Harmincz esztendő óta töméntelen sok munka jelent meg a társadalom
erkölcsi, szellemi, aestheticai és gazdasági életéről. Ma már minden
socialis. A szép, igaz és jó eszméje a társadalom szempontjából lesz
vitatás tárgya. Az aesthetica éppen úgy társadalmi kérdés, mint a
gazdaság, az ipar és a kereskedés fejlődése. A bölcsészet a társadalom
viszonyaiból fejtegeti az erkölcstant, a psychologiát és más ágazatait.
Szóval minden kérdés össze van forrva a társadalom kérdésével.
Azt hinné az ember, hogy az egyetemesért, az általánosért, a nagy és
szükségképi elvekért kezdünk rajongni, mert az egész társadalmat
hangoztatjuk, el akarjuk tűntetni a nemzeti korlátokat, kigúnyoljuk a
haza fogalmát, megvetjük az elkülönítő nemzeti nyelveket s nemzetközi,
internationalis társadalomról beszélünk. De a kik ismerik az erkölcsi
világ törvényét, tudják, hogy mindez nem egyéb, mint a legszélsőbb
individualismus; tudják, hogy a haladás egy-egy hullámának elején az
egyetemesért: az Istenért, a vallásért, a szép, jó és igaz egységeért
rajongunk. A szélső idealismus lohadásával és a realismus első
jelentkezésével a haza és nemzet fogalma kezd lassan elhatalmasodni s
mikor elérte tetőpontját, fokozatosan hanyatlik s már csak a faj, a
törzs, a rész, az egyed tudja felkölteni érdeklődésünket.
Ez a socialismus igazi kora, a gyönge, lágy, tehetetlen individiumé, a
ki szegre akasztotta az egyetemestől függő erkölcsi elveket, nem tudja
nézni mások nyomorát, szenvedését, erkölcsi eszme hiányában elnéző,
könyörülő, jószívű, síma és nyájas s mivel az anyagira veti magát, nem
sokat törődik az Istennel, vallással, morállal, csupán a testi jólétről
és az érzéki gyönyörökről ábrándozik, ezeket akarja megszerezni magának
és családjának s ezért a szegényebbjei nemzeti különbség nélkül
összeállva, vállvetve iparkodnak megszerezni azt, a mi betölti minden
vágyukat. Ezért socialista mindig a realismus kora. Az országok
viszonyai szerint eltérők lehetnek a socialismus tüneményei, más színt
öltenek keleten, mint nyugaton, máskép mutatkozik a germán és szláv
fajoknál, mint Japán, China népeinél, az alap azonban mindenütt ugyanaz,
vagyis az individualismus.
Krisztus előtt 450 és 200 körül éppen úgy találkozunk e socialista irány
elhatalmasodásával, mint Krisztus utáni II., VI., X. és XV. században
vagy a XVII. század második felében vagy 1800 körül és különösen
napjainkban. S mivel most a bámulatosan kifejlett ipar tömérdek munkást
foglalkoztat, képzelhetni, mily erővel léphet föl korunk socialis
mozgalma.
Tömérdek a gyár és rengeteg az értelmes munkások száma, a kik a
realismus növekedésével csodálatos erőt tudtak kifejteni. De nem csupán
a munkás a socialista, mert habár ily név nélkül, ily felforgató
doctrinák nélkül is, ugyanazt teszi minden függő állású egyén, fizetett
tisztviselő, a ministerelnöktől kezdve az utolsó díjnokig. A
magántisztviselők csak úgy megkövetelik sorsuk javítását, mint az
államiak. És az államok, intézetek, gyárak, gazdák, iparosok nem képesek
ellentállani munkásaik követelésének. A tanárok, tisztviselők ugyan nem
strikeolnak, mint a gyári munkások, de annyiszor, annyi oldalról
támadják, ostromolják kenyéradóikat, hogy rendesen elérik czéljokat.
Mivel nagyobb az állam jóléte a realismus alatt s mindnyájan gyöngék,
lágyak, szánakozók vagyunk, nem tudjuk megtagadni kérő embertársaink
követelését. Vagy ha nincs módunkban kérelmöket egész nagyságában
teljesíteni, legalább egyben-másban iparkodunk rajtok segíteni. Szóval,
a realismus idején igazi részvéttel viseltetünk felebarátjaink iránt s
mivel csupa szív az ember fensőbb erkölcsi elvek nélkül, soha sem
nagyobb a jótékonyság, a közadakozás mint a realismus napjaiban. Ma
például hallatlan a jótékony egyesületek száma; a művelt világon sok
ezer nő és férfi foglalkozik a jótékonysággal, gazdagok és jómódúak
évenkint milliókat áldoznak a szegények javára.
A mult hetekben egy feltünést keltő munka jelent meg irodalmunkban:
Czíme: _Társadalmi béke a közgazdasági patriarchalismus alapján, irta
dr. Gaal Jenő_. A szerző egy volt országgyűlési képviselő, később
ministeri tanácsos, most műegyetemi tanár. Azon szeretetreméltó,
jószívű, irgalmas lelkek közül való, a minő most a társadalom nagy
része, azért könyve rögtön visszhangra talált. A szív hangján szólal meg
a társadalmi béke érdekében s az atyáskodó jóság, az úgynevezett
_patriarchalismus_ módjával akar segíteni a szegényebbeken. Ezzel reméli
enyhíteni szenvedéseiket, kibékíteni sorsukat, csillapítani
felháborodásukat. Ő nem barátja a meseszerű _socialista államnak_, azt
gondolja, hogy nem lehet összeegyeztetni az emberi természettel. A miket
e tétel bizonyítására felhoz, oly régiek, mint maga a communismus és a
socialismus s elmondhatni, hogy többnyire nem igazak. Mert ha örökös
realismus uralkodnék, fejlődésében okvetlenül bekövetkeznék a socialista
állam. Hisz látjuk, hogy némely országban rendkívüli politikai és
társadalmi jogokat értek el a munkások, különösen a nők, a kik
közigazgatási hivatalokat is viselhetnek. A dolog magyarázatát egyebütt
kell keresnünk.
A socialismus országa lehetetlen, mert az idealis napokban az
egyetemesért szabad lelkesednünk, az erkölcsi jóért rajonganunk, az
ideal-real alatt a nemzeti sajátságok szeretete, a nemzeti egység és
nagyság vágya tölti el bensőnket s csak a realismus idején válhatik
áramlattá a socialismus. Az eszményibb napokban hatalmas lesz a király,
az aristocratia, különösen a papság. Így látni, hogy 1820 körül
elenyészik minden érdeklődés a socialisticus nézetek iránt, noha egyes
rajongók, mint Saint Simon, fűzik, fonják az ő ábrándjaikat.
Később is csak lassan jelentkezik a népben és mint igazi
socialismus-tan, csak a hetvenes években jutott nagy erőhöz. Most pedig,
az idealismus hajnalán, szemlátomást bomladozik.
De minden haladás, minden civilisatio nem egyéb, mint utazás a realismus
bomlása felé, melyet egy-egy hullám idealis kitörése megnemesít,
erkölcsösebbé tesz; hanem azért – néha úgy látom – a realismus erkölcsi
bomlását az idealis lelkesedés sem lesz képes egységessé tenni s a
civilisatio pusztulása fog bekövetkezni, a socialista állam azonban még
sem jön létre.
A t. szerző a socialista állammal és más socialis ábrándokkal szemben
azt hirdeti, hogy a _jogosult egyéni érdeken nyugvó individualismust
telíteni kell ethicai elemekkel, melyek a socialismus egyetlen
megvalósítható alkatrészeit képezik_. Úgy látszik, a szerző tudja, hogy
a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk, ki is jelenti e
nézetét, mikor mondja, hogy az individualis irány túlsúlyának az ideje
egyelőre lejárt, azért ethicai elemekkel töltsük meg az
individualismust, mert különben borzasztó bomlás állhat be, kivált a
német, franczia és belga földön. Itt persze téves az okoskodás,
helytelen az ijesztgetés. Ha lejárt az individualismus túlsúlya, akkor
ne aggódjunk, mert beállanak az egyetemes utáni lelkesedés napjai, azaz
a vallás és erkölcs korszaka, mint 975, 1490, 1700, 1815 körül. Ilyenkor
eltörpűl a socialismus, mely igazában a realismus alatt és akkor
virágzik, mikor bő keresete van a munkásnak.
A szélső idealismus alatt azonban legtöbbször súlyos anyagi bajok
nyomják az emberiséget, mikor éhezik a szegény munkás és földműves,
mikor vevő hiányában csak felére dolgozik vagy egészen megbukik a gyár,
csődöt mond sok pénzintézet: ilyenkor megszünik a socialismus; de
helyette beáll a rablás, pusztítás, öldöklés, koldulás, a realismus
léha, de külsőleg szabályos és rendes társadalmának bomlása. Ilyenkor
áthatnak bennünket az úgynevezett _ethicai elemek_, vagyis az egyetemes
szempontjából kezdjük tekinteni a világot.
Jól esik az olvasónak, ha a t. szerzőnél az _ethicai elemek_
hangoztatásával találkozik. Világos fogalmat azonban nem szerez belőlük.
Mik azok az ethicai elemek? Ilyen volna a szerző szerint az
individualismus önzésével szemben a közszellem ápolása, az erkölcsi
kötelességtudásra való nevelés, a mai társadalmi rend szükségének
bemutatása stb. Mindezek többé-kevésbé üres szólamok. Hisz a socialista
éppen azt tartja, hogy sehol sincs nagyobb közszellem, mint az ő
társaságában és soha sincs kevesebb önzés, mint a realismus napjaiban,
mikor hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, végtelen az irgalmasság. És
e kötelességtudás lehet-e nagyobb, mint a realismus idején, mikor jelszó
a munka, mikor azt hiszik, hogy már maga a munka nemesít. Szóval, a
szerzőnek még nincs világos fogalma az erkölcsről. A szerző melegen szól
Angliáról, hol a társadalom hathatós _önfegyelmezésnek_ veti alá magát.
Ez részben téves, részben másképp kell magyarázni. Mert mindenekelőtt el
kell ismernünk, hogy Angliában, átlag véve, ugyanoly erkölcsi bomlás és
demoralisatio uralkodik, mint más országokban.
A mi ez átlag mellett eltérés mutatkozik, azt az angolok faji jellemének
kell tulajdonítanunk.
Az angol ugyanis a legtökéletesebb minden európai faj között. Ezzel azt
akarom mondani, hogy az angol a haladás egy-egy hullámának elejétől
végeig minden érzésébe és gondolkodásába kitünően benne találja magát. A
mire például a semita, a sárga faj stb. nem képes. Nincs elég érzékök a
hullám szélső idealis és realis árjához. Világrészünkön a latin faj és a
félig-meddig turáni magyar a legjózanabb. Sőt a latin fajok között is
van különbség, például az olaszba több germán elem olvadt bele. A
latinok után jönnek a szlávok s végűl a germánok s közöttük utolsók az
északiak meg az angolok. E népek sajátságos változáson mennek át a
realisabb időkben. A magyar és a franczia léha materialista lesz és
kevésbé mysticus; a szlávok jóval mysticusabbak; de legmélyebben
bocsátkozik a mysticismusba az angol. Ez alatt azt az édes, meleg, lágy,
kenetes, vallásos érzést gondolom, mely a realisabb időknek egyik kedves
tüneménye. Ez éppen úgy megvolt a XVII. század második felének
Angolországában, mint most a hetvenes-nyolczvanas években. Az idealis
vallásosság 1700 körül tört ki, éppen úgy, mint napjainkban Balfour és
mások műveiben. Realis természeténél fogva az angol legkevésbbé szereti
a központosítást, a realismus napjaiban széleskörű jogokat ad a
birodalom alkotórészeinek, legtöbbet áldoz jótékony czélokra, engedékeny
és könyörülő, szíves és jóakaró munkásai, cselédjei iránt.
Többé-kevésbbé mindnyájan ilyenek vagyunk, de messze elhagy bennünket az
angol. Decentralisatiojának köszönheti, hogy a realismus idején nem
fojtogathatja egy központi zsebelő érdektársaság, legfölebb helyi
klikkek nyomhatják, melyeket mégis könnyebb lerázni.
Gaal melegen emlékszik meg Carlyle Tamás történetíróról, a ki lelkesen
felszólalt a munkások érdekében: talán még többet írhatott volna a
mysticus Ruskinról, ők mindketten az angol jellemnek az uralkodó eszme
nyomása alatti érdekes módosulásai.
A szerző könyvének többi része általában a munkások istápolásával, a
munkaadók viselkedésével és idevágó feladatainkkal foglalkozik. Ez a
rész nagyon tanulságos, haszonnal forgathatják a gyárosok, a gazdák, az
iparosok, megtanulhatják belőle, hogy bánjanak munkásaikkal a realismus
idején. Az idealistát persze nem igen fogják kielégíteni e tanácsok. Ő
az egyetemes iránti lelkesedést szereti látni cselédjeiben. Keblében
első és legszentebb a vallás és az erkölcs, ezeket fogja sürgetni és
hozzájok szabja viselkedését.
Mindenesetre sajnálom, hogy a t. szerzőnek nincs elég összefoglaló
tehetsége, se szélesebb és alaposabb történeti tudománya, mert akkor
megértené az erkölcsi világ törvényét és belőle többi közt azt is
megmagyarázhatná, miért hajlik ő most a közgazdasági patriarchalismus
felé, miért buzog annyira a társadalmi békéért.
Mindamellett becsülni való munkát végzett, a homályos ethicai elemek
emlegetése tiszteletreméltóvá teszi előttünk s nem szeretnők elhallgatni
a szerző iránti rokonszenvünket.