termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést
mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová
beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató
suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön
bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a
pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz,
anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe
kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.
Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron
elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott
és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“
Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“;
– mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek,
ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból
lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az
egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt
a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a
pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És
szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát
hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit;
nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a
somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De
ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben,
szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már
megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami
finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát,
élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s
melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez
férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez
életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.
„Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi
és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a
tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,
kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.
Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya
szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s
úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős
asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a
kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk
suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen,
elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos
búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és
nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben
gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s
keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt;
bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi
pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott
cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg
is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de
azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt
majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám
is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott;
most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem
pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az
emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és
kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit
magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt
jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az
egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a
csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két
elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a
kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja
itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad
valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt
Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen
különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert
csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta
a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét
szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu
arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen
elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben
kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal
ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem
gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé,
tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy
beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt
van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben
ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis
kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát
az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint
előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat
köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára,
könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és
szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –
mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz,
valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs
kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott
könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy
lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi
felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…
de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“
– „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron.
„Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A
néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron
sarkonfordult és kiillant a szobából.
Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már
készen volt ezzel a históriával.
– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék
új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.
– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.
– Ne mondja? Hát mikor jön haza?
– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze
hozzá.
– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony!
Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.
– Micsodát? Mit nem látok?
A menyecske rábámult.
– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem
ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.
– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit
tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett,
hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?…
Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót
mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem
bolond az néha!
– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!
– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az
asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba
vannak!
– Gyalázatos!… Ezt?…
– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha
szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral
egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét,
kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát
inkább eltürt mindent…
Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra:
olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása
már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak
az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!
– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…
Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá
kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony
egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott
semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a
kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!
Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a
vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.
– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló
hanggal.
– Miért?
– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!
Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.
– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!
S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.
*
Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy
rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és
olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az
Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet
kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég
nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha
csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a
télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben
– hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt.
Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is
jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át
hamarosan új gazdája.
Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy
akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta
padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! –
Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve
sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak
ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk
ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban,
egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták
ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan
néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az
utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel
együtt.
De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.
„Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi
volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a
barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, –
hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy
elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor
miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az
asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni,
pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.
Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz
ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan
valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi
ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt
fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg
idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült,
az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba
dicsekvésében?…
– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt,
itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy,
mint a többi!
Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg
is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire
szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett,
oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna
vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta
helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles
szomszédok, pletykáló cselédek közt!…
– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda
férfitermészeteddel!
– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon
érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan
kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga
mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember,
lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak
hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer,
Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged,
Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem
bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy
soha nem látsz többet!
Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste,
hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem
mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott
tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki,
felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az
„Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra
meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen
butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“…
Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy
megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most
fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam
magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy
ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az
Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se
rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy
hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész
familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya
alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!…
Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton
a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével;
erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a
sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor
már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze
gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is
nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de
másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.
A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy
betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan
emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s
hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva
szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak
a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak
ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus
anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát.
Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni
általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva
a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel,
vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a
családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha
halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a
családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a
kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert,
vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó
emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve
rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és
fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt
érzékük!
Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó
csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba,
elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz
ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult
döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez
embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva,
szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s
egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult
örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden
inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál
nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a
szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is
tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása,
nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé,
hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos
vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; –
különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet
vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a
csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal
felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát!
Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott,
lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az
„ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive
nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem
várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki
tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn
a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg
nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi
titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret;
egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel
s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít.
Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk,
néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló
gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal,
nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló
villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy
kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem
veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült
érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai.
Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.
Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint
sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró
ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy
sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban,
az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába
folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük
hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit
adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét!
– „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit
kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok
én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó
Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde
reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell
is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval.
Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.
A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága,
– elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött,
találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez
emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt,
maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s
mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…
Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval
szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott
egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza,
hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az
utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.
Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott
Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján
s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta,
hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy
iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész
délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem
rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs
aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé
fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek,
szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte,
hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos,
biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi
szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a
keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.
„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az
uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó
arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz
téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek,
már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az
aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem,
– nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura
szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy
én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami
szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt
helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis
tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy
koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök,
szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat
legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha,
hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott
volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és
elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely
csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs
nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs
otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől
fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a
folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, –
minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. –
Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt
beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a
tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most
megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“