II.

Géza fejedelemségével egyszerre kitör az idealismus, éppen úgy, mint

napjainkban. Kállay úr tehát láthatná, könnyen észlelhetné,

tanulmányozhatná ezt az érdekes fordulatot az ember erkölcsi világában.

Ő azonban régi, elavult fejtegetésekhez folyamodik. Most szeme előtt

történik a nagy erkölcsi változás. Számos ember, kik még néhány év előtt

léha realisták voltak, kezdenek az erkölcsről és a vallásról máskép

gondolkodni. Könnyen felháborodnak, zúgolódnak felebarátjaik kevésbbé

tisztességes eljárása ellen. Tisztelettel szólanak a vallásról, melyre

nem sokat adtak. Némelyek rajongással, lelkesedéssel fordúlnak feléje,

holott nem is érintkeznek papjaikkal, a kik között még nagyon sok a

realista. Az emberek általában kezdenek összefoglalóan gondolkozni,

tiltakoznak az alkotó részek uralma, a családban az asszony és az

érzékiség túlnyomósága ellen, tekintélyét követeli a családfő és így

tovább.

Kállay alig látja ezeket, pedig értekezésében számos jele van az

idealismusnak. Géza fejedelemről mondja a históriával, hogy bátor,

kitartó, erős akarat jellemzi, de e mellett műveletlen, durva, sőt talán

még kegyetlen is volt. Számító előrelátás, látnoki ihletség nem vezették

terveiben, mégis ő rakta le ezeréves létünk alapjait. Mélyen érezte ő is

az augsburgi vereség szégyenét (?). De nem gondolt megtorlásra, békét

köt a német császárral, minek közvetlen okát nem akarja kutatni Kállay.

Szerinte a német barátságból önkényt következnék, hogy a keresztény

hitre térjen a magyar. De nem így történik; a fejedelmi hatalomnak

erőszakkal, vérengzéssel kell behozni az új vallást, mert a magyar

jelleméből hiányzik a hajlam a vallásos rajongásra. Maga Géza is

pogánynak születvén, szívében, úgy látszik, pogány maradt haláláig. A

felesége, a szép Sarolta, kedvéért mégis megkeresztelkedett. És ez a

pogány Géza, tűzzel-vassal terjeszti a keresztény hitet, kereszténynyé

lesz a magyar; de nem benső meggyőződés volt az indító ok. Azok, kik az

ősi vallást elhagyták, nem az új hít kedvéért tették ezt. Csak az

uralkodó akaratának engedtek. Komolyabb tömeges ellenszegülésről nem is

emlékeznek krónikáink.

Ez tehát hazánkban a kereszténység behozatalának kivonatos története.

Egy, pogány vallásához szívósan ragaszkodó nép, mely ezt az ősi nemzeti

szokások symbolumának tekinté, meghajol a szintén, pogány érzésű és

gondolkodású fejedelem zsarnoki akarata előtt. Ki látott ilyesmit? Ha

Géza maga sem hiszi, a mit hirdettet, miért erőszakolja nemzetére? És

lehet-e egy nemzetre külső hatalom segítsége, öldöklése nélkül új

vallást erőszakolni? – Minél tovább gondolkodom ez állításokon, annál

gyöngébbnek találom az egész okoskodást.

Pedig mily egyszerű a dolog magyarázata.

Nemzetünk e hazájában a nyugati népek eszmekörébe jutott. A X. század

realismusa alatt nem változott meg a hite, nyelve, szokása, megtartotta

nemzeti szelleme jeleit, symbolumait. De mikor fölébred az idealismus,

látja keresztény földijeinél a nemesebb hitet, tisztább erkölcsöket, meg

akar tisztulni, nemesebb óhajt lenni és a keresztény hittérítők buzgó

szózatára, hathatós buzdítására, keresztény lesz. Ezt teszi a nemzet

nagy része, teszi maga a fejedelem. Most következik az érem másik lapja.

Az idealismus alatt is akad számos realista, a ki nem tud simulni az

uralkodó eszméhez, ezek szívósan ragaszkodnak az ősi valláshoz és a

nemzeti szokásokhoz, nemzeti törvényekhez; ha van erejök,

ellenszegülnek, néha fellázadnak. De ott van Géza, a vasmarkú fejedelem,

a ki nemcsak szigorú, hanem kegyetlen is tud lenni; sújtja-tiporja az

ellenszegülőket.

Azt hiszem, így érthető lesz népünknek a keresztény hitre térése. Abból

is megérthetné Kállay tanításom igazságát, hogy ugyanakkor egyszerre

több nemzet hagyja el ősi vallását és áttér a keresztény hitre.

Abban a régi állításban, hogy a magyar nem hajlandó a vallásos

rajongásra, van egy kis igazság. Bár sok árja vér van közöttünk és

bennünk, mégis fajunk turk eredete akadályozza, hogy az egész nemzet a

legszélsőbb idealismusba csapjon át, vagy a realismus alatt az édes,

lágy, vallásos mysticismusba sülyedjen. A magyar ekkor rendesen léha,

érzéki realista lesz, vagyis a magyar eszmeköre, jobban mondva,

eszmeskálája nem oly magas és nem oly mély, mint a germán fajoké, de

mégis hosszabb, mint a szemitáké. Azért, ha kitör az eszményibb érzés,

gondolkodás, a magyar is lelkesedik a vallásáért; igaz, hogy gyorsan

lohad e buzgósága és a nemzeti nagyság utáni rajongás foglalja el a

helyét. E rövidebb ideig tartó lelkesedés azonban elég hosszú volt arra,

hogy Géza és Szent István alatt, erős gyökeret verjen a kereszténység,

melyet a későbbi rationalisabb gondolkodás ébredése, az általa

előidézett pogány lázadás sem tudott többé kiírtani.

Kállay elmondja, hogy Géza határokat nem ismerő akarata, nem tűrheté ama

ziláltságot és széthúzást, mely a hosszas kalandozások közben új életre

ébredő törzsrendszert jellemzi, azért oly szabályokat hozott, melyek

megszünteték e rendszert. Mintha a realismus alatt bármely erős akarat

képes volna egy törzsekből álló nemzetet egységessé tenni! Géza azonban

az idealismus hatása alatt szervezi az országot, azért könnyebben megy

neki, mert maga a nemzet is úgy gondolkodik. A X. század végén többnyire

erélyes, ideális fejedelmek vezetése alatt megindultak a népek az

erkölcsi egység eszménye felé. Nálunk sem történhetett más, mint a világ

többi részein. Az idealismus egysége, természetesen erkölcsi egység. A

vallás és erkölcs nemessége ragad meg bennünket. Akkor nem rajongunk a

nyelv és nemzeties szokások egységéért. Ezért mondhatta Szent-István,

hogy jó, ha az országot többféle nemzetiség lakja. Nagy Lajos nem ejthet

ki ily szavakat, neki az idealrealismus második felében rajongani kell

az ország magyarságáért. Annál furcsább, mikor Kállay azt mondja

Szent-Istvánról, hogy jó magyar volt. Negyven év óta kitünő hazánkfiai

alig mondották ki e szavakat, legfölebb Szent-István-napi beszédekben

lehetett ilyesmit hallani. Mikor hazánk politikai és nyelvi egysége és

nagyságaért rajongunk, nem tarthatjuk Szent-Istvánt jó magyar embernek.

Sokan éppen az ellenkezőt hirdették róla. Akárhányan még a kereszténység

terjesztését is kárhoztatták. Mindez érthető, mert Szent-István

kivetköztette a nemzetet régi nemzeti vallásából, erkölcseiből és

szokásaiból, állami és jogi életéből; a nemzeti nyelv iránt pedig

közönyös volt. Nem lehetetlen, hogy a magyar nyelvnél többre becsülte a

latint, az olaszt, a szlávot vagy németet, hisz sok idealista buzog az

egyik vagy másik műveltebb nyelvért, rajta szeret beszélni s

elhanyagolja anyanyelvét. Ha tehát azt mondja Kállay, hogy Szent-István

magyar volt egész lényében, ez oly frázis, melynek csupán erkölcsi

szempontból van némi értelme és csak boszantja a realista nemzeti

szellemű kritikáját.

Elmondja a szerző, hogy István nem hiuságból és becsvágyból vette föl a

királyi czímet, hanem a magyar nemzet nagyságának öregbedését látta

benne s mivel függetlennek óhajtá hatalmát, nem a császártól, az akkori

fogalmak szerint az egyetemes világi fensőség képviselőjétől, hanem a

római egyház fejétől kért és kapott koronát.

Ez megint hibás magyarázat. Az idealismusnak erősen theocratikus jelleme

van. A szélső idealis irány lelkesedik az egyházért, kivált a

középkorban hódoló tisztelettel fordúl feléje. Az idealismus mostani

hajnalán is látni már az egyháziak iránti tisztelet jelentkezését.

Nagyon természetes tehát, hogy István nem a császárhoz, hanem a pápához,

Istennek földi helytartójához, szent Péter utódjához, fordul. Ezt

nagyobbnak, szentebbnek tartja, azért kér tőle koronát, nem pedig, hogy

függetlennek óhajtá hatalmát. Az is téves, mintha István tisztelete

emelte volna fel hazánk első rendjévé az egyházi rendet. Az ezredik év

körül ez mindenütt első lett az idealismus nyomása alatt. De azért,

Kállay szerint, mégis az uralkodónak volt alávetve az egyház, csak az ő

akaratától függött. Megint túlzó és érthetetlen szólam. A ki valamely

intézmény javára nagy áldozatokat hoz, a ki egész lelkével csügg rajta,

mindenesetre tekintélyre, befolyásra tesz szert, mivel áldozatai az

intézmény javát mozdítják elő. De tévednénk, ha azt hirdetnők, hogy az

egyház István akaratától függött, mint a realismus idején példáúl Mátyás

király, XIV. Lajos, I. Napoleon alatt történt. Az egyház szívesen

megbízott a szent király intézkedéseiben, mert az ő szellemében járt el,

az egyház felfogását tartotta szem előtt, midőn országát a kereszténység

intézményeivel árasztotta el. – De mihelyt bár csak halványan

jelentkezik a realis irány, mikor mutatkozik a nemzeti szempont, mikor

megszünik az egyetemes feltétlenül uralkodni, mint például Kálmán

idejében, beállanak a kisebb-nagyobb összeütközések, surlódások az

egyház és állam között. A XI. század második fele már számos ily

összeütközést mutat fel.

Kállay ezt a realis gondolkodás közvetlen okaival magyarázza. Szerinte

szakadás fenyegetvén a nyugati egyházat, így Magyarországot is, a bölcs

Kálmán azzal hárítá el, hogy önként lemondott a koronának némely addig

gyakorolt jogáról az egyház javára. Nem a lehető küzdelemtől riadt

vissza Kálmán, hanem a nemzet nyugalmának és egységének megbontásától

rettegett. Mert kétségtelen, hogy miként egykor a pogányság, úgy utóbb a

schisma szolgált volna politikai téren is a particularisticus törekvések

zászlajáúl. És a nemzet ellenzés nélkül követte királyát az ujonnan

kijelölt ösvényen, mert érezte, hogy a király, a nemzet javára

dolgozván, bölcsen cselekedett. Az Árpádok monarchiájában tehát szoros

szövetségre léptek vallás és királyság, amaz támaszt és oltalmat, emez

pedig még nagyobb erőt nyervén e viszonyból.

Mindez szépen van kiokoskodva, de nem igaz. Kálmánnak le kellett mondani

a korona némely jogáról, mert erősebb volt az egyház, neki pedig nem

volt ereje szembeszállani vele. Ha nemzetibb szellemű és kevésbbé hivő

lelkű, okvetlenül megkezdi a harczot, mely talán hazánk nagyobb

romlásával végződik. Szerencsére bölcs fejedelem volt, azaz érzése és

gondolkodása megfelelt az idők árjának és helyesen, okosan járt el. Az

egész nyugaton, mintegy 1250-ig, mindenfelé győz az egyház központosító,

egységre törekvő szelleme, a legnagyobb fejedelmek és császárok

megtörnek előtte, még a lángeszű és realisabb, nemzetibb gondolkodású

II. Frigyes is engedni kényszerűl. 1250 után gyarapszik a realismus,

növekszik a nemzetek befolyása, mutatkozik a részek uralma, jelentkezik

a szétmállás. Ezután többnyire a pápák veszítenek a harczban, rendesen

engednek a súrlódásban, sok esetben a császárok, királyok döntő szerepet

játszanak az egyház sorsában. Ezt az erősödő realismus hozta magával. A

XV. század realismusa alatt azt mondhatni, hogy a királyok uralkodnak az

egyházon, éppen úgy, mint 1650-től 1700-ig; 1770-től 1815-ig, 1875-től

napjainkig. Lehetőleg a részeknek kedvez az egyház. A diakovári püspök,

Strossmayer, sürgetésére XIII. Leo már a központosítás, a nagy egység

legkiválóbb jelét: a latin nyelvet is feláldozza a szláv részeknek.

Valószinű, hogy a haladás most kezdődő hullámának realisabb napjaiban, a

katholikus egyház több népénél érvényre jut a nemzeti nyelv.