KAFFKA MARGIT
KÉT NYÁR
NOVELLÁK
KIADJA
A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE
BUDAPEST 1916.
Két Nyár 1
Lirai jegyzetek 69
A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18.
KÉT NYÁR
I.
Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári
tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket
bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek
van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár,
de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék
beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még
füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint
Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba
tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit
csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!
Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen,
muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már
fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely
megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most
megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy
elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz
kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt
az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és
megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert
betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni,
sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az
adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ –
szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha
jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura
odabenn az alkovban!
– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a
huszonhétből!
– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált
ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr?
– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!
– Az a bukjel-frizurás?
– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és
mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött
üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.
– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!
– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis
szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki,
hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét
bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné,
akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen
csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor
mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni,
(mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette
volna.
Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni
magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép.
Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta
viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott
és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt
munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz
korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát,
törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy
kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről
az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte:
„Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így
szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni:
„korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából
sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és
felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak
együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért
tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása
sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis
szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.
És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly
szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot
is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly
életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül,
megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket;
– majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis
üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele
varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak
finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó
pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új
gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték,
megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“
sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó
köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész
életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor
összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta:
„Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera
tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős
korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig
küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy
hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor
megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen
magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De
meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből
elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ
kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év
alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony
betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt
nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig,
Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján
keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták
minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata
sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az
úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy
udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint
azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra
is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás
csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott
felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot
ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a
valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy
fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta
házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy
a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül
tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson,
ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a
ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is
érezze különösen megtisztelve magát ettől…
– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!
Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld
zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége
kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg
vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre.
Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha
furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött,
elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az
összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a
mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“
Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt
Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.
– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy
kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget;
a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját,
huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…
Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de
nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.
– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a
pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával,
feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.
Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska
törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se
fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki.
De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak
örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a
lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul
kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta
Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a
tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda,
melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora
nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket
és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával.
„Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy
kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba
teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját
megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy
megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török
szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta
csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre
megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az
rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette
a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez,
japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó
percében ajándékozta egy nagysága.
Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni,
nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.
– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan
az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű
az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt
ápolgatja! Én is szeretem az állatot!
– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új
nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú
kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott,
idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél,
hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy
viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke
nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek,
virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még
kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a
bársony gallérral.
– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?
– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón.
– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis,
magam leszek!
– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult,
hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“
szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett
neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a
másiknak.
A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a
pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval
szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már
egészen meghódítva.
*
– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly
előre.
– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az,
nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz!
Est-et is hoztál?
– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó
izlésed van neked!
Veron lihegve nevetett örömében.
– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes
slafrokod!
– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított
mindenen a tenyerével.
– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha
seprün éjtszaka?
Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel
ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan
kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat,
egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül
a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik
mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“…
Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott…
A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a
cimeket.
A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy
finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“
A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na
tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a
leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik
zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“
– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!
– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a
leány. – Vitorisz úr olvasni akart!
– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi
is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a
vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt.
„Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra
forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után
húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy
idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.
A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt
állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca
volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból;
fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól
felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé
erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává
gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből
csipke-horgolást vett elő.
– Jaj de szép! Mire lesz?
– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen
ér rá az ember a szolgálatban.
– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött
Vitorisz udvariasan.
– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de
szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép
szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak
mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak
le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos
hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem
kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra
horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három
és féldollár; kéz alatt szétkapkodták.
– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden
gyári, az asszonyok is gyárba járnak.
– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok
pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!
– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt
ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat
vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli,
lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle
kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem
gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig.
És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk
akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.
– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.
– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a
bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint
dadusnak fehér gyerekkel.
– Igaz, hogy olyan szagosak?
– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt
bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy
férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon
tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.
– Hát nem pogányok?
– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már
nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt
csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.
– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész
Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de
azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja.
Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait,
áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért
adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva.
– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a
honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem
alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem
ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!
Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime,
tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva
hozzátette.
– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert
bizony nincs miért olyan nagyon sietni!
– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden
munkás, elméletben legalább szocialista volt.
– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve,
hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény
papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy
évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több
pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik:
hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe
járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem
igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van;
horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De
nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak
parancsolgatni…
– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember!
– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én
is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így
mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon
szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!
– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az,
egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak
uri nyomoruság! Talán nem?
De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső
tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta
Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit,
levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a
tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor
cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell
előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ
szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett
neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért
vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér;
(titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya;
sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint
az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De
ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura
mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer
egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“…
És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak
iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette
magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.
De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány
nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek
mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint
én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva
fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses
néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok
öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy
skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy
tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással
tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a
kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy
te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent
szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is,
pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“
Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy,
pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, –
azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük,
eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg.
„Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben
megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis;
csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a
kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek,
mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás
nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő
hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba
vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…
Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges
ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem
tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem
érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly
könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a
nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira
van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak
tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is
fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?…
Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, –
ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy
érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül,
zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy
fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt
leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli
barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta
gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek
választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében
olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily
áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek
egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy
féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük,
néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a
suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül
meghallja s holtig csúfolná ezért…
– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének.
– Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen
beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem
hű legyen, mint én, a sírig.
– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én
a világért meg nem sértenélek.
… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi
élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron
mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és
nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a
viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb;
csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában
segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették
egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen
szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a
doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta,
hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!
*
„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a
mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke
csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén
állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a
leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra
kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró
tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár
néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy
megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott
velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni,
hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a
könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem
bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már
tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta,
hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az
ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.
Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az
asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs
értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt
tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a
gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak
otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem
kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita
bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván
még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek
nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs
otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy
hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon,
melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták.
Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze
két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott
érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán;
de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy
milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!
Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek,
ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett
sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez
vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a
fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen
férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad
ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya
névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy
koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a
doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet
mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment
pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy
mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát
fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy
híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte
neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol
és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ –
figyelmeztette azután s a leány nem felelt.
Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor
elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden
cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is
büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt.
Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor
sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a
butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre
jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő;
inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha
olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a
cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt.
Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi
levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit,
végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és
tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden
szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve,
lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a
függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha
csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha
közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem
tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a
„lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer
többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony
természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható
kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén
üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan
viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre.
Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok
már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is
fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb
volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette
nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült.
Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult
hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a
villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette;
a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a
konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már
induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve
fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de
a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta,
hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány
külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem
teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak
egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez
egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a
doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika
lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem
dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva
maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni,
hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos
rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban
csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen
elköszöntek egymástól.
Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel
fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten
sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! –
kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a
nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se
kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és
kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi
időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron
szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!
Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra
a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem
ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna
szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ –
Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“
alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot
értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják,
becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő,
mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját)
– még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok,
hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak
hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü,
nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron
például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből
átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában
volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.
– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most
aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el
lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból,
hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval;
a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még
holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb.
Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó
kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?
– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.)
– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! –
hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt
keresztülvigye az otthonában.
*
Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és
egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári
szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a
műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében
állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem
volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta
használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban
– visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy
elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett
maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony
is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is,
a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi
leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.
Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is;
csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban,
úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már
nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai
viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét
tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a
barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan
rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is.
Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott.
Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman
vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést,
izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak
Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az
asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz
így, anyuska?“
Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben.
Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta,
de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót.
Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is
hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta
sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat
mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni
reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj,
mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a
két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól
sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha
mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval;
olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az
anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha
Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt;
nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták
a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni
jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a
női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a
szakmájába is vágott.
Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel,
megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné
húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket.
Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón
megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen
templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján
kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a
történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes
volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól
tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint
aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a
fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát,
hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette,
de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák,
beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is
nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly
néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is,
hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá
nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte
Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú,
szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete
szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még
beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban
ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos,
erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács
Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a
tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor
kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és
mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak
be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány
kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ –
Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e
mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy
fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.
Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és
fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig
rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel,
pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap
négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit
megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell
magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel,
némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást
nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte
bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes
bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével.
„Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és
eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja
él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel
az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.
Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban
volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett,
kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha,
összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“
bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha
intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik,
tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni
és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen
anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők
alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és
padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt.
„Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen
úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy
jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is
ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta
őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan,
mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát,
jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a
férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten,
mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és
egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már,
gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi,
eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni
vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál;
szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s
mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette
kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az
alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott
látna!“
Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú
árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni!
Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a
másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De
Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a
kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan
csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!
Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel
piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy
ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a
tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az
az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat
írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.
– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?
– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne
essék.
– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették
úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi
biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós.
– Sohse vettem észre!…
– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson
vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.
– Suppolták?
– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani
doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak
úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, –
de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a
kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy
megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is
okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek,
Isten áldja meg!
Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a
leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke,
egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv
ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja,
micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól
s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a
gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez
csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is
hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a
legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a
faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De
Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is,
ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja?
De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott;
így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az
idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt,
szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az
asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz
férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már
drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem
zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a
sokat szenvedett teremtést.