A legterméketlenebb bírálatok egyike volt idáig a drámai kritika. Ifjú
korom óta szorgalmasan olvasgattam Saint-Beuve, Janin, Armand de
Pontmartin, Saint-Marc-Girardin, Gottschall, Schmidt Julián, Lindau és
mások bírálatait, buzgó olvasója valék a sok német, franczia, angol stb.
irodalomtörténeteknek és rokon tanulmányoknak. Mindezek a nevek,
ítéletek és fejtegetések óriási halmazával tömték tele agyamat és
világos betekintést nyerhettem a drámai költők belvilágába. Az ismeret
és ítélet e tömkelege sok volt arra, hogy beszélhessek róluk, képet
adhassak működésükről; de nem elég, hogy biztos és megnyugtató ítéletet
mondhassak a fölmerülő _miért_-ekre. Azt megtanultam belőlük, _hogyan_
ír ez vagy az a drámaíró; de nem, hogy _miért_ ír úgy. Pedig én éppen
ezt szerettem volna tudni. Ha valamelyik kritikus ebbe mert belé
bocsátkozni, a legfurcsább magyarázatok kerültek ki tollából; pedig,
kivált az idealisabb időkben, minden kritikus fölvetette a _miért_-et. A
realismus napjaiban jobbára megelégszenek a _hogyan_-nal. De bármily
szellemesek is e bírálatok, igazán elmondhatni rólok, hogy
többé-kevésbbé gyarló dolgok. A legtarkább ítéletek minden vezérfonal
nélkül. A huszas évek egyik-másik jeles költőjét, például,
elragadtatással bírálta meg valamelyik kortársa, de már 1860 körül
rendesen fitymálva szólott róla az irodalomtörténet munkása; 1890 körül
pedig nem talált elég sujtó kifejezést irodalmi ferdeségeinek
megrovására. Ebbe a chaosba is az eszme törvényének felfedezése hozott
belé világosságot. E fáklya segélyével elég könnyűvé válik minden drámai
alkotás bírálata. Könnyű feltárnunk a költő hatásának titkát, csak
ismernünk kell a kort, melyben sikkerrel adták művét.
De hát hogy hangzik az a szabály, melyhez hozzá kell szabnunk a drámai
műveket? Nagyon egyszerűen és röviden, annyira, hogy első pillanatra a
legnagyobb kételylyel fogadjuk. De ha ismerjük az erkölcsi világ
törvényét, azonnal belátjuk igazságát.
A szabály így hangzik: Az idealismus napjaiban, a szép, igaz és jó
eszméinek egysége idején, az egyetemest, az istenit, az erkölcsit, az
általános emberit kell magasztalnia a költőnek az individuum rovására.
De mivel folyton szűkül az idealismus látköre, míg végre a realismus
alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze; a szerint kell
módosulnia a költő alkotásának is, úgy hogy a realis napokban az
egyetemes képviselőit kell léháknak, aljasoknak, becsteleneknek
bemutatnia, mert ezek okozzák az individuum minden baját, nyomorát; le
kell rombolnia az erkölcs, a vallás támaszait, mindenben az alkotó
elemeknek, a részeknek kell igazat adnia az egész ellenében; az államban
a fejedelmet, a ministereket, a hatóságot kell leszállítania trónjokról,
a társadalomban a születés, a vagyon aristocratiáját kell lerántania, a
katonaságnál a tiszteket, az iskolában a tanárt, a családban az apát, a
házasságban a férjet és így tovább. Természetes, hogy mivel az eszme
zsugorodása lassan és fokozatosan történik, a költői alkotásnak szintén
meg kell tartania az idők finom árnyalatát. Azért hiába írja meg egy
realis szervezetű drámaíró pl. Ibsen az ő _Nóráját_ harmincz év előtt,
műve csak akkor arat sikert, mikor a társadalom e darab erkölcsi
színvonalára szállott alá; ekkor azután, ha jól van megalkotva,
rajongani fognak érette.
Ez elv alapján lássunk hozzá egy előkelő drámaíró rövid bírálatához.
Legalkalmasabb lesz e czélra a nemrég elhunyt franczia költő, Dumas,
kinek ifjú kora óta bámulatos sikerei valának az egész művelt világon.
De alig tették a sírba, egy új szemle, a _Mercure de France_, jónak
látta megkérdezni felőle az ifjabb írói nemzedéket, mely nagyon
lenézőleg nyilatkozott a még mindig ünnepelt drámaíróról. A fiatal írók
nyilatkozatai azonban elég éretlenek. Többnyire felszines és helytelen
kifogások, melyek semmit se vagy keveset magyaráznak meg. Némelyik
észrevétele igazán boszantó fecsegés. Azért Dumas tisztelői azt mondanák
rájok, hogy nem érdemes velök foglalkozni. Minket azonban az erkölcsi
élet minden tüneménye érdekel s így e kifogások is lekötik figyelmünket
és azt kérdezzük magunktól: Mi lehet az oka, hogy egy harmincz év óta
ünnepelt költőről ily fitymálással nyilatkozhatnak az ujdonsült poéták?
Honnét merítik ehhez a bátorságot? E kérdésre nem lesz nehéz
válaszolnunk, mert oly rohamosan változik az idők árja és mint egy
laptársunk kifejezi, annyira dühöng a morál, hogy Dumas műveit csakhamar
lejárjuk s pár év alatt sutba dobjuk.
De hát miért sujtanók ennyire éppen Dumast? Azért, mert Sardou, Ibsen,
Sudermann, Hauptmann Gellért és néhány más drámaíró mellett ő volt a
realis idők legnagyobb poétája. Ha tudni akarjuk, milyenek a realismus
drámái, csak Dumas darabjait kell megtekintenünk s mindjárt
tájékozódhatunk.
Először is minden műve egy-egy eszme tolmácsa, még pedig feltünő, kirivó
eszméé. Már a szélső idealismus lohadásával fellépnek a költők egy-egy
eszmével, ezek azonban nemesebb gondolatok, például a tiszta szerelem
jogosultságát vitatják az apai tekintély kényszere ellen, vagy a
lelkiismeret szabadságát védik az egyházi vagy állami törvények
szigorával szemben. Ezek és hasonló eszmék az egyén védelmére kelnek az
egyetemes nyomása ellen. De mily tisztelet lángja lobog még a költők
keblében az egyetemes iránt! Szűkül ugyan az egyetemes köre, már
gyűlölik theocraticus jelenségeit, a szélső idealismus zsarnoki
követeléseit; a vallás és az erkölcs, az istenség és az erény azonban
még nem üres szó, hanem igaz és szent érzés a legtöbb írónál. Sőt az
idealreal időszak első felében sem igen tűrik a vallás és erkölcs
sorompóinak eltávolítását; noha már itt-ott messzebb állítják fel. Csak
erősen realis időkben szabad annyira jutni, oly eszméket felvetni, mint
a minőket Dumas dolgozott fel s az individuum javára dönteni el. Mert
minő kérdéseket szeretett fölvetni? A társadalom alapkérdéseit, minő a
hit, a vallás, a hitetlenség, a lelkiismeret, a becsület, a házasság, a
család, a házasságtörés, a prostitutio, a faj, a nemzetiség, a jog, az
igazságszolgáltatás stb. kérdései. E kérdések nagyobb része előfordul
idealisabb napokban is, de a megoldás mindig az egyetemes javára
történik. Az egyénnek bűnhődnie kell, mert megsérti az egyetemest.
Shakespeare az idealreal delén mily kicsinylőleg szól a polgárokról, a
népről, mily romlottnak mutatja be a fattyú gyermeket, sújtja az össze
nem illők házasságát s számtalan más effélét; de már a realismus
napjaiban nem szabad az ő módján tárgyalni e kérdéseket; hanem mindig a
résznek kell adni igazat az egész, az egyénnek az egyetemes ellenében.
Dumas vele ellenkezőleg, a megejtett leányt, a courtisanet, a
természetes gyermeket stb. védi. Doumic René azt hiszi, hogy jobb lett
volna a társadalom e kitaszított tagjait bántatlanul hagyni
félhomályukban; de nagyon téved, mert éppen e kérdések felvetése és
megoldása az individuum javára emelte Dumas színműveit arra a
színvonalra, melyen harmincz év óta állottak. Azt is gondolhatná valaki,
hogy a házassági elválásért vívott sikeres küzdelme csak ártott műve
becsének, mert mindenütt behozatván az elválás, fölösleges és tárgytalan
lesz a darab. Pedig nem a politikai vagy társadalmi siker buktatja meg
Dumas színdarabjait, hanem az idealismus ébredezése, mely a házasság
szentségét, elválaszthatlanságát szereti magasztalni.
Doumic a legőszintebben üdvözli Dumast, mert a _polgári eszmék_ egész
sorával találkozik nála. Tehát vannak polgári eszmék is? Igen, vannak.
Meg is magyarázza őket Doumic, mikor elmondja, hogy mindig forradalmár
óhajtott lenni Dumas s ezért sok ellenséget szerzett magának. A polgári
eszmék tehát forradalmi nézetek, azaz a realisabb individuum lázadása az
idealisabbak uralkodása ellen. Vagyis Dumas az idáig uralkodó realismus
egyik irodalmi, még pedig drámaírói apostola volt. És ha ezért még most
is üdvözli Doumic, nagyon hihető, hogy pár év múlva már nem fog neki
gratulálni, mert újra az egyetemest fogjuk magasztalni az individuum
ellenében. Az is tetszik Doumicnak, hogy a két nem viszonyának
tárgyalásában oly fontosságot tulajdonított Dumas az élettani elemnek, a
minőt idáig jelezni is alig mert a színház s ezt oly merész
kifejezésekkel, annyira nyers szavakkal tevé, a minőket színpadról még
nem hallott a közönség. Egyszer meg is történt, hogy valaki a nézőtérről
oda kiáltott a színészeknek: Ez már undorító! Pedig az ily nézők száma
eleinte legio volt.
Íme egy újabb polgári eszme! A dolog magyarázata azonban elég könnyű. A
szélső idealismus drámai nyelve annyira kényes, finnyás, tapintatos,
hogy a költő tele van vigyázattal s minden közönséges és trivialis
szótól írtózik. A realismus halavány jelentkezésével megjelennek a
merészebb, a nyersebb szólamok is. Ismeretes dolog, mily harczott vívott
Hugo Viktor egy-egy ily kifejezésért nemcsak a közönséggel, hanem a
színészekkel is. Nálunk is a harminczas évek végén kárhoztatva
emlegették a _Bánk bán_ nyerseségeit, piszkolódásait. Természetes, hogy
Dumas az ötvenes, hatvanas években Hugónál is nyersebb, népiesebb,
trivialisabb lett; ez vele járt a realismussal, mely szereti a népies és
nyers, közvetlen és keresetlen kifejezéseket. Ilyenkor a színpad nyelve
sem igen térhet el a mindennapi élet nyelvétől. Az idealisabb napokban
lehetetlen az ily meztelen és becstelen beszéd minő Dumas minden művében
bőven fordul elő, de csak egyet idézünk a _La Princesse Georges_-ból,
itt egy jó barátnéja mondja Sylvanie grófnéról: «Úgy látszik, hogy a
grófné az egyenlítő vagy a sarkok valamely istennőjének vagy minek
képzeli magát, a ki szentélynek tartja nyughelyét. Ide bezárkózik és ha
férje, az ő főpapja, el akarja végezni áhítatát, előbb áldozatát kell
benyujtania.» Azaz férji kötelességének teljesítése előtt gazdag
ajándékokkal kell megnyernie feleségét.
Dumas ellensége volt a _l’art pour l’art_ elméletének. Szerinte legyen
_hasznos_ a szinház, _czélzatos_ a dráma. Minden irodalom, mely nem
tartja szem előtt a tökélyesbülést, az erkölcsiséget, az ideált,
tüdővészes és egészségtelen: holtan született irodalom, mondja Dumas.
Tehát moralizáljon, a szinház. Valóban a szinpad mindig moralizál,
csakhogy e morál nem különb, mint a kor morálja. A szélső idealisták is
erkölcsöket hirdetnek, csakhogy az ő erkölcseik az Isten és vallás, a
becsület és tisztesség, világ és emberiség, nemzet és hazaszeretet körül
forognak.
Ilyen a szinpad morálja 1820 körül. Scribe a harminczas években
szabadabb morált kezd hirdetni, de még sem hirdet erkölcstelenséget. Nem
áll ugyan magasabb erkölcsi szinvonalon, inkább gyakorlati tanácsokat
ad, melyek nem valami nemes gondolkozásra vallanak. Józan, egészséges,
gyakorlati erkölcstan szólal meg soraiban, bár még van érzéke az igazi
tisztesség iránt is. Alfred de Musset itt-ott még szabadabb, de költői
és heves. Beőthy azt hiszi, hogy a romantikának az indulatok hevében, a
szinek gazdagsága iránti hajlamában volt nagyon sok rokon vonása a mi
nemzeti szellemünkkel. Bajza égig magasztalja ez idők franczia drámáját,
mely egész mezítelenségében szemünk elé tárja a vétket; de azután meg is
utáltatja a nézőkkel. Egyiknek sincs egészen igaza. Nem az a dolog
magyarázata, mintha a harminczas évek franczia drámái jobban egyeztek
volna nemzetünk szellemével, mint a maiak, hanem csak az, hogy mi
ugyanazon uralkodó eszme nyomása alatt állottunk. A harminczas évek
drámái jóval ideálisabbak levén a mostaniaknál, még iparkodnak
megutáltatni a vétket, melyet elénkbe tárnak. A harminczas években még
nem távozott el annyira egymástól a morál és aesthetica, a jó és szép
eszméje mint napjainkban, azért akkor megutáltatják a vétket. Akkor más
volt a vétekfogalom is. Az egyetemes elleni bűn volt a vétek, most a
realismus alatt az individuum megsértése a hiba. A harminczas években
oly halavány volt a realis elem, hogy csak kevéssé szállították le az
egyetemest magas szinvonaláról. Az olvasott, az ünnepelt költők szűkebb
korlátok közé szorították az idealis elemet, de mégis tisztelték a
vallást, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, a nemes
patriotismust stb.
Dumas morálja már határozottan az individuum morálja, az egyén
szabadságának sürgetése az egyetemes zsarnoksága ellen. Erről a morálról
jegyzi meg Beőthy, hogy kinosan, kibékítetlenül meghasonlásban vergődik
az aestheticai és erkölcsi elv, melyeknek egybeolvadó harmoniája
alapfeltétele minden szép műnek. Régi helytelen frázis! Minden szép mű
kora erkölcsi érzésének, gondolkodásának kifejezése. Teljes lehetetlen,
hogy valamely szép mű 1880 körül sikert arasson, ha nem az egyén
szabadságát hirdeti az egyetemes ellenében. A szivesen olvasott költőnek
csak ily morált lehetett tanítani. A mely munka az egyetemest
dicsőítette az egyén rovására, csak karácsonyi ajándékul szolgáló
ifjúsági irodalmi termék lehetett. Bizonyosan nem olvasta a közönség. A
szép és jó eszméje pedig csupán a szélső idealismus napjaiban olvad
össze egymásba, azután fokozatosan lazul a három eszme viszonya, míg a
realismus végén egymás ellenségei lesznek. Beőthy 1882-ben annyira nem
lát, hogy szerinte Dumas alakjai, csak idegen, mesterséges virágok
gyanánt tetszenek, melyek eredetiségeit természetesen nálunk alig
láthatjuk, bár elismeri, hogy legsűrűbben látogatja Dumas darabjait a
közönség, legjobban mulat rajtok és legzajosabban megtapsolja őket.
Mintha lehetséges volna jól mulatni oly darabokon, zajosan megtapsolni
oly műveket, melyeknek morálja minden lépten megsérti erkölcsi
érzésünket. De hát mivel ragadnak el e darabok bennünket? Erre is
megfelel Beőthy és az a szinek finomsága, üdesége, tökélye, a környezet
ízlése. Mind haszontalan és üres frázisok, melyeket akkor használunk mi
szegény megszorult kritikusok, mikor nem tudunk valami okosat mondani.
Sőt e virágokról is elmondja Beőthy, hogy elragadják a közönséget, _bár
illattalanok_.
Természetes, hogy ez utóbbi megjegyzés még nagyobb lelki szegénység
jele. Sőt, hogy nagyon illatos virágok Dumas virágai, az is mutatja,
hogy napjainkban (1896) nem győzik adni _A nők barátja_ czímű darabját.
Minden esetre nagyon fontos valamely műben a drámai szerkezet, a forma
kerekdedsége, a jellemek kidomborítása; de legfőbb a darab erkölcsi
világnézete. Bármily kerekded Kisfaludy Károly vigjátékainak szerkezete,
élénk és szellemes a dialogja, ma nem tetszik, mert idealisabb a
morálja, jellemeinek erkölcsi érzése, gondolkodása, mint a minőt
elviselhetünk. Még Scribe gyakorlati morálja is magasan áll a mi
szinvonalunkhoz képest, azért nem tetszik.
Dumas moraljára nézve van egy találó észrevétele Edmond Scherernek:
Napjaink erénye alig egyéb, mint egy kifordított bűn. Ez igazán gyönyörű
mondás, melynek talán maga Scherer sem gyanította igazi horderejét.
Vagyis az idealismus napjaiban az egyetemes megsértése a bűn, a
realismus napjaiban pedig az individuum sérelme. Azonban nem kell
hinnünk, hogy az egyén morálja szabatosan és határozottan körül van irva
Dumasnál vagy más realista drámairónál. E költők akarhányszor
magasztalják az egyetemest, csakhogy boszantók e magasztalások. Például
mily ízetlen hazugság a _La Princesse Georges_-ban, mikor a herczeg
mondja: «Akarom, hogy szüljön. Nekem szükségem van ez anya gyermekeire,
szükségem van rájok hazámért és üdvömért!» Mintha csak Wlassics
_imaszerű áhítattal_ odadobott és _fensőbb közéleti erkölcstanának
cultusából_ merített frázisai volnának, annyira boszantók és
nevetségesek! Ugyanis a realista sem lehet el az egyetemes nélkül,
legalább czégérül kell használnia, rendesen az egyetemessel iparkodik
igazolni az ő individualis morálját, a mi csak úgy lehetséges, ha
tótágast áll a logikája és czigánykereket vet az eszejárása. Ezt a
czigánykereket sokszor megtaláljuk Dumas műveiben, például mikor azt
mondja, hogy a hatalmas szerelem majdnem egyenlő az erénynyel. Hisz e
kettő a két sarkat jelenti: az erény az egyetemesnek érvényre jutása, a
szerelem pedig rendesen az egyén szabadsága vagy szabadossága, tehát
individualismus. Dumasnak alig több a házasság, mint egy physicai ösztön
társadalmi szabályozása. Ily módon könnyű lesz a realista költőnek a
szerelemről szólani. És igaza van, mert a realismus idején háttérbe
szorulnak ama sajátságai, minő a szűzesség, a lelki tisztaság, a
continentia, a szemérem stb. Ezekhez ő nem ért, nem is érthet, éppen
mivel realista. A szerelmet csak az idealismus tudja felemelni,
megnemesíteni, mert az egyetemes alá rendeli. A tiszta nőt a szűzesség
aranyos fénykörével vonja be, a férjes nőt pedig a szemérem tisztes
leplével borítja be; mig a realismus leányai és asszonyai szépen fel
vannak ugyan öltözve, divat szempontjából kifogástalanok; de tekintsük
meg őket közelebbről, vizsgáljuk tekintetöket, maguktartását,
bocsátkozzunk velök társalgásba, vagy olvassuk a lapok által fölvetett
kérdéseket, minő például napjainkban _a csunya férfi problemája_,
fussunk végig az ujságok kishirdetésein, melyeket minden asszony, minden
lány el szokott olvasni és mindjárt látjuk a realismus asszonyait lelki
meztelenségökben. Az idealismus napjaiban nem igen viszik a leányokat
szinházba, a szülők féltik lelkök tisztaságát; a realismus idején az
orfeumokat is elég tisztáknak tartják. Ilyenkor a Theâtre Françaistől a
legutolsó k.-kátai szinpadig az individuum érzékiségének és jogainak
problemáit szokták fejtegetni, az igazi morált pedig nyakatekert
okoskodásokkal kijátszani. Mert mi a morál? Az egyetemes szempontjából
intézni cselekvésünket; a realista azonban az egyén szempontjából indul
ki és azért összes erénye rendesen a felebaráti szeretet körül forog,
melyben felöleli a tisztességes és aljas embereket is személyválogatás
nélkül. Irgalom és szánakozás, léha jóság és elvtelen jóakarat vezeti
még a jobb realistákat is, mint egy Tolstojt; az idealista a felebaráti
szeretetet is az egyetemes szempontja alá helyezi s üldözi, gyűlöli
embertársát, ha becstelennek, bűnösnek tartja.
Az eszme változásának szempontjából is érdekes tudnunk, hogy fogadta a
közönség és kritika egy része Dumas darabjait. Armand de Pontmartin, az
ötvenes-hatvanas évek egyik szellemes kritikusa felháborodással veszi
tudomásul Dumas roppant sikereit s mindenféleképp magyarázgatja.
Tiltakozik ellene, hogy e sikerekből a franczia nemzet erkölcsi
szinvonalára következtessenek. Dumasnak szerinte csak egy bizonyos
közönsége van: a Párisba tóduló sok élvhajhászó idegen és a főváros
mulató ifjúsága; de a jámbor és józan gondolkodású polgár, kit a sajtó
magasztalása vezetett félre, csalódva tér haza. Az előkelő, finom világ
pedig éppen nem nézi meg e műveket. A vidék erkölcsösebb közönségét
annyira boszantják, hogy alig lehet őket előadni. A kik Scribe discret
immoralitásaiban gyönyörködnek, Dumas művein csak boszankodnak. E
kifogások és észrevételek egy része igaz volt az ötvenes években. Akkor
még távoltartotta magát e művektől a közönség finomabb, erkölcsösebb
része. E tartózkodás azonban tíz-húsz év alatt teljesen megszünt. A
nyolczvanas években a társadalom erkölcsi szinvonala annyira leszállott,
hogy Dumasnál pusztítóbb moralistákban is gyönyörködött a szinházak
közönsége. Ibsen, Sudermann még a franczia szinpadokon is nagyobb sikert
aratott.
De ha csak részben volt igaza Armand de Pontmartinnak a lefolyt negyven
esztendőre nézve; igaza lesz néhány év mulva, mikor az idealismus hatása
alatt az egyetemest fogjuk magasztaljuk, mikor nagy tisztelettel fogunk
szólani a vallás és erkölcs, a becsület és tisztesség képviselőiről s e
változás első jelenségének tartom én az a fitymáló hangot, melyen a
_Mercure de France_ fiatal irói a realismus ünnepelt drámairójáról
szólanak.