diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elboritó, zubogó lendület. A
szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör.
Áradozó, eszmékben, ugy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma,
folyton ugyanazt és ugyanugy mondja, a méltóságos folyam
egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata.
Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete
egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra
alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik,
s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy
költőnk „egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden huron“ és hogy,
„legteljesebben Goethével hasonlitható össze“.
E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg
egyénisége legjellemzőbb, leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi
elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse
arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez.
Jellemzés helyett itél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve
magában. De itélete egyoldalu dicséret, mely legtöbbször helytelen
esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlitás;
összehasonlitván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van
fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat
mélyükben épp oly kevéssé ismeri, mint Komjáthyt. Ez
összehasonlitásokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz
Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén,
Petőfin, győz Swedenborgon[9] (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz
ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley,
Madách „ugyanily“ eszméket „hatalmasabb, nagyobbszabásu“ munkákban
szólaltattak meg – de nem ily „fenszárnyalón“, mint Komjáthy – „nem is
beszélve arról, hogy Goethének például mily hosszu idő adatott
Fausztjának megirására.“
Összes összehasonlitásainak eredményeül e három csinosan hangzó műszavat
hozza ki („_három irány_“): pogány pantheisztikus, misztikus
enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a pantheistáknál
Darwint is, a misztikusoknál Byront is emliti és a pantheizmus
démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos
tulbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem _nagy_ és nem
_filozófus_.) – E semmit mondó, cifra műszavak helyet jobb lett volna
felkeresni Komjáthy többször kivánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb
vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos
magábazárkozottság, csak-magából-csak-magának-fejlődés. Sikabonyi emliti
a magábazárkozottságot, de távolról sem veszi észre, hogy ez olyan
forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy
e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást
a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.
E magábazárkozottság több és más a lirikusok közönséges érzékeny
maguknakvalóságánál: ha a tipikus lirikusban, Csokonaiban, Petőfiben
minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál
ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalán nem létezik. Komjáthy
lirája _tárgytalan_ költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan
költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet
munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek,
hanem áradnak, nem táplálkoznak: oly légiesek, hogy nincs szükségük
külső táplálékra. Levegőből élnek, mint a növények; – vagy inkább:
önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont,
intellektuális költészet; – ilyet várhatunk a világtól dacosan elhuzódó,
félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét, mint Petőfi és Komjáthy
lirája s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen
kijelentései: „Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál
megvolt“ és „Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy
idejében Petőfi Komjáthyvá.“ A Petőfi liráját csupa külső benyomások
táplálják s mindinkább tulsulyra jut a külső benyomás a belső érzés
fölött. Valóban Petőfi a lirai epika felé fejlődik és költészetének
csucspontját utolérhetlen leiró költeményeiben éri el. Gondoljunk a
fejlődésre _Hazámban_ c. első versétől a _Puszta télen_ s hasonlók
bámulatosan teljes realizmusáig. Petőfi a benyomások költője.
Komjáthynál nincsenek benyomások.[10] Benne nincs semmi apollinikus
elem; az ő költészete teljességgel dionysosi. Ha valakit lehet a
világirodalomban Komjáthyhoz hasonlitani, az csak Shelley. Közös bennük
az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából
táplálkozó lélek. _Ideális_ költészet mindakettőé. E hasonló okok,
hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az
önérzet tultengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden,
az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng
önmagához. Folyton magával foglalkozva önnön nagyságának, önnön jövendő
dicsőségének gondolata mámoritja.
Nevem a csillagokba irom
s emberszivekbe égetem
és tul időkön, tul a siron
terjed hatalmas életem.
A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért? Az
önérzet tultengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak
pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk, csak önmagunkat,
megfelel a pantheizmus. Mindkettő megvan Shelleynél ugy, mint
Komjáthynál. De éppen a pantheizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a
lényeges külömbségre. A pantheizmussal együtt jár a természetimádás. Az
ily _ideális_, azaz a külső világtól elzárkozó lelkek, ha festők,
tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.
De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját
érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az
érzések tulnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthy ellenkezőleg,
érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések
támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint
másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet
iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más
szavakkal: semmi egyéb.
Hattyu lebeg a ringó vizen:
az én gyönyörben uszó szivem;
a fénybogár a rózsapelyhen:
az én gyönyört sugárzó lelkem;
a pillangók levelek selymén:
az én gyönyörtől ittas elmém,
Látta Komjáthy ezt a hattyut, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat?
Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez
és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy „nagyobb
vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley“.
Komjáthynál a természet egyszerüen nem létezik.
Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal
teli; Komjáthyé egyszerü, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat
nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról
és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és
Komjáthyra. Komjáthynál a magábazárkózottság következménye lehet az
önérzet tultengése és az elvont eszmékért való rajongás; Shelleynél
valószinüleg éppen az önérzetnek és e rajongásnak (melyek már
tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel)
következménye a külső világ hatástalansága. Igy érthető az, hogy Shelley
képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen. (Shelley
verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyéban nincsenek.) Valóban az
élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja.
Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.
A harmadik eredménye a heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső
világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek
a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen,
csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyülölettel tud a külső világra
gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S
amint a pantheizmus Spinozához, ugy a pesszimizmus Schopenhauerhez
viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalában nem lényegi, amint az egész
külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó,
nagy, élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.
Az abszolut jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre
is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör
valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg
megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a
gyönyört, ezt a megsemmisitő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer
változatban Komjáthy lirája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti,
mennyire igaza), mikor azt mondja, hogy nála „az érzékiségben mintegy
átszellemül a szenvedély“ – de éppen ellenkezője az igazságnak, amit
nyomban utána mond, hogy „nincs benne semmi a Nirvána hangulatából“.
Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár
pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotivuma
Komjáthy szerelmi lirájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára
vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő
szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső
szerelme, neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem ellentétét keresi
mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy
azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából
táplálkozó. A nőt, akit szeret, voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli:
önnön lelkét képzeli beléje.
Tultengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozófikus eszmékért, a
gyönyör dicsőitése legalább is érthetővé teszik feltámadását,
népszerüségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem
is bizonyitják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbbé mélyről
jöttek, mint nála (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette
észre hasonlóságaikat (mint Sikabonyi), az nem veheti észre
különbségeiket sem s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.
Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét.
Mert bizonyos, hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk, mint ő. A
nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség
megszoritás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt,
általános. A művészet nemzeti szine szoros összefüggésben van
realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást
mutat benne a külső világ rajza), annál nemzetibb. Komjáthy világköltő,
olyan, amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat irta:
Puszta elvont ideállal
inkább nem is dallanék.
Világköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi;
világköltő, dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is irt. E
hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik
nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állitólagos nemzetiességét
kijátszani a holnaposok állitólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok
(értve nem éppen a Holnap tagjait), élükön Adyval, minden Magyarország
szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ
viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak
nincs köze.
A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a
tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek
fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és
egyoldalu; de viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ
adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi
szin. A fény a nap dolga, a szinek a tárgyaké; – a fény: a lélek, a
szin: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem szines és mégis ragyogó. Az
ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene.
Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty szinei és plasztikája
nélkül. De az, hogy „azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után
Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő
Reviczkyvel együtt… tovább fejlesztette“, nemcsak tulzás, hanem
alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és
plasztika felé fejlődött; Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről
hirtelen lehanyatlott, szintelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal
Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt
egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem
szines, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető,
de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az
örökös egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva,
minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma,
mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy
rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb
kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus strófák; egy pillanatra
mintha Vörösmarty tájain járnánk:
Fent az ormon ködök ülnek
rém a rémmel elegyülnek
köztük átok a viszony;
lent az alj’ba vad kacajba
tör a szélvész; vérbe fagyva
veti vemhét az Iszony;
de ez is mennyire csak belülről kivetitett kép, milyen kevéssé kép.
Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint
Miltoné.
Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg
ellensulyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával
Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni.
Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, melylyel
közelmult irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből.
Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt
évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve
Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz:
életében nem olvasták, ma könyveket irnak róla. Egy harmadik könyv is
van az asztalomon: Dömötör János munkái, Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ő
még nem támadt fel.
Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos
jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az
irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni.
II.
„Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de
mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött.“
Ezt irta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyüjtött munkái
bevezetésében. Ma, tiz év mulva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan
támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar essay-irodalom klasszikusai
közé sorozzák s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar
irodalom egyik nevelőjének. Egy uj könyv, Rédey Tivadar terjedelmes
tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve, megvilágitsuk a
kapcsolatot, amelyben e tragikus életpályáju irónk korával és
kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot
is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot,
mely diadalmas irodalmi feltámadásának az oka.
Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni, Csak
néhány szót bevezetésül.
Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a
jó tanitvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes
törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágitani annak tanitásait. A
szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianismusát Beöthytől tanulta.
Taine psychológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az ujonnan
szerzett tudás s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit
Darvinról és Brunetièreről, Saint-Beuveről és Taineről s nem tud
ellentállni a csábitásnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben,
egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Ujságban
a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében
Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A
nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást,
Péterfynél is, önmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stilje néha
zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól
választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyüjt,
tartalmat mond el és iskolai dolgozatot csinál.
Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent
cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész irói pályáján,
melyet három korra oszt; hirlapi cikkek, essayk és görög tanulmányok
korára. E korok egymásba játszanak és igy Rédeynek az időrend ellen kell
vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem
Péterfy lelki _fejlődésének_ a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye;
sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira
egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának
felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves s egész
irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stilje mind a
lelki fejlődés hü szimptomái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: „A
szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az
ember lelkületének, kedélyvilágának összes részei nyomot hagynak
mindazon, amit csak gondol és ir.“ Ez valóban találó idézet Péterfyre;
az övé igazi „lirai kritika“; annál liraibb, mert önkénytelenül az, mert
liraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven
gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan
lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden
gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s
nem hasonlitottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi
gyömölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerü, tartalomelmondó könyvében képet
nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát müveinek, a könyv végén
egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve
legszebb mondatával; ime „Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk,
mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem birt virágot hajtani; olyant
azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett – gyökere.“
Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ.
Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja
mélységüket, összefüggésűket és fontosságukat. Péterfy képét ép ugy
magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég
Komjáthy képét megalkottuk.
Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és
benyomásai elől makacsul elzárkozik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást
találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem _esztétikai_
jellegü.
Ő nem zárkozik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos
lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektiv
igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a
külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem
az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme,
mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e
tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.
Ez egyszersmind megmagyarázza, miért fejlődött e két mélységében hasonló
lélek oly tökéletesen különbözővé.
Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen: a tudományos
lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos
lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor
is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető
léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az
artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát és az igazban és
szomoruban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy
egész életének törekvését.
Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek[11] és irodalmak ismerője,
idegen lelkek szépségeinek magyarázója: igy keresi a külső, az objektiv
világban a szépet. Egyszersmind az élet szomoruságaiban is a szépet: a
_tragikumot_ keresi: s művészetben és életben egyébként a tragikum
fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja,
Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok,
Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar
szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a
történetirás is: a Thukydides-féle tragikus történetirás, a francia
forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás
az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magábazárkózó lélek
kibékitésére. Nem zárkózni tisztán egy szintelen belső világba, mint
Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot
a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.
Akármerre nézünk Péterfi világában, mindenütt megtaláljuk a tudományos
lelkiismeretet, mely minden áron önmaga ellenére, önlelkét kinozva, a
külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai
felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjukorának természettudományi
érdeklődése, melynek Összegyüjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet
Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb
megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonit. „Az alkotmányosság beálltával
– mondja – önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott
hozzánk a pozitivizmus szelleme: az illuziókban csalódott, de ismét
tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, amit _tény_…“ De hogy
mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjaink
lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját
képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyulni.
Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós,
hanem az igazat, de artista szemmel néző essay-iró; azt is, hogy
figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett
fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint,
Természettudomány helyett most történetirás és regényirás – lényegileg
rokonok – kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne:
nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a
legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem birják az oly irók, akik mint
Jókai, felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem birnák
teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth,
harmonikusok, fátumtalanok[12], tragikumtalanok, Keményt, Széchenyit
érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá
emelje őket s igy elvegye fulánkukat, melyet nagyon is érez.
A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a
sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet igy
szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért:
rendszertelennek lennie.[13]
A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti
elfogultsággal, a „nemzeti szinü korlátokkal“, mint ő nevezi, követeli,
hogy a politikus „eszével álljon kivül a háromszinü sorompón“, hogy a
költő ne álljon utjában a nyugati áramoknak, a „szép inváziójának“. E,
szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség[14] alapja tragikus,
mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a
politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad
igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem
Kossuthnak. Éppen ugy elitéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.
Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet.
Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati
szemmel birálni mindent: ez az eljárása. Épp ily kegyetlenül ellenszegül
a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu
Jegyzőjét többre becsüli.