A XVII. század végén a franczia Perrault élénk csatát vivott az
ugynevezett modernség mellett. A realismus uralma alatt, mikor
összezsugorodik az ember látköre s magát, családját, érdektársait,
vidékét, községét látja legjobban, nem igen vonzanak bennünket a nagy
nemzeti küzdelmek, úgy hogy a költők rítkábban dolgozzák fel a nagyszerű
történeti tárgyakat, szivesebben foglalkoznak a mai közeleső társadalom
kérdéseivel. De ha mégis megteszik, nem tehetik másképpen, mint realis
szempontból.
És mi az a realis felfogás? Ezt, fájdalom, nagyon kevesen tudják,
legkevésbbé drámai kritikusaink. Legalább erről győzött meg Alexander
Bernát legujabb drámai jelentése, melyet a Nemzeti Szinház drámai
pályázatáról adott. – Alexander elég ügyes egy-egy érzelem, lelki
állapot rajzolásában, elemzésében, de mint jóizű realista nem tud
összefoglalni, a tünemények messzebb eső okait meglátni. Eszmei
kapcsolatra nincs semmi tehetsége.
E jelentése kiáltó példája az összefoglaló tehetség hiányának. – Először
is azt állítja, hogy «korunk izlésének egyik sajátsága, hogy
egyetemesebb, mint bármely megelőző koré. – Minden történetileg
kifejlődött stilusnak megvan a maga közönsége, sőt azonegy közönség
tudja élvezni a szépség megjelenésének legkülönbözőbb formáit». Később
azonban bevallja, hogy mintha szünetelne a romantikus drámának a termő
ereje, de ennek okát sem kell a kor irányának változásában, hanem a
romantikus tehetségek hiányában keresnünk, mert a modernség annyi, mint
az izlés egyetemessége, históriai kiműveltsége, vagyis ma minden darab
előadható, csak elég ügyesen legyen megalkotva. Gyanus ugyan a
kifejezés, hogy _megvan a maga közönsége_, mert _Sakuntalát_ is megnézi
egy-két iskola ifjusága, de hagyjuk a kifejezések helytelenségéből vagy
homályából eredő kérdéseket, hagyjuk a semmitmondó bizonyítékokat, minő,
hogy utczáinkon a legkülönbözőbb stilu épületekkel találkozunk, mert
ezek mind megfelelnek a realismusnak: diszesek, pompásak, aranyosak,
tornyosak, czifrák, bent is kényelmesek, szobáik téresek, lehetőleg
világosak. Még az unitárius kápolna, a budai református egyház, az új
országház is csucsives, ezt különösen szereti a realista, mert föl lehet
czifrázni, belsejének mysticus sajátsága szintén tetszik a realismusnak,
holott nagyon ellenkezik a protestáns rationalismussal, a vizsgálódó
vallással, az új országházé pedig a mai naturalista és zsebelő
politikával.
Térjünk át a kérdés velejére.
Mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy izlésünk éppen nem egyetemes. A
mai izlés csak oly darabokban tud gyönyörködni, melyekben a szép, jó és
igaz eszméje teljesen elvált egymástól, melyekben az egyetemes
képviselői: az atya, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs guny
tárgyává vannak téve, melyekben ezek az individuum nyomorának, bajának
okai, melyekben az erkölcs sorompói lehetőleg el vannak távolítva. Ma
csak szánalommal tudunk megnézni egy Kisfaludy Károly-féle vigjátékot,
melyekben az individuum kópésága van pellengérre téve, pedig apáink és
nagyapáink jókat tudtak rajtok nevetni. Nekünk Dumas, Sardou, Rákosi,
Moliére, Katona, Bisson, Herczeg, Dóczy, Csiky és hasonlók tetszenek,
mert meg van bennök a realismus legfőbb követelése, a szép, jó és igaz
eszméjének elválása, az egyetemes ellenében az individuum morálja. Azért
tetszik Sudermann, Ibsen, Hauptmann és korunk számos realista drámairója
is.
Más részről nagyon természetes, hogy nem kellenek a romantikus drámák,
mert e művek a szélső idealismus lohadásával 1830 körül kezdődtek ugyan
és már az individuum egyes jogait hirdetik az egyetemes ellenében, de
még bűnösnek rajzolják a bűnt, becstelennek az aljasságot, nem igen
merik gúny tárgyává tenni a családapát, a férjet, a felsőséget, a
vallást, az erkölcsöt, csak itt-ott engednek meg maguknak egyes discret
immoralitásokat.
Mivel még ekkor oly erős az egyetemes tisztelete, hogy csak ritkán
sikerűl a dráma hősében igazi belső ellenmondást ébreszteni, azért a
phantasia csapongásával és rémes eszközökkel iparkodnak hatásra szert
tenni. De mihelyt jobban lazul a három eszme, a szép, jó és igaz
egysége, mikor az individuum jogait kezdjük elismerni az egyetemes
ellenében, akkor szivesen látjuk Sophocles, Shakespeare és más
classicusok darabjait, sőt Katona _Bánk bánját_ is, melyet még
kegyetlenül megrónak 1839-ben; de égig magasztalnak 1860 után, mert a
királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg, a meraniak, tehát az egyetemes
képviselői úgy vannak bemutatva, mint a magyar nemzeti individuum
romlásának okai.
A mit Alexander a megfigyelésről mond, üres magyarázgatások. Fontosabb a
pályázó drámák nyelvéről szóló kijelentése. Igaz, hogy ebben is hemzseg
a tévedés, a füllentés, a hizelgés; de van benne igazság is. A Gyulai
irálya elég nemes, komoly, férfias, hangzatos, gördülékeny és magyaros.
Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből való, mikor rajonganak a
formáért, mikor egy Flaubert szemében a _stilszépségek a tárgy
lényegénél is becsesebb igazságok_; ez a l’art pour l’art kora, a stil
cultusának napjai. A nyolczvanas évek lágy, szines, kedves, kenetes,
sokszor keresett, mesterkélt stilusát Beöthy fejezi ki legjobban. A nagy
többség már sokszor pongyola, lapos; népies és idegen szókkal van tele.
A fenséges, ünnepélyes, ódai stil ilyenkor izetlen és hamis, mert nem
érezheti az individualismus léhasága. Így Váradi szép szólamai igen sok
olvasóját vagy hallgatóját felháborították. A realismus nyelve, kivált a
végén, igazán pongyola, hétköznapi, nyers beszéd, melyet az ébredező
idealismus fog betegségéből kigyógyítani, léhaságából kiemelni. Ma
Ibsen, Sudermann és mások darabjait óriási hatással adják mindenfelé,
pedig sokszor gyarló fordításokban hallja a mámoros néző. Vagyis
napjainkban alacsony, másodrendű szerepet játszik a költői mű nyelve.
Ugy látszik, hogy eleinte a szélső idealismus sem fog érette nagyon
rajongani, mert az eszme tölti el az ember lelkét, habár egyesek ekkor
is megragadó, valóban fenséges irálylyal tolmácsolják gondolataikat,
érzelmeiket.