Ma már sehol sem tagadják, hogy erkölcsileg mélyen sülyedt az emberiség.
Még pár év előtt sokan tagadták, tíz-húsz év előtt csak egy-két bomlott
ember vette észre. De most éppen úgy elismerik ezt a sülyedést
Amerikában és Európában, mint Japánban és Ausztráliában. Nemcsak
számtalan czikk és tanulmány hangoztatja az emberiség elfajulását, hanem
kötetes munkák is hirdetik. Például dr. Nordau Miksa izraelita
hazánkfia, hírneves párizsi orvos, két kötetes munkát írt e fontos
kérdésről.
Sokan vallják, hogy növekszik a bűnösök száma és a művelt társadalomból
is kihalt az erkölcsi érzés. E jelenség okait is keresik. Szokás szerint
azt mondják, hogy az erkölcsi érzés pusztulása a különböző világnézetek
természetes következménye. A demoralizáló világnézet behat a nép lelkébe
s kiöli vagy megbénítja az erkölcsi érzést.
Ez a magyarázat megjárta idáig. De az erkölcsi törvény ismerete után,
nem lehet vele előállani. Mert erkölcsi felfogásunk éppen úgy, mint a
magyarázatára kitalált szellemes világnézetek, nem egyebek, mint az
uralkodó realismus nyomása alatt született elméletek. Az ember ugyanis
indokolni akarja érzését, gondolkodását, igazolni eljárását,
cselekvésmódját.
Erkölcsi felfogásunk indokolására szolgáló nézetek között első a
történeti magyarázat. Azért vagyunk annyira romlottak, mert látjuk, hogy
az erkölcsiség nem egyéb mint a vérünkké vált szolgai szellem. Azok a jó
és minden akarathoz símuló lelkek semmitmondó, becsülésünkre
érdeklődésünkre érdemetlen egyének. Az erkölcsi szabályok, a vallás
tanai csak a tömegnek, a tudatlan népnek valók. A történetírók mit sem
adnak a morálra. Ranke fényes és nyugodt tárgyiasságával kimutatja, mily
csekély jelentősége van az erkölcsnek a históriában. Maguk a
politikusok, az államférfiak sem látják valami nagy szükségét az
erkölcsnek. A világ szépen megél erkölcsi érzés nélkül. Végre azt sem
tagadhatni, hogy a romlottság mellett végtelen az emberi jóság,
határtalan a felebaráti szeretet. A világtörténelem egyetlen százada sem
tud felmutatni annyi jótékonyságot mint a miénk. Nincs határa a
bámulatos leleményességnek, melylyel a szenvedők és inségesek baján
akarunk segíteni. Ha nincs vége az emberi szenvedésnek, a mi
könyörületünknek, jóságunknak, irgalmunknak sincs határa; ez is
kimeríthetetlen.
Ez a történeti szempontból való magyarázat mindjárt mutatkozik a szélső
idealismus hanyatlásával. Például 1700 körül kitör az idealismus, mikor
az egyetemesért vagyis az Isten, vallás és erkölcsért rajong az
emberiség. De már húsz-harmincz év múlva sokszor találkozunk a papi
zsarnokság kárhoztatásával, a vallásnak a népre szorításával. Ez a
felfogás azután folyton terjed és általános lesz a
nyolczvanas-kilenczvenes években.
Századunk második tizedében ismét uralomra jut az idealismus; de már
1830 körül, győz a liberalismus, az erkölcsnek a vallástól való
függetlenségét kezdik hirdetni, a hitet csak a nép számára valónak
tartják, mindenfelé zúgolódnak a papi zsarnokság ellen. Ez a felfogás
folyton terjedt napjainkig.
A szolgai szellem emlegetése nagyon megfelelt a gyarapodó realismusnak.
A mint növekszik a realis gondolkodás, vele nő az egyén önállóságának,
függetlenségének érzete vagyis nem az egész, az egyetemes, a tekintély
lesz kiinduló pontja, forrása az erkölcsiségnek, hanem az alkotó rész,
az egyén. Az ember önmaga az erkölcs és a jog forrása. Ez szüli a realis
időkben a féktelen individualismust, melyet csupán anyagi javakkal és
örökös szórakozással, _panem et circenses_-sel lehet megzabolázni, kissé
csillapítani. Ilyenkor csak az hallgat, az engedelmeskedik, a kit mint
szolgát fizetnek vagy reméli, hogy fizetni fogják. Ezek odaadók,
hűségesek, a központi hatalom támogatói; a többi zúgolódik és
elégedetlen vagy szórakozik és felejt.
A másik magyarázat, melylyel erkölcsi sülyedésünket indokolják, a
természettudományi világnézet. A természettudomány nem ismeri az
erkölcsöket. Szerinte a világ mechanice találkozó és elváló parányok
játéka. Ma egy emberi agyat alkotnak, holnap elválnak és a vegyi
rokonságnak vagy más molecularis erőnek engedve, új kapcsolatba,
összeköttetésbe jutnak. Azért semmi sem tartozik össze a világon, hanem
csak összekerűl, a minek a vége általános nyugalom, örökös megdermedés
lesz. Megszünvén a parányok torlódása, megszünik minden mozgás.
E természettudományi felfogásból hiányzik a czélszerűség eszméje. Nem
ismeri a világ fensőbb czélját. Az ember is éppen úgy, mint a parány,
czéltalan lény. Kapcsolata más emberekkel a politikai, gazdasági és
egyéni helyzet véletlen és pillanatnyi találkozása, melyből semmi
erkölcsi kötelesség sem hárúl az egyes emberre. Ezt a felfogást csak
megerősíti a Darwin-féle elmélet, a létért való küzdelem. Az erősebb
érvényre akarván jutni, örökös versenyben áll embertársaival. A parányok
vagyis az emberi egyének körül forog a lét minden kérdése, túl nem megy
rajtuk. A ki erőteljesen végig tudja küzdeni létünk őrűlt hajszáját, az
érvényre jut, a ki szerényen vagy gyöngeségben félreáll, azt csakhamar
eltiporják és szót sem érdemel. E harczban csak kárát valljuk minden
erkölcsös gondolkodásnak. A kötelesség fogalmának nincs értelme ott, a
hol élethalálharczot ví egyik ember a másikkal, legfölebb kétessé teszi
győzelmünket. Győz, a ki nem ismer kíméletet, nem ismer kötelességet.
Csakhogy ez a természettudományi világnézet sem egyéb, mint a realis
gondolkodás leleménye. Így gondolkodunk, mert a realismus idején élünk.
Ez épen úgy okozat, mint az erkölcsi sülyedés, az általános léhaság, a
féktelen érzékiség, a határtalan irgalmasság.
Mikor az idealismus kitör, egyesűl a szép, jó és igaz eszméje,
csodálatosan kiszélesedik az ember látköre, felmagasztosúl érzése és
gondolkodása, szóval megnemesedik. A szélső idealismus lohadásával
folyton szűkűl az ember látköre, összezsugorodik. Már nem tud az
egyetemesért lelkesedni. Ekkor a haza és nemzet foglalja el az egyetemes
helyét az ember szívében. A hazáért nem csupán, mint erkölcsi egészért
rajongunk, hanem a benső, a részletes élet is vonz. Vagyis követeljük,
hogy magyaros legyen e haza, magyarúl beszéljenek benne, magyar nemzeti
szokások uralkodjanak széles rónáján és erdős-hegyes vidékein. Kezd
jelentkezni az individualismus, mikor a magunk képére akarjuk
átváltoztatni embertársainkat, képmásainkká akarjuk tenni
felebarátjainkat. Ez a törekvés folyton erősödik az emberi látkör
szűkülésével. Végre elenyészik a haza forgalma, csupán a nemzeti
szellemé marad meg.
A látkör szűkülésével megszününk érdeklődni az erkölcs, az erény iránt,
mert már nincs érzékünk hozzá; de annál jobban tetszenek a
realismeretek, melyekben ilyenkor roppant haladást teszünk. Az aprózó,
részletező kutatás, elemzés mindennapi kenyerünk. A mechanicai,
természeti, orvosi stb. megfigyelés, ezer, meg ezer apró jelenséget
fedez föl vagy talál ki, melyek összeségükben alkotják a civilisatiót. A
történetírás sem foglalkozik eszmei kapcsolatokkal, melyekhez szélesebb
látkörre van szükségünk, hanem kedvesen elbeszél, adatokat nyomoz és
okiratok után kutat. A bölcsészet tapasztalati tudomány lesz s a
természettudomány kiegészítője. Az erkölcs relativ valami, mely hely és
idő szerint változik, nem pedig az egyetemesből kiinduló világnézet.
Szóval minden szétmállik, alkotó részeire bomlik s e részek az
uralkodók. Ezek dominálnak érzésünkben, gondolkodásunkban. És mivel
nincs magasabb szempont, melyből kiindulnánk magunktartásában,
erkölcsiségünk nem ismer magasabb elvet, mint a felebaráti szeretetet, a
határtalan jóságot, mely azonban nagyon megfér az általános erkölcsi
sülyedéssel.