– Bácsi! tegnap este Pistával a nemzeti színházban voltunk, Kisfaludy
Károly emlékezetére egyik vígjátékát adták. Bizony csak úgy kongott a
színház. A jelenlevőkön is meglátszott, hogy ingyenjegyesek. Egy előkelő
kritikus mellett ültem, a ki elég fenhangú megjegyzéseket mondogatott
egy barátjának. Az is bíráló lehetett, de a ki szívesen hallgatta,
mondhatnám, csak úgy leste szomszédom ajkáról a fitymáló megjegyzéseket.
Milyen naiv, milyen elavúlt régiség, mondogatta minden jelenet után.
Kisfaludy Károly emlékezetét máskép kellene megünnepelni, jegyezte meg a
másik. Magunk is unalmasnak találtuk a darabot, Pista nagyokat ásított,
pedig nagyapáink igazán mulattak rajta. Ugy-e sokat haladtunk azóta?
– Mindenesetre nagyon haladtunk.
– Csakhogy nem ezt várom én bácsitól; az okát szeretném tudni, miért
ásítunk mi Kisfaludy vígjátékában és hogy miben áll a mi haladásunk.
Úgylátszik, ma nincs kedve a bácsinak!
– Testileg-lelkileg fáradt vagyok. Két nehéz fejű barátomnak magyaráztam
az erkölcsi világ törvényét s nem akartak megérteni. Nincs semmi
összefoglaló tehetségök. Egész délután járkálva beszéltem nekik, azután
beültünk egy üres kávéházba, ott folytattuk a vitát. Természetesen,
sokban igazat adtak nekem, de végre is azzal állottak elő, hogy mindig
ilyen volt az ember.
– És mit felelt reá a bácsi?
– Azt, a mit neked is annyiszor mondottam, hogy olyan az ember, a milyen
az olvasmánya.
– Vagyis olyan naiv, együgyű lelkek voltak nagyapáink, a milyen
Kisfaludy Károly volt.
– Természetesen, mert ha nem tetszik nekik Kisfaludy darabja, bizonynyal
megbukik.
– Épen azt kérdem bácsitól, miért tetszettek nagyapáinknak Kisfaludy
darabjai és miért ásítunk mi előadásukon?
– Édes fiam, idáig valóban nem tudtuk okát adni. Úgy tettünk, mint a te
kritikusod, egyszerűen naivoknak, együgyűeknek mondottuk darabjait,
melyekben sok a lélektani tévedés, áradozó nyelvéből hiányzik a tragikai
erő, hogy jóízű tréfái már elavultak s a régi, patriarchalis magyar
házak ártatlan vígságára emlékeztetnek.
– De kedves bácsi, az a patriarchalis ártatlan vígság mesébe való, hisz
Csokonai Vitéz Mihály a mult század végén az ő _Dorottyájában_ trágár
rajzát adja ez ártatlan vígságnak.
– Igazad van, édes fiam, Csokonai korában bizony trágár beszédekben
gyönyörködött a magyar ember. Most is sok mocskos adomát, szennyes
élczet hallani a férfiak társaságában, sőt némely családban a nők sem
idegenkednek tőlük. A műveltség ugyan simábbá tesz bennünket, óvakodunk
a vaskos kifejezésektől, de a realis időkben csak oly érzékiek vagyunk,
mint őseink valának. Az ő feleségeik és leányaik mocskos dolgot
olvasgattak, például _Salamon és Markalf históriáját_.
– Tehát itt is áll az, a mit bácsi mond, hogy máskép érez és gondolkodik
az ember az idealis és realis időkben?
– Úgy van. Mikor kitör az idealismus, az egyetemesért rajong, lelkesedik
az emberiség nagy része. Isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség
kell neki. Mivel a szép, jó és igaz eszméje isteni egységet alkot, az
egyik áthatja a másikat és megnemesíti. A gondolkodók, a bölcsészek alig
tudják elválasztani egymástól. Náluk a szép meghatározásában ott
szerepel a jó és igaz. Ilyenkor a drámaírók mély tisztelettel
viseltetnek az egyetemes képviselői iránt. A férj, az atya, az egyházi
és világi felsőség tisztes szerepet játszik a drámában; büntetlenül nem
lehet velök szembe szállani. A hit, a kötelesség, a becsület mindig
legyőzi a szerelmet, az egyéni, a családi és nemzeti érdekeket. A
vígjátékban az egyén kudarczán nevetünk, kigúnyoljuk, megvetjük a
kikapós asszonyt, az érzéki csábítót stb. A szélső idealismus alatt
csaknem epicussá teszszük a dráma hősét, a ki az árral úszik és
feláldozza magát.
– Talán ilyenek Kisfaludy Károly darabjai?
– Kisebb-nagyobb fokban ilyenek. Vannak oly szomorújátékai, melyeket ma
nem nézhetnénk végig a legnagyobb unalom nélkül. Vígjátékaiban pedig az
egyén kudarczán kell nevetnünk.
– És hogy történik az átmenet az idealismusból a realismusba?
– Lassan és fokozatosan. A szép, jó és igaz eszméje kezd elválni
egymástól. A mint lazul a három eszme viszonya, az irodalom és benne a
dráma lassankint átalakul. Mivel még erős bennünk az egyetemes iránti
tisztelet, bonyodalmas és rémes mesékkel, groteszk és borzasztó
ellentétekkel akarnak drámai érdeklődést kelteni. A darab hőse megsérti
ugyan az egyetemest, de szörnyen meglakol miatta. Ilyen tragédiákat
írtak 1830 körül és utána jó ideig az úgynevezett franczia romantikusok.
Nálunk Vörösmarty volt ez irány legtermékenyebb tragédiaírója. A
vígjátékban szintén érvényre jut az individuum, például igazat adunk a
tiszta szerelemnek a szülői és egyházi tekintély ellenében. Módjával már
szabad nevetségessé tenni ez utóbbiakat. Az idealreal második felében
éltek a világ legnagyobb tragédiaírói, mert ilyenkor még némi
tiszteletben részesül az egyetemes vagy egyenrangú az egyénnel. Kettejök
harcza magasra fokozza érdeklődésünket, a hős bukása szüli az igazi
tagikai érzést, melyről már Aristoteles elmondotta a maga idealrealis
napjaiban, hogy félelmet és részvétet kelt. A realismus alkonyán annyira
gyengül az egyetemes tisztelete, hogy a hős bukásán csak szánakozni és
az egyetemes ellen felháborodni tudunk. Az idealismus napjaiban
emelkedett lélekkel távozunk a szinházból, a realismus idején nyomott
hangulattal, sőt elkeseredve. Körülbelül tizenöt év óta minden népszerű
tragédia ilyen hatással van reánk, lesújt, elnyom bennünket. A vígjáték
terén pedig az egyetemes képviselőinek, tehát az atyának, a férjnek, az
egyházi és világi felsőségnek rovására nevetünk. Ezeket romlottaknak,
önzőknek, érzékieknek kell bemutatni és igazat adunk az egyén
érdekeinek. Ez, fiam, röviden a dráma törvénye, mely a haladás minden
hullámában uralkodik.
– Talán a görög és római irodalomban is uralkodott?
– Minden bizonynyal. Ezt mutatja a világ háromezer éves története és
pedig nem csupán az irodalom, hanem a vallás, a bölcsészet, a politika,
az erkölcs, a nyelv, az irály, a művészet, a realis tudományok, a
gazdaság és ipar terén is, a mint neked néha magyarázgattam. A nagyon
világos történeti időkből a haladás hullámai így mutatkoznak: 650–425;
425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u; 180–590; 590–975; 975–1490; 1490–1700;
1700–1815; 1815–1900. Természetesen ezt csak kerek számokkal lehet
jelezni, mert kivált a hosszabb hullámokban tíz-húsz évvel előbb is
találkozunk az idealismus egy-egy tüneményével. Ez azonban kevésbbé
fontos, mert igazán népszerű és sikeres, áldásos és csodás csak akkor
lesz valamely jelenség, ha kifejezi az akkori idők érzését,
gondolkodását.