azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan
volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?
– Nekem – számla? Milyen, micsoda?
– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.
– Micsodát?
– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer
töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény;
négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian
néztek rá.
– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett
hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr!
– Kérem, ké-érem, asszonyság!
Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől
egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen
emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig
csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be,
magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan
tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt
mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen
összeillőtlen a természetük a leánnyal.
Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha
érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem
volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt
végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér,
mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán,
összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött,
vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen;
– kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az
asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte.
Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött
szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a
férfival; de különfelé volt útjuk.
Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta
Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy
rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a
borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és
az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig.
„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli,
hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy
üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha
már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most
megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy
kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy
bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két
esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb
is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig
van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez
rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem,
mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre
igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen
abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk
szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő,
nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek
tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“
Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének
érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna
le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az
első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a
családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor
először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte
ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen
rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek:
csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak
ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez
mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is!
Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze
alatt. De vajon igazán?…
Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora
készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy
házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni,
hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem
üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet
róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok,
városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az,
de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már
jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t
kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan
haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta
kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből
kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a
bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva,
de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan
katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott
felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud?
Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a
piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel,
vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság
csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban,
keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc
van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, –
éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül!
Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma,
embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek
maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a
történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben
hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy
most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni
szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság
Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt,
bár végig se gondolta még.
– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos.
– Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.
– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a
kérdés, az egyetlen kérdés.
– Hogyne! Mikor volt katona.
– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.
– Na, hát akkor nem megy most se!
– Biztos?…
– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy
vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.
A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől,
elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak
azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és
neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt
végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte
kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd
a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint
valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“
– gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e
bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült
összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig.
Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető
árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy
megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na,
asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te,
anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron
kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok
mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.
– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!
– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!
Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép,
„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha
kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt,
rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők,
fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben,
a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az
utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres
katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket;
elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok
sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom
összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas
időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak
odaát Pesten!
– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.
– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!
– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti!
Hagyjatok nekem békét!
És zokogva esett az ágyra.
II.
A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és
mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e
pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre
kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem
követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje
azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,
kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek
vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött
katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig
közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat;
összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket.
Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes
időben“ rendőri beavatkozás járt volna.
Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s
oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést
elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy
nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak
össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a
führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett
egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy
hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez
hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő
lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem
volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek
akadályokat.
A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan,
egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a
szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki
látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás,
offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja
honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre
tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna
súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok
között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg
itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak,
mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat,
kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy
beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan
kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy
akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták
praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is
árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a
korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és
híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt
hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e
rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem
veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon
beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások
riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a
félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak,
nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az
emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét.
Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is
elolvastak valaha.
Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a
felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és
visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát
hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az
ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha
szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil
rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha
egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban
elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze
vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre
semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a
borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal,
agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ –
Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt
érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a
megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák
lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös
részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés,
kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.
Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a
huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha
egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb
szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az
eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És
elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel
halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja
jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a
sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér
battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat
nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón
sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök
eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat,
önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak
kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, –
évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc
tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt
kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki
tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik
lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb
nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a
kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan
„fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“
egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.
Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő
rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites
szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly
szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes
ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk,
barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné
húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A
souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér,
nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán.
Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon
tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem
altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a
legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész
felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota
arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón
suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az
arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már
sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták,
hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról
regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz
magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak
terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten
összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és
magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem
csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles
szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még
kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit,
azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet,
véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, –
talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…
S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem
félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és
bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú
sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva
a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a
kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a
legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő
aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak
be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a
rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték
szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.
– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! –
panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!
Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a
gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre
eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő
lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan
hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny,
de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje,
hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos,
kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát
és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte
elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel
kérdezte, hogy nincs-e baja?
Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a
szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a
kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár
napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt
rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este
elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.
Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen
emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal
rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában
úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban
éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott
hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány
szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen
rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat
is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta
néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb
összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már
ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van…
Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett
már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha
vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész
szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja
tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De
már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és
sorban megteltek a kisegítő kórházak.
– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat,
úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne
gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a
piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a
látogatás!
– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani,
hogy ki-beteget akar látni!
– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!
Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép
idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s
odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.
„Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj
mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most
mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“
Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű,
tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy
marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette