I.

A szerző magáévá teszi azt a nézetet, hogy a hunok és avarok rokonaink

valának, de sem a hunok világrendítő hatalma, sem az avarok ereje nem

tudott tartós államot alkotni, e képességünk csak nekünk magyaroknak

volt e földön. Itt azonban megáll a szerző az egyszerű tény előtt s nem

iparkodik megkérdezni az okát, pedig megvárhatnók, hogy pár szóval

jelezze: miért van nekünk államalkotó képességünk és miért nem volt a

hunoknak és avaroknak, vagy most nincs a zsidóknak és czigányoknak.

Miért nem jöhet létre most Zsidó- vagy Czigányország, kissé nehéz

megfejteni. Nagyon valószinűnek tartom azt az okot, hogy a zsidók,

arabok, turkomannok, czigányok, nem képesek a haladás egy-egy hullámát

elejétől végig megjárni. A szélső idealismus vallási rajongása ép oly

ismeretlen előttük, mint a realismus alkonyának édes, meleg, kedves

mysticismusa. Azért annyira józanok, okosak, rationálisták mint a

chinaiak. De valahányszor valamely tökéletesebb faj közelébe jutnak,

csakhamar pusztulniok kell s legfölebb parasyta életet lehet élniök.

Mennyire szerepel ez az ok a hunok és avarok életében, mivel keveset

tudunk róluk, nem állíthatni, vagy nem tagadhatni határozottan. Azért

némileg henye kérdés e népek államalkotó képességéről szólani, de annál

szükségesebb a miénkről.

Általában ki kell mondanunk, hogy minden népnek megvan az államalkotó

képessége, sőt néppé, nemzetté sem fejlődhetett volna, ha nincs meg a

saját országa. Az államalkotó képességről beszélni tehát henye kérdés.

Csupán arról szólhatunk, miképp volt lehetséges nekünk, turáni vagy

ural-altaji fajnak, itt hazánk földjén országot alapítani és ezer évig

fentartani, mert kétségtelen, hogy a turáni fajok nem tudnak versenyezni

a germán és szláv népekkel.

Én azt hiszem, hogy első sorban a bevándorlás ideje mentett meg

bennünket. A magyar a kilenczedik század végén, erősen reális időben

költözött be mostani hazájába. Mint főleg nomád nép, elfoglalta a sík

Alföldet és más kevésbbé hegyes és nem igen lakott területeket. Szláv és

german törzsek laktak az ország nyugati, déli és északi részein, románok

a keletin. Az Alföld az ő nagy síkságával árvizeivel és mocsaraival,

hihetőleg lakatlan volt. Oda hajthatták barmaikat bármikor a hegyi

lakosok, de télre haza takarodtak. A realisabb időkben ritkán szokott

valamely nép földjéről kimozdulni, legfölebb, ha szorítják. Ha az

idealismus, vagy idealrealismus idején költözik be valamely nép,

rendesen szörnyű pusztítást követ el a meghódított földön, esetleg

kiírtja az ottani népeket. A realisabb időkben békésen, szeliden bánik

velök, ekkor nem tudnak oly kegyetlenek lenni, legtöbbször meghagyják

hatóságaikat, némi autonomiával ruházzák fel őket. Ezt mutatja a

történelem. Hihetőleg mi magyarok szintén így jártunk el. Úgy, hogy e

népek megmaradtak napjainkig, fogytak vagy szaporodtak, a kedvező vagy

kedvezőtlen viszonyok szerint, de megéltek.

Kállay a magyar honszerzés és alapítás sikerét az idealismus hatása

alatt a nagy fejedelemnek, Árpádnak és a centralizált vezetésnek, meg a

magyar nemzet hadi szervezetének tulajdonítja. Eszményi napokban

mindezekért lelkesedni szoktunk, kiemeljük, felmagasztaljuk a király

személyét. A realismus alatt a király és a fejedelem személye csak akkor

népszerű, ha kedvez a részeknek, enged az alulról jövő nyomásnak,

pártolja a szegény embert; az idealismus alatt megfordul ez a

gondolkodás, lelkes ragaszkodás keletkezik bennünk, ha az egyetemest

tartja szeme előtt a fejedelem; ha a vallás és erkölcs, a haza és nemzet

mint egész tölti el bensejét; ha magas személyével sikeresen tudja

támogatni a felháborodó erkölcsi érzés kitöréseit; ha nem riad vissza

saját hatalmának, független akaratának nyilványításától. Ilyenkor

könnyen zsarnokságra, vagy önkényes eljárásra indítja a kor szelleme a

királyokat, sőt gyöngének, tehetetlennek szokták tartani, ha nem tud

kellő erélyt mutatni.

Ugy látszik, Kállay is az idealismus hatása alatt dicsőíti Árpádot, sőt

irányzatossá teszi egész felolvasását, melyben minden lépten hangoztatja

a nemzet simulását uralkodója akaratához, pedig a lefolyt félszázad

története világosan feltárhatta Kállay előtt, hogy csak ott volt

nyugalom, a hol az uralkodó simult a nemzeti többség akaratához, mely,

kivált az utóbbi időkben, a reálisabb napokban az alkotó részeknek, a

decentraliatiónak kedvezett.

Kállay ez idealis hatás folytán azt hiszi, hogy a magyar nép, mint

egységes nemzet, egységes fejedelmi hatalom vezérlete alatt költözött be

új hazájába. A mennyire a multat ismerem, mindig így fogták fel

beköltözésünket az idealismus idején. 1815 után jó ideig az összes

történeti és költői, hazai és külföldi művek így képzelik a magyarok

bevándorlását, csak később találkozunk a lassú és fokozatos beköltözés

gondolatával. Az idealista sehogy sem tudja elgondolni, hogy magyar

törzseink csak beszállingóztak volna e földre. Ő megérti és

természetesnek találja Anonymus előadását, maga elé képzeli a hét

vezért, közöttük Álmost, utóbb Árpádot, a ki nemzetének élére állítva

megindul, hogy hazát alapítson, országot szerezzen. A realistának jobban

tetszik, természetesebbnek látja, hogy egy nomád nép folyton

szorongatva, más nemzetektől nyomatva, kedvező tanyát és jó legelőt

keres magának és nyájainak s részenkint húzódik az ily tájakra.

Rationalismusa nem is tudja elhinni, hogy másként vándoroljon egy

szorongatott nomád nép. Büszkeségről, nagy nemzeti önérzetről, kegyetlen

hódításról, ily esetben alig lehet szó. Az idealista persze megvetéssel

utasítja vissza az ilyen felfogást, melyet reális történetíróinknál

kisebb-nagyobb eltéréssel, de rendesen megtalálunk. Sőt a reálista

Vámbéry, annyira módosítja időnkint nézeteit, hogy végre e földön

alakíttatja meg a magyar nemzetet.

Ugyanezen ideális felfogás vezeti Kállayt, mikor azt állítja, hogy a

nomád magyar, mint egységes nemzet költözött e hazába. Helytelenség,

melynek ellentmond a realismus törvénye. Igaz, hogy mikor valamely

nagyobb actióra készül a nomád nép vagy népek és törzsek, rendesen

vezért választanak maguknak, de mihelyt bevégezték az actiót, megszünik

vagy enged a hatalmas központi erő. Hogy Árpád a honszerzés után, kivált

utódai, megtartották volna centralizált hatalmukat, éppen a realismus

alatt elképzelhetetlen valami. Mikor a IX. és X. században a realismus

nyomása alatt mindenütt beáll a szétmállás, a részek uralma az egész

fölött, akkor a széles világon kivételt képezne a magyar, mely

centralizálna. No, de annyit Kállay is belát, hogy akkor a magyar se

központosított, ennek okát azonban Árpád utódjaiban keresi, kik alatt

rossz útra tévedt a nemzet. E gyönge fejedelmek alatt a kitűnő

hadiszervezet nem engedte nyugodni a magyart. Mivel nagyon is jó katona

volt, a honszerzés után se gondolt másra, mint harczra, háborura. Miért?

A harcz kedvéért. Kállay bölcselkedve mondja, hogy a legkiválóbb

intézmények, minő a hadiszervezet is volt, sajátságos, hogy idővel

elvesztik eredeti jellegöket s utóbb önmagukban is, mint czél tünnek

fel. Biz ez semmit mondó, elavult magyarázat. Minden intézmény eleinte

addig életerős, egészséges, üdvös, míg fennállanak a viszonyok, melyek

miatt létre jött. Mihelyt változik, módosul az uralkodó eszme, például

az ideal-real nagy nemzeti egységét a realismus decentralisatiója

váltotta fel, a központosító intézmény is felmondja a szolgálatot.

Gyűlölni, támadni kezdik, lassankint magától összeomlik, ha előbb el nem

törlik. De míg e törlés bekövetkezik, jó sokáig eltengődik. Ekkor

mondják róla, hogy czélnek tűnik fel, pedig csak eszköz akart lenni. A

nomád és turk-magyar élhetett-e más mint rabló életet? Baromtenyésztése

mellett ez volt a foglalkozása. Összeállott pár száz vagy ezer magyar, s

gyors lovaikon messze elszáguldoztak, nem várták meg az ellenséget,

hanem rabolva, bő zsákmánynyal tértek vissza új hazájokba. Ezt Árpád sem

akadályozhatta volna, de legalább részben korlátozta az ágostai vereség

955-ben. Valószinű, hogy már előbb is nem egy csapás érte az ily

portyázókat. Ágostánál hihetőleg több ezer magyarra csapott le a vész.

Azt hiszi Kállay, hogy e vereség mente meg bennünket a tespedéstől, ez

rázta fel ismét a már lankadó nemzeti erőt. Kissé furcsa gondolat. Nem

természetesebb-e, hogy a realismus nyomása és az ily vereségek

honmaradása, földművelésre, gazdálkodásra taníták a magyart? Reális

időkben az anyagira veti magát az ember, a honmaradásra kényszerített

magyar nem mehetett rabolni, zsákmányolni, tehát az itteni szlávoktól,

germánoktól némi ipart és földművelést tanult, vagyis civilizálódott,

lévén a civilisatió nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba való

haladás.

Valóban a X. század realismusa mentette meg a magyart, hogy nem jutott a

hunok és avarok sorsára. Ilyenkor békésebb, nyugodtabb az ember, még ha

nomád népet alkot is. Tanulékony a gazdaság és ipar terén. Nemzetisége

pusztulásától, a beolvadástól sem kell tartania, mert az egy-egy

csomóban élő nemzetiség nem hagyja vallását, nyelvét, társadalmi

szokásait. A realismus alatt nem szoktak vallást és nyelvet változtatni,

legfölebb az idegen nemzetiség körébe eső egyes családok olvadnak fel a

nagy tömegben. Tanulunk ipart és gazdaságot másoktól, de nem adjuk fel

nemzetiségünket. A realismus alatt állandó lakhelyre szoktatott,

kezdetleges iparban és gazdálkodásban járatos magyar azután

szerencsésebben mehetett neki a 875 körül kitörő idealismus vallási és

erkölcsi reformjának. Ha mi is, mint az avarok, az idealismus idején

költözünk e hazába, hihetőleg borzasztó mészárlást követünk el, de azért

mégis elpusztulunk, mert a százados harczok, az örökös háboruk, nem

engedik pihenni, fejlődni, gyarapodni, civilizálódni a magyart.