiába fedezi föl az energia fönmaradását a negyvenes
években, nem értik meg, maga is ködösen látja a dolgot, de már Helmholtz
pár tizeddel később kellő világosságba helyezi. Ellenkezőleg egy Hegel
lehetetlen a hetvenes években, pedig 1825 körül érette rajongott a
művelt világ. Egy derék német tudós azt irta nekem róla minapában, a mit
egykor Schopenhauer hangoztatott, hogy Hegel war der grösste Schwindler
des Jahrhunderts! Egy oly vallásbölcsész mint Gioberti, Feuerbach, mint
Rosmini-Serbati csak oly lehetetlen 1880 körül, mint egy Rossini a zene
terén, Vörösmarty a költészetben. És így tovább.
A realis tudományok kora tehát a haladás hullámának második felében
kezdődik. Azért találkozunk virágzásával 1300-tól 1490-ig, 1600-tól
1700-ig, 1760-tól 1815-ig, 1850-től napjainkig. Mentől jobban
belemegyünk a realis gondolkodásba, annál jobban haladnak a tudományok.
Bámulatos, a mi az utóbbi harmincz év alatt e téren történt. Csodálatos
volt az arabok haladása a tizedik században; de mi az ő haladásuk a
miénkhez képest, mikor napjainkban közönséges munkások oly találmányokat
mutathatnak fel, melyek milliomosokká tették őket; mikor alig mulik el
egy hét, hogy becsesebb ujításokkal ne lepnének meg bennünket; mikor
legujabban is a Lénard-Röntgen sugarak keltik fel bámulatunkat?
Valóban a realismus szűk látkörére, eszmétlenségére, erkölcsi
léhaságára, erős érzékiségére, emancipált asszonyaira, a családi
szentély bomlására, az erkölcsi érzés tompulására, a roppant fény és
pompa kifejtésére, szóval az anyagiság uralmára van szükség, hogy
virágozzanak a realis tudományok.
Ambrózovics nem látja a haladás törvényének e szigorú korlátjait. Azt
hiszi, hogy az idealismus széles látköre is alkalmas arra az apró
megfigyelésre, a mi a chemia, a mechanica, az architectura, a fizika és
más realis tudományok rendkivül finom és fáradságos részleteinél annyira
nélkülözhetlen. Azt hiszi, hogy a realis világban is lelkesedhetünk az
erkölcsiségért, pedig ez lehetetlen. Legfölebb a realis idők mysticusai
érezhetnek iránta melegebben; de az összes emberiségnek okvetlenül
közönyösnek kell lennie a fensőbb morál iránt, mert ez csupán oly idők
szülöttje, mikor gondolkodásunk, érzésünk tulnyomóan összefoglaló, mikor
a finom analysisre alkalmatlanok vagyunk.
A realismus erkölcstana minden fensőbb elv nélkül csak az irgalomra,
lágyságra, gyöngédségre, nyájasságra, határtalan jótékonyságra
szorítkozik. Ezt prédikálják most mindenfelé, a templomban és iskolában,
a parlamentben és a sajtóban, a választmányi hölgyek gyülésén épen úgy,
mint a realista bölcsészek, jogászok, moralisták műveiben. Ez azonban
nem morál, ezzel megfér az általános érzékiség, a tekintély
képviselőinek lealacsonyítása, az egyetemes hazudozás, a pénz, a jólét
hajhászása, minden meggyőződés, hír, becsület áruba bocsátása.
Ambrózovics tanácsai, magyarázatai tisztán realis gondolkodásának
gyümölcsei. Például hosszasan ir a tanulók osztályozása ellen. Ez mindig
nyilvánul a realismus idején. Gyermekeink iránti szeretetünk, a tanulás
könnyítésének sürgetése, a testi nevelés általánosítása, a külsőség, a
csin ápolása, az örökös zúgolódás a tulterhelés ellen, mindezek mellett
folyton halljuk az osztályozás elleni kifakadást. Ma már jóformán alig
van egy-két osztályozó jegy, alig van osztályozó vizsgálat. Az
idealisabb napokban nem győznek elég jegyet kitalálni az osztályozásra,
szóval egészen máskép gondolkodunk.
De legyen elég Ambrózovics füzetjéről. A ki összefoglalólag tud
gondolkozni, az itt felhozottakból is könnyen megérti az erkölcsi világ
törvényének a realis tudományokra vonatkozó részét.