A realismus az aránylagos béke korszaka szokott lenni. Ilyenkor nem
szívesen bocsátkozik az ember valamely háborúba. Mivel nemünk egészen
elmerűl az anyagi jólétben és az érzékiségben, nincsenek inyére a
háborúval járó viszontagságok és veszedelmek. A realismus legszebb
napjai épen azok voltak, melyekben virágzott az ipar és a kereskedés, a
müvészet és a tudomány, pompázott a fény, diadalát űlte a féktelen
érzékiség, a grasszáló individualismus. Ilyen volt például a Kr. u. II.
század, a jó császárok korszaka, a római birodalom aranykora; ilyen a X.
század, mikor az arabok gyönyörű palotákat emelnek Spanyolországban,
virágzásra juttatják a művészetet és tudományt, hatalmas ipart és
kereskedést teremtenek. A XV. század jólétéről, gazdagságáról, érzéki
életéről, óriási fényéről, pompájáról tömérdek adatunk van. A XVII.
század második felének édes békéjét némileg megzavarták XIV. Lajos
hadjáratai, XII. Károly nyugtalan vére, a mi török háboruink és
fölkeléseink stb.
De soha sem volt nyugtalanabb reális korszaka Európának, mint
1790–1815-ig. Egy bámulatos lángelme, I. Napoleon titáni
individualismusa örökös háborúra kényszerítette Európát, feldulta
nyugalmát, megzavarta édes békéjét, noha nem tudta megakadályozni, hogy
a realismus minden sajátsága: fény és pompa szeretete, az érzékiség
féktelen tombolása, a családélet bomlása s az egyetemesnek kigúnyolása,
az apai, férji, vallási, erkölcsi tekintély összeomlása be ne
következzék. Csak a realismus vége felé, 1812-ben képesek a nemzetek
összetiporni a zsarnok hatalmát. Máskor a realismus alatt könnyen ki
szokták verni a támadó ellenséget, a mi Hunyadynk maroknyi sereggel
visszaveri a török óriási hadait. Napoleon azonban győzhetetlen volt
egész a realismus alkonyáig.
De alig küldték a szövetséges hatalmak Szent-Ilona szigetére, teljes
erővel fellépett az idealismus.
És mi az idealismus? Az egyetemesnek uralomra jutása az egyedi
ellenében. Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal vagy
megkülömböztet. Az idealismus épen abban áll, hogy az emberiség nagy
része elkezd összefoglalólag gondolkozni, a lét összes tüneményeiben a
rokon, az egyező vonásokat keresni, szóval minden gondolatát, érzését
egységre vinni. A realismus alatt a szép, jó és igaz eszméje annyira
szétválik, hogy ellenséges viszonyba jönnek egymással: a szép buja,
hitvány, erkölcsileg rossz teremtés, az érzékiség kiváló ingere,
tényezője, néha eszköze lesz; a lét nagy igazsága: mint az emberiség,
haza, nemzet, közérdek, becsület, erény, isten, halhatatlanság stb. merő
hazugságokká vagy szokásos phrasisokká válnak az ember szájában; a jó
megszünik az egyetemest tartani szem előtt, léha nyájassággá, humoros
elnézéssé, az érzéki gyöngyök élvezetévé, fensőbb elv nélküli
jótékonysággá változik.
Az idealismus kitörésével magasba száll az emberi elme és széles
látkörével meglátja az istent és a vallást, az erkölcsöt és az erényt, a
becsületet és a tisztességet, a világot és az emberiséget, a nemzetet és
a hazát stb. szóval az egyetemest. És ha 1815 körül széttekintünk, mit
látunk? A köznép jó része rajong a vallásért, nemcsak egyes papok, hanem
világiak is, férfiak, nők állanak a mozgalom élére, mint Krűdenerné. Az
aristocratia visszanyeri elvesztett befolyását. Kitünő gondolkodók mint
Lamennais, Bonald, de Maistre gróf, Haller és mások apostolai lesznek a
katholikus világnézetnek, a pápai tekintélynek; kiváló protestáns írók,
bölcsészek, politikusok mint Gentz, Schlegel stb. a kath. egyház
kebelébe térnek. A protestáns egyházak támaszai aggódva tekintenek
előkelő hiveikre, mert habár nem mutatnak kedvet az áttérésre, mégis
bizonyos töprengés látszik rajtok. Keresik a világosságot, melyet nem
találnak meg. Keresztyén államról szeretnek beszélni, mely a monarchia
felé hajlik: Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur
Monarchie, mondja Schlegel Frigyes; pedig nem a keresztyénség oka a
monarchikus érzés gyarapodásának, hanem az ébredező idealismus, mely
minden téren kedvez az egységnek, a központ erősbödésének. Gyülölettel
írnak a forradalomról, mely az individualismus győzelme az egyetemes
fölött. A forradalom, mondják, a börtönéből kiszabadult anarchia
lázadása és győzelme az elgyengült tekintélyen. A végtelen mélységből
tör elő, felhasználja, kiaknázza az emberi gyarlóságot, őrjöngővé teszi
nemünket. Pedig minden forradalom a reálisabb elemek lázadása az
ideálisabb gondolkodásúak uralma ellen. 1830-ban lejárták magukat a
szélső idealisták, azért menekülni kelle X. Károlynak; 1848-ban már
annyira változott az uralkodó eszme, hogy X. Károlynak és kormányának
ellenségei, Lajos Fülöp hivei, nem voltak eléggé reálisak s így bukniok
kelle. 1870-ben pedig annyira növekedett az individualismus, oly erős
volt a realismus szétmállása, hogy buknia kellett III. Napoleon
kártyavárának s győzött a köztársaság, e megtestesült politikai
realismus, melyet hiába akart megbuktatni a kevés monarchista. A többi
monarchia is csak úgy tarthatta fenn magát, hogy engedett a szétmálló
részeknek, vagyis lassan decentralizált.
Az idealismus alatt mindenfelé tiltakoznak a democratia egyenlőség tana
ellen. Maga a híres államférfiú, Stein báró, sem szereti a
Gleichheits-aposteleket, mint a kik mindent nivellálni és az egész
polgári társaságot nagy tömeg kásává akarták kotyvasztani. Ekkor
Goethenek sem tetszenek az individualismus tanai: «Ezek az emberek
bódultságuk- és dühökben, mindent az egyedekre akarnak visszavezetni és
az önállóság isteneivé tenni őket: hol vannak a vallásos, hol az
erkölcsi elvek, melyek egyedül óvhatják meg őket?»
A költők is elfordulnak régi tárgyuktól, az individuum magasztalásától,
blazirt lelkek, léha teremtések rajzolásától; az egyetemes felé
hajlanak, tisztelettel, csodálattal szólanak róla. A becsület és
tisztesség, a vallás és az erény, az adott szó szentsége magasztalásuk
tárgya. Scott Valter 1814-ben megkezdi a Waverley-regények írását,
melyek az egész művelt világ kedvencz olvasmányai lesznek. Mint
ideálista nem mélyed el a lelki élet redőibe, a realismus finom
elemzésébe. Feltárni, mozgatni e külső természetet kitünően tudja;
erkölcsi érzése azonban erkölcsiekké teszi hőseit is. Erkölcsi szempont
vezeti előadásában, így szerette saját szervezete és a kor uralkodó
eszményisége. Ugyanakkor szívesen írnak végzettragédiákat, melyekben
fensőbb erő hatalmát mutatják be. Werner Zachariás, Grillparzer stb.
efféle művei szíves otthonra találnak a művelt világ minden színpadán.
Nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly, tragédiái telvék az egyetemes
dicsőitésével, az individuum kárhoztatásával. A költők és nem költők
kebelében hatalmasan nyilatkozik a patriotismus, a lángoló hazaszeretet,
mely a hon fiában nem keresi a nyelv egyenlőségét, nem követeli a
magyaros nemzeties szokásokat, hanem csak a haza iránti hűséget, lelkes
ragaszkodást. És támadnak a Vörösmartyak, a kik elragadtatással
tolmácsolják ezt a magasztos érzelmet.
De míg a szélső idealisták egy része tovább halad a megkezdett úton, már
1825 előtt jelentkezik a realismus halavány sugara, mely megtámadja az
egyetemesnek feltétlen uralmát. A szigorú erkölcsű Schlosser, a híres
történetíró, azt hiszi és fájó szívvel mondja, hogy «az erkölcsi
romlottság és a lélek meg a tettek nagysága, fájdalom, mindig,
elválaszthatlan az emberben!» Valóban szomorú, mélyen leverő állítás.
Szerencsére nem igaz, mert az eszményi gondolkozású nagy ember, épen úgy
lehet nagy tettek szülőoka, mint a reálisabb gondolkozású, a ki
természetesen nem lehet el bizonyos fokú romlottság nélkül. Mi azonban
csak azért hoztuk fel Schlossert, hogy bemutassuk lelke fölháborodását,
mikor az emberiség megindul a civilisatio felé. Mert mi a civilisatio? A
legszélesebb idealismusnak szakadatlan összébbzsugorodása, míg végre az
egyetemes egységből annyira kiválik az egyes ember, hogy magánálló
individuum lesz belőle.
Az idealismus annyira az isteni szép, jó és igaz egységének uralma, hogy
a legmerevebb theocratiát szülné és minden anyagi haladást lehetetlenné
tenne. Az emberiség megvetné a léha realismus örömeit és gyönyöreit,
rideg, szent világot teremtene, mely kizárna ugyan minden hazugságot,
hizelgést, csunya önzést, de az anyagaiak tartós megvetése miatt,
elpusztítaná magát a civilisatiót. Így rombolta le a VII. és XI. század
idealismusa az előbbi civilisatio számos nyomát.
1825 körül már hanyatlott, lohadt a szélső idealismus. Az elmult tíz év
alatt lelkesnek, rajongónak, eszményinek akart látszani minden jóravaló
ember. 1825 után a blazirt, hideg udvariasság kezdett divatozni. Az
előkelőség egyik jele volt hév, szenvedély, tűz nélkül beszélni, és
tenni, közönyösnek mutatni magát az illusiók iránt, lenézni az
előitéleteket, szépen ruházkodni és finoman enni-inni. A nagyhangú
szavakra gúnyos kételylyel kelle válaszolni. Az első reális sugárral
megjelent a gúny, a skepsis és a rationalismus. Idáig az egyház és az
aristoctratia, a vallás és a legitimitas voltak a hatalmon; becsülésben,
tiszteletben részesültek; a kik megtámadták tekintélyöket, bomlott
realisták valának, a léha napok simulni nem tudó képviselői, mint lord
Byron, Benjamin Constant és mások. Most lassan megváltozott a történeti
kép. Egy új nemzedék lépett föl támadónak, mely nagy erővel döngette a
tekintély várának falait, gyülöletesnek rajzolta uralmát s néhány rövid
év alatt meg is buktatta. A régiek közül maradt ugyan egynéhány magul
mint Lafayette, Talleyrand, Benjamin Constant, Varnhagen von Ense, Tieck
stb., de igazi mozgatói az új iránynak rendesen új emberek vagy a szélső
idealismusból kiváló férfiak voltak. Ilyen vala Hugo Viktor, az _enfant
sublime_, mint Chateaubriand nevezte, a ki már húsz éves korában királyi
kegydijat kapott; de a ki csakhamar a realisabb iránynak lánglelkű
apostola lőn. Az ő _Hernani_-ja már hatalmas előszó az 1830-iki
forradalomhoz. Általában a költők és írók egy része fanatikus
gyülölettel ostorozza az egyetemes képviselőit, csupa gyanúsítás,
rágalmazásból áll a szabadabb irányú sajtó, a melyet e kor több
történetírója, közöttük Hillebrand, lelkiismeretlennek mond. De hát azt
mutatja a történelem, hogy a lejárt irányok sorsa mindig a megtámadtatás
és leveretés volt. Szorosan véve, mindig igazuk van a támadóknak, mert,
a mely irány lejárta magát, csak erőszakkal tarthatja fenn uralmát. A
támadás eszközei azonban legtöbbször igazságtalanok, hazugságon,
rágalmon alapulnak. Még legtisztességesebb és legjogosabb a kitörő
idealismus támadása, mely a léha és zsebelő realismus hőseit a vallás és
erkölcs nevében korbácsolja és kergeti el. Lázadozni sem igen szoktak a
szélső idealismus apostolai, fegyverök a szó és a toll. A nagy Socrates
a tollat sem használta, csak szóval hirdette eszményi tanait.
Már 1824-ben megindította Pierre Leroux, Dubois a _Globe_ czímű
folyóiratot, melyben többi közt Jouffroy tette közzé híres tanulmányát;
_Comment les dogmes finissent?_ Ampére, Damiron, Duchâtel, Duvergier de
Haurannne, Vitet és mások, támadták a szélső idealismust. Hévvel és
fiatal túlzással szólottak a nagy erkölcsi, aestheticai és társadalmi
kérdésekhez. Spiritualisták voltak ugyan a bölcsészetben, de gyülölték
az ultrákat, változatosságot, szabadságot követeltek az irodalomnak, s
lenézték a szélső idealismus egyhangúságát. A huszas évek vége felé
tetemesen gyarapodott az új írói nemzedék, mely otthagyta az egyetemes
eszméjét, követelte az érzékiség, a szerelem, a lelkiismeret, a
gondolkodás, az érzés nagyobb szabadságát, hévvel hirdette az emberi
természet jóságát, melyet tagadott a szélső idealismus s szigorú
rendszabályokat hozott ellene. Az új nemzedék jelesebb tagjai Sand
György, Balsac, Dumas père, Saint-Beuve, Stendhal, Vitet, Janin és
mások, a kik 1830 körül léptek föl s csakhamar európai névre tettek
szert, mivel ez időben a reformidealismus minden bajnoka
Francziaországra tekintett, hol a júliusi forradalom megteremtette az
igéret földjét. Csodálatos az a rajongás, melyre az eszme lelkesíti az
embert. Mily nagynak, dicsőnek, boldognak tartják e rajongók a
francziákat, mily elragadtatással szólanak Gallia ragyogó szelleméről,
irodalmának újabb remekeiről, melyekre ma nem kapni olvasót; az egész
ország és benne Páris a művelt emberiség bucsuhelye lesz, hová minden
író és művész, politikus és államférfi el szeretne menni.
És minek köszönhette Francziaország ezt az általános csodálatot? Nagyobb
rationalismusának, melylyel az összes európai népeket felülmulja. Míg
más országban a nép reálisabb természeténél fogva lassabban tud érvényre
jutni az uralkodó eszme, a francziáknál rögtön jelentkezik az
irodalomban és a társadalmi életben. Irodalmuk legkorábban megérzi és
kifejezi az uralkodó eszmét, fellépésük ezért bátor és merész a
politikai és társas élet terén; ezért ugranak belé oly könnyen a
forradalmakba, melyek annyi gondot okoznak nemesebb gondolkodóiknak, egy
Guizotnak, Tocquevillenak, Cousinnek, Laboulayenek stb.
Francziaországba vágyott a német Heine is 1830 után; ez ország második
hazája lőn. A huszas évek elején ő is rajong az egyetemesért, lelkes
tanítványa lesz Schlegelnek, de bár a keresztyén hitre tér, nem tud
népszerűbb lenni, csak 1826 után, mikor _Reisebilderjeit_ és verseit
szívesen olvasták és énekelték. Ugyanakkor csúfolta ki a sorstragédiát
és eszményi drámát gróf Platen _Die verhängnissvolle Gabel_ (1826) és
_Der romantische Oedipus_ (1828) czímű vígjátékaival. Pückler herczeg
csakhamar kikezdé a régi aristocratia tekintélyét, eloszlatá nymbusukat,
lerántotta róluk a fensőbb morál leplét, melylyel a szélső idealismus
takarta le őket. Léha, könnyed, szellemes és gúnyos irályával
nevetségessé tette a büszke mágnásvilágot, melyre áhitatos tisztelettel
néztek 1820 körül. Angliában ugyanazt tevék Bulwer regényei; hősei
szintén kiépültek az illusiókból és balitéletekből, tudnak élvezni és
gyönyörködni.
Az irodalom ez új jelenségei mellett azonban tovább is él, párhuzamosan
halad mellette az eszményi költészet; nem ugyan a szélső idealismus
ösvényén; ennek le kelle tünnie; hanem azon félénk, lemondó, elégiai
hangon, melyet a realismus folytonos növekedése okozott s nálunk báró
Eötvös _Carthausijának_, Bajza, Vachott Sándor s társai sentimentális,
olykor világfájdalmas poesisának édes anyja volt.