Sohasem beszéltünk annyit a műveltségről, a culturáról, a
civilisatioról, mint napjainkban; tudjuk is a szavak értelmét, de
magának a művelődésnek nyitját nagyon kevesen tudják.
Keressük meg tehát.
Ha végigtekintünk a világ történelmén, bámulva látjuk, mily roppant
haladást tesz az emberiség a művelődés útján. Különösen kitünnek egyes
századok. Ilyen az V. század Kr. e., különösen Pericles kora, a III.
század és a II.-nak első fele, a Kr. u. I. és II. század, a VI. X. XV.
XVII. századok, a XVIII.-nak második fele, azután a XIX.-nek szintén
utóbbi része.
E századok csodálatos fölfedezéseket és találmányokat mutatnak fel. A
történetírók rendesen a birodalmak vagy egyes népek aranykorának
rajzolják. Ez országokban virágzanak a tudományok és művészetek, előre
haladott az ipar, roppant erőt fejt ki a kereskedés. Távol országok
partjaira járnak a gazdag kereskedővilág hajói. Tömérdek kincset visznek
ki és hoznak haza, úgy, hogy jólétben úszik az ember. Könnyen megkeresi
kenyerét a munkás, a gazdag pedig kényelemben, gyönyörű paloták fényes
termeiben éli napjait. Mint a hangya, ernyedetlenül munkálkodik az
ember, a munka a jelszó, hogy azután élvezhessen, boldogulhasson.
Ha a régi és az új idők romjaival vagy gyönyörű emlékműveivel
találkozunk és kérdezzük, mikor emelték, mikor készítették; többnyire e
századokat vagy a hozzájok közeli időket emlegetik.
Miért olyan hatalmas a műveltség, akkora a civilisatio e századokban?
Mert uralomra jutott a realismus. De ismét az a kérdés merűl fel, hogy
miért ily gazdag, ily ragyogó a realismus? Miért nem lehetnek ily
fényesek az idealisabb idők?
Nem nehéz az effajta kérdésekre felelni.
Tudnunk kell, hogy az emberiség haladása hullámos mozgásban történik.
Minden egyes hullám kitörésekor egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, úgy,
hogy alig tudjuk megkülönböztetni. Ez az egység csodálatos magasságba
emel bennünket, lelki szemeink majdnem a végtelenben látnak s e
végtelenben felmagasztosúlva szemlélik a mindenség urát, az Istent.
Akármire tekintünk, alig méltatjuk figyelmünkre a részeket, mindig az
egyetemes, az egész áll előttünk, ennek szempontjából nézzük a világot.
Ekkor lelkesedünk az erényért, a becsület- és tisztességért, szóval
minden nemesért.
De ha annyira elfoglal bennünket az erkölcs és vallás, nincs kedvünk a
világi hiúságok fényéhez, pompájához. A vallás és moral győzelmét
követeljük, ezeket sürgetjük a családi és társadalmi életben, az
iskolában, a politikai küzdelemben, az irodalmi és művészeti alkotásban.
Ostorozzuk, korbácsoljuk, sőt esetleg kiírtjuk, a mi velök ellenkezik.
Ilyenkor bármily remek művészi alkotás legyen, de ha sérti szemérmünket,
nem sajnáljuk megsemmisíteni, összetiporni, mert az Isten és az erény
tölti el bensőnket. A Kr. utáni VII. század eltaposta a régi görög római
műveltséget, kiírtott minden fényt és pompát, megszüntette az irodalmat
és művészetet, korlátlanná tette az egyházi és világi hatóságot. Isteni
rajongás fogta el az embert és szent életre buzdította. Azért van annyi
szentünk e századból.
De mihelyt lazúl a szép, jó és igaz egysége, halványan föllép az egyén
jogosúltsága, az individuum érvényre kezd jutni az egyetemessel szemben.
Eleinte csekély mérvben érvényesül; de minél tovább haladunk a
hullámban, annál több jogot követel magának. A hullám közepén már lehet
gúnytárgyává tenni az egyetemesnek, a tekintélynek némely képviselőjét,
egyes, kevésbbé fontos kérdésben győzhet az individuum. Például ha arról
van szó, hogy egy előkelő mágnás leánya szülei akarata ellenére férjhez
menjen egy tisztességes polgárhoz, ilyenkor a leány védelmére kelünk és
kárhoztatjuk az atyai tekintély erőszakoskodását.
Később a realismus gyarapodásával már majd mindent az egyén
szempontjából tekintünk. Az erkölcsi egészen háttérbe szorúl s teljes
uralomra jut az individualismus. Cselekvésünk egyedüli korlátja
embertársaink sértett érdeke. Ha ez nem zúgolódik, ha ezt ki tudjuk
elégíteni, akkor tehetünk, a mit akarunk. Mivel megszünt a magasabb
erkölcsi szempont, lelkünkkel, testünkkel az anyagira, az érzékire
vethetjük magunkat, azaz létre jön az emberi szabadság országa. A
tekintély képviselője ilyenkor jól érzi magát, ha kedvezhet az alkotó
részeknek; a családban csak akkor boldog az atya, ha teljesítheti az
anya és a gyermekek kívánságait; a férj, ha engedhet neje követelésének;
az országban ismét akkor érzi jól magát a király, a fejedelem, a
felsőbbség, ha jóságával, adományaival halmozhatja el népeit, kérő
alattvalóit, könyörgő jobbágyait.
Szóval ez időszak az alkotó részek uralkodása, a mi nem egyéb, mint a
szabadság uralma. Ilyenkor az egyetemes akadékoskodása nélkül
gyönyörűbbnél-gyönyörűbb remekeket alkothat az ember. Mívelődésének
főczélja saját jólétének, földi boldogságának előmozdítása, keres-kutat
oly dolgok után, melyekkel családja kényelmét, örömét, szórakozását
megteremtheti. A tudós, az építész, a mérnök, az orvos, a gépész, a
vegyész, a művész stb. mind azon töri az eszét, hogy tökéletesebbé tegye
eszközeit, jövedelmezőkké alkotását, pompásabbá, ragyogóbbá remekeit,
mert szívesen megfizeti árukat a dúsgazdag kereskedő és gyáros, a
milliomos bankár és a hivalgó kéjencz.
Ez a civilisatio.
Hogy tehát virágozzék a műveltség, emelkedjék a civilisatio, uralkodjék
a nemzeti cultura, szükséges az egyetemesnek, az erkölcsinek hanyatlása,
az egyénnek felszabadulása, az alkotó részek győzelme, az anyagiság és
érzékiség uralma.
De hát akkor mindig félnünk kell az idealis gondolkodás kitörésétől, az
erény és becsület, a vallás és erkölcs győzelmétől?
A civilisatio szempontjából igen. Csakhogy ennél sokkal erősebb ok
sürgeti a vallás és erkölcs uralomrajutását. Látjátok, ifjú barátim! a
tömérdek öngyilkost, a számtalan őrültet, az általános idegességet, az
egyetemes belső nyugtalanságot. A féktelen individuum át akar törni
minden korlátot, meg akarja semmisíteni az erkölcs minden sorompóját s
mivel nem teheti, nem becsüli az életet, meg akar semmisűlni, el akarja
magát és övéit emészteni. Akkora már ez az erkölcsi bomlás, hogyha
képesek volnánk még harmincz évig befelé haladni a realismusba,
tömegesen rohanna az emberiség a halálba, mert senki sem tudná elviselni
az élet terhét. Mint az őrültek járnánk-kelnénk e világon s végre
megsemmisítenők egymást és magunkat.
Ezért kell kitörnie az idealismusnak, ezért kell visszatérni az Isten
országának, ismét uralomra jutnia az erénynek és becsületnek. Az
emberiség fenmaradásának legfőbb feltétele a vallás és erkölcs s az
emberiség fenmaradásával ezek mentik meg a civilisatiót is.