Produced by Albert László
KÉT KRITIKA
IRTA BABITS MIHÁLY
A NYUGAT KIADÁSA
Világosság könyvnyomda r.-t, Budapest, VIII, Conti-utca 4
MEGJEGYZÉS
E tanulmányok a Nyugatban megjelent könyvbirálatok, nagyrészt eléggé
jelentéktelen könyvek birálatai. A szerző gondolt arra, hogy átdolgozza,
kihagyva belőlük az aktuális vonatkozásokat; utóbb mégis jobbnak látta
eredeti alakjukban meghagyni, mert a tolla alá vett, magukban
jelentéktelen dolgokat is jellemzőknek tartja mai irodalmi életünkre.
A szerző tiltakozik azon vád ellen, mintha Petőfit kisebbiteni akarta
volna s azt hiszi, figyelmesebb olvasás után ez senkinek sem fog igy
feltünni. Nem volt célja teljes méltatást adni Petőfiről s igy történt,
hogy pl. az Apostolról, melyet ő is remekműnek tart, nem beszélt. Adyról
más helyütt irta meg véleményét.
Még egy szót az ifju kritikusokhoz: A tanulmányok, melyek e füzetben
vannak, teljesen konzervativ jellegüek s e szempontból minden rosszat el
lehet róluk mondani.
Fogaras, 1911 február.
_Babits Mihály_
PETŐFI ÉS ARANY
I.
A nagykőrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket
valamely napilapban, melynek irója azon panaszkodott, hogy nagy költőink
közül csak Petőfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty
egy-kettővel kénytelenek beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt
a cikkiró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas
művészetet: regényes életpálya, politikai dicsőség s a költői nyelvnek
bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok
egy költő elismerésére, mint mélyről jött művészet – ami mélyről jött,
szükségképpen halkabb – mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes
bilincsében.
Ime az örök kontroverzia Petőfi vagy Arany elsőbbségéről: bármily
esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert
jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség
legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbbé művelt
emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszihológiai jelenséget – ahol
kevésbbé bonyolultan jelenik meg – észrevesszük, hogy a két költő
összehasonlitásánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a
mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló
tipusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közelállónak
érzi a maga kedélyéhez s e rokonságérzet adja meg irodalmi
itélkezéseinek öntudatlan alapját. Igy lőn nálunk az esztétika bizonyos
fokig vérmérséklet kérdése; s flegmatikusok és melankolikusok
különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól
s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás
hivei függetlenségiektől és szocialistáktól.
De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a
nézőtérről az irodalmi élet szinpadára forditjuk szemeinket. Minthogy
legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet
nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem
jelenhetik meg itt nyiltan és öntudatosan, mint a kevésbbé művelt
közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvető különbsége
utat tör magának az irodalmi esztétikában is s kétféle
felfogáskülönbségben nyilvánul. A tulzók vagy az egyik vagy a másik
_fajta költészetet_ (mert a vérmérséklet-fajtákból költészet-fajtákat
csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; igy mondják Ady tulzóbb
követői, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet s ez
ujabb költői iskola részben talán költői gyakorlatával is azt akarja
igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez.
Viszont az ellenkező párt tulzói a naiv Petőfire tekintenek bizonyos
kicsinyléssel s a művész Aranyt valamely arisztokratikus magasságba
helyezik e népszerü költő fölé. – Van aztán a kontroverziának egy sokkal
rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az
lesz: mi a költészet lényeges értéke? A _tüz_ – feleli az egyik párt –
uj tüzek és uj lobogások, mennél ujszerübb egyéniségnek mennél
szabadabb, mennél korláttalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A
_művészet_ – mondja a másik párt – művészi világitás, művészi vers és
nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és izlés s formák, művészi
formák. Az izlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is
keresi a disszonanciákat; s bár uj formák jelszavával megy harcba,
fontosabb neki a régi formák megvetése, mint ujak alkotása. A másik
fájlalni kezdi az uj iskola formai anarkiáját körülbelül ugy, mint
hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul
szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és
művészetellenes elmélete a pozitiv kritika alapjait nyiltan elvetette,
hüpermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a
kifejezhetetlent s ködösen uj terminológiával költeni a nem sejtett
benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulay-Péterfy-féle
nemesen objektiv esszéstilushoz.
Ilyen világitásban az Arany-Petőfi-kontroverzia tipikus jelensége a
magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek
kezünkben vannak s melyek egyike Petőfi műveinek uj esztétikai elemezést
nyujtja (_Petőfi-tanulmányok_ – _Hartmann_ Jánostól), másika pedig Arany
elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (_Arany János magyar
irodalomtörténete_ – kiadja _Pap_ Károly), történeti és esztétikai
tekinteteken kivül nagyobb irodalompszihológiai érdekkel is bir, midőn
egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar
irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek uj fényt.
Az elsőre roppant szükség van, mert az uj magyar irodalomnak Petőfivel
szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen
romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, ugy
Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők
Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából s
némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni
Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő
ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika – mint
Hartmann helyesen állapitja meg – az adatgyüjtésen kivül alig tett
egyebet, mint ismételte és ellapositotta Gyulai tömören fogalmazott
itéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangu bálványozás,
belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyitve, tudományoskodás és
művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor
nagy pipáju, kevés dohányu könyvei; s amely egy darabig csilloghat a
modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmultán okvetlen csömört
okoz.
Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét; de mestere voltaképpen
Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az
iró ambiciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját
nyujtsa Petőfiről. Stilusa is az a modern esszé-stilus, melyet Riedl és
köre honositottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stilusát Macaulay élénk
és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stiljéhez
lehet hasonlitani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszitően
analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De mig ez a
stilus a kiválóan logikus Tainenek legbensőbb lényegéből fakadt, mig
Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély
külön szint ad neki: addig kevésbbé kifejezett egyéniségü követőinél
igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő
dolgok kifejtésére csábithat, a szellemes hasonlatok folyton egy
tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző)
mondatok szenvelgés szinét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is.
Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan
hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stilushoz tartoztak, ma
már a vidéki iskolák programmértekezéseinek kellékei. („Egyénisége
rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme
vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban… Költőbarátja
Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő
nemzedékek életében.“) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő
mondatszerkesztés példájára. („A hü barát ő, aki nem csal meg bennünket.
A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyengéd. A tiszta. A nagy
Költőember.“) Amit az iró mondani akart, az első mondatokban megmondta.
A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség
minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már
Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi vagy Baudelairet
és Verlainet emliti meg; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle
Mendes egy meséjét, melynek csak éppen annyi köze Petőfihez, mint
amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle
Mendes nevét leirni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stilus
vágya oly dicséretekre csábitja, melyek a legjobb akarattal is csak
szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a _Minek nevezzelek?_
cimü költemény „méltó lenne rá, hogy betüi csillagokból varrtan a
szerelem apotheozisaként világoljanak le ifju szivekbe“. Egészen ide
tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén cimü versről
szól; vajjon van-e joga valakinek ilyen lirai verset ilyen tanulmányban
feloldani, mint cukrot a vizben? Ez a szentimentális ömlengés
kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző
(„Koltó. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme
előtt nyiltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847 szept. végén. A költő
házasságának első hat hete ez: mézeshetei…“) s igy megy egész addig,
amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor,
melyet röviden igy is nevezhetnénk: Énekek éneke“.
S most, elválasztva a felszinen uszó salakot, nézzük meg ami alatta
maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest.
Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi
jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapitja meg. Az irodalmi
arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások
belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul,
sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi
korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s – bizonyos
mértékben igy nevezhető – korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a
legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz
tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszint hajlandó
benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei
Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még
forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári
szinezetet. Valóban a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a
fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó
fiut ismertünk meg, élete végén mint kitünő férjet és boldog apát látjuk
viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas
véralkatu neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.
Maradj, maradj el a csaták teréről:
Nem léssz kevésbé kedves én előttem
Árnyas magányodnak homályiban,
Mint lennél künn, bár bámultatva a
Nyilvánosság napfényes ormain.
Igy ir a költő (éppenséggel nem hive a nőemancipációnak) feleségéhez,
aki nemzeti szin vállkötőkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi
népgyüléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság
verőfényes ormain.
Természetesen ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a
politikát értem.
A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és
nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert
egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus
egészséges kedély, amihez éppugy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól
duzzadó tulzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi
forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak
éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire
korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és
ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll, – önkénytelen,
erőltetés nélkül. Esztétikai izlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell
tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai
forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly
költőnél, aki maga a megtestesült egészség.
S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az őszinteség, amelyet
Hartmann ugyanazon tanulmányában kiemel. Valóban ez az a vonás, amelynek
megfigyeléséből a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát
lehetne adni. Az egészséges lelkü ember őszinte, éppen azért, mert
nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányulni.
Petőfi őszinte és kiméletlen, az ősember őszinteségével és
kiméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkü dekadens
költészete fátyolos: szimbolikus, vagy (művészien) impasszibilis,
szemérmes és l’art-pour-l’artos. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is.
Ime ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem nem lenne
nehéz kiválasztani, melyik közülük a modernebb, a sebhedt modern lélek
költészete. Arany határtalanabbul modernebb Petőfinél. Petőfi
határtalanul egészségesebb.
De az _egészség_ szó általános és sokértelmü. Miben áll közelebbről a
Petőfi _egészsége_?
Volt életében egy kor, a _Felhők_ kora, amikor a világgyülölet és
Byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.
„Gyülöltem én is – volt reá okom“ – mint ő maga mondja. S valóban, mig
eddig inkább e világgyülölet szenvelgett voltát hangsulyozták
kritikusaink, Hartmann arra forditja a figyelmet, hogy a költőnek _volt
oka reá_. S ez a helyes szempont. Petőfi szenvedett; az egészséges ember
sir és káromkodik, mikor szenved; Petőfi sirt és káromkodott igen
egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban
élvezze megint az életet. Az ok megszüntével megszünt a hatás is; s
Petőfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:
Én hittem-e egykor
Átoknak az éltet?
Én bolygtam a földön
Mint éji kisértet?
Elégeti arcom
A szégyeni láng! –
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Ime az egészséges lélek. Röviden kifejezve: erős, de nem mély érzése a
világnak: gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal
Petőfi, mikor lelkét szembeállitotta a Dunával, melyet _hajó futása s
duló fergeteg_ annyiszor megsebez.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó
A seb begyógyul s minden ujra jó.
Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele
annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz
világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb
költő.
Hasonlitsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz,
akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy
tépődőt, tele titkolt sebekkel, melyek minden időváltozáskor megujulnak.
Petőfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyü gyors
és erős egészséges lángolás, valamint a könnyü gyors és egészséges
gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitünően jellemzi ezt, amit Csapó Etelka
halála után nemsokára irt:
Szeretnék már szeretni ujólag
– – – – – – – – –
A hegytetőn még ül a téli hó,
Midőn tövében már virág fesel.
Valóban, mikor a költő azt mondja, hogy a szerelem
Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vigan fütyörészek,
S ha feldulja a fergeteg,
Tovább szállok, mást épitek,
ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, mint Hartmann mondja,
hanem a költő egészséges kedélyének őszinte nyilatkozata. Általában
Hartmannak a Petőfi szerelmi költészetéről irt fejezete a gyengébbek
közé tartozik s kivált mikor Szendrey Juliáról szól, a frázisok
felszines magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy
a költőnek Juliához való érzelme erős és nagy szerelem volt, nagy
akadályokon győzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán
világfias könnyelmüséggel vádolni azt, akiről csak az imént mondtam,
hogy alapjában szigoru erkölcsü nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le
semmit azokból, amit előbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár
természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjukori szerelmeit könnyen
feledi, feleségéhez pedig hü marad.
Petőfi férjnek született és családapának. Már legelső verseiben is erre
gondol. (Az én mátkám.) jellemző, hogy az olyan hámból kirugós affektált
és rossz vers után, mint ez:
– – – engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom:
Költő vagyok, költőileg kell
Végig rohannom az életuton,
nyomban egy ilyen végződésü vers következik:
Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép, csendes házi életem?
Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetőfokát. A téli esték a
legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult jó
családi élet:
Füstöljünk, iddogáljunk…
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.
– És hogyan lehet – azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó –, hogy ez
az ember mégis véresszáju forradalmi hős, a nagy idők egyik
legexponáltabb szereplője lett?
Meglátjuk, hogy ez önkényt következik.
Hartmannak kitünő ötlete, hogy Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és
a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső
költeménye _Aranykalászszal ékes rónaság_ világosan mutatja ezt az
átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a
fajhoz, amelyből született – a családi érzelmeknek mintegy kitágulása –
egészséges büszkeség és harcikedv: ezek teszik Petőfi hazafiságának
alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petőfinek a
multhoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesitő történelmet
olvasni) az éppen olyan dolog, mint hogy, láttuk, saját élete multjához
is kevés érzéke van: a mult sebei gyorsan tünnek nála; Petőfi a jelen
pillanat költője és ezt Hartmann is észreveszi. Viszont Aranyt, amint a
saját multja folyton üldözi, ugy üldözi örökké fajának multja is: az ő
költészete valóban az egész mult eredője.
Igen érthető az is, hogy Petőfi hazafisága még jobban kitágul:
demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának
embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül s
korának eszméit ugy érti, mint egy szegénysorsu egészséges nyárspolgár
értheti. Valódi nyárspolgári gyülölet az előkelők és minden
arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterős,
egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik.
Akaraterős és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt
megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztrokrata, Hamlet-lelkü,
habozó, félénk Arany.
De könnyü annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S
erre vezethető vissza Petőfi roppant élénk nyilvános szereplése is.
Elsősorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles;
s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges
haragja mindjárt tuladott. Arany, a „tulérző fájvirág“, visszahuzódó.
Petőfinek azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni
akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy
magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek
a multból nincs tartalékkincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha
költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró
jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi,
hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ir s gyakran jelentéktelen
verset. Ha fáj a feje, ha a pipafüst kicsorditja könnyét, kész a vers.
Hartmann is idézi:
Nem vagyok én versekben szükiben.
És mint egészséges lélek nem befelé néz, önmagát kinosan vizsgálva,
hanem kifelé benyomásokat várva. Voltakép, nem szubjektiv költő. A
benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leiróvá. Leiró
költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Hartmann
jól kiemeli realizmusukat. Petőfi általában nem nagy művész. A
benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbbé öntődnek
át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó,
sokkal több a tükörszerü. A tükör minden képet gyorsan visszaad és
rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakitja. Petőfi ilyen.
Nyelve nem mutat egyéni szinezetet, mint Aranyé. Látása nem oly
sajátságos. Demokratikusabb és közérthetőbb. De gyorsabb és nagyon hiv.
Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.
A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a
tükörben és aztán eltünnek.
A leirás tárgya természetesen leginkább amit a költő leginkább szeret: a
családi élet, a szülőföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen például
Salgóban rajzol. Ebből Hartmannak az a sajátságos, lélektanilag is
megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költő nem szeret, azt nem is
tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leirásai nem sikerülnek.
Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni: igy a gyönyörü Téli Világ cimü
verset. De maga Hartmann választja meg a bizonyitó példáját
legszerencsétlenebbül. A Puszta Télen cimü versről akarja kimutatni,
hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy apriori gondolat milyen
helytelen itéletekre csábitja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy
akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebből
a költeményből kiárad, aki ne bámulja a leirás csodálatos képzeltető
erejét és a folyton fokozódó hangulat szigoru felépitését. Mikor még
gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe,
valahányszor ezt a verset olvastam. Hartmann teljesen korlátolt érvekkel
megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negativ leirást veti
szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami
másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt,
melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthető, mint
helyzete a költemény elején szükséges _esztétikai alap_, – hogy Beöthy
kifejezését használjam – a továbbiak hangulati előkészitésére.
Általában Hartmann Petőfi tájkép-művészetének nem néz a mélyére.
Mesterséges módszereket keres benne. Az Alföld cimü költemény strófáiról
például azt mondja: „A két első sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá
felvonuló élet.“ Ezt kevés helyen lehetne erőltetés nélkül alkalmazni.
Petőfi nem dolgozott ily _recipe_ szerint. Ami legmélyebb és
legérdekesebb Petőfi leirásaiban, az a képek bámulatos tisztasága,
élessége, mely onnan származik, hogy a tükör szinben, világitásban igen
keveset ad hozzá a képekhez, ami megint csak arra mutat, hogy költőnk a
benyomások költője és voltaképp nem szubjektiv költő. Az ő egészséges,
egyszerü lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes
szinekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és szint, mint
az abnormis nagy művészek, mint Arany.
Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkivül egyszerü,
átlátszó és naiv. Erről a naivságról beszél Hartmann utolsóelőtti
tanulmányában s nekünk itt már alig van hozzátenni valónk; az
eddigiekből különben is minden magától értetődő és dedukálható.
Petőfiről irva, nehéz elkerülni a közhelyeket, Hartmannak ez nem is
sikerült. Az egész könyv, amint stilusban utánzat,[1] tartalomban sem
mindig eredeti. Megfigyeléseit, bár sokszor érezzük, hogy kell lenni
közöttük összefüggésnek, nem tudja egységes képpé foglalni s az a rajz,
amit az előbbiekben adni kiséreltünk, egészében a mienk, ha egyes
vonásait – amelyeknél ezt ki is emeltük – meg is találjuk Hartmannál is.
Mindazáltal ez az egypár jó gondolat s néhány sikerült elemzés (mint az
a párhuzam, melyet a költő egy zsengéje és egy későbbi verse közt von s
melylyel a költői érés folyamatát szinte tetten éri) megérdemli, hogy a
könyvet, ha Riedlé mellé nem is állitjuk, a Petőfi-irodalom jobb
műveihez soroljuk; mindenesetre jobb, mint a szánalmas Petőfi-könyvtár
sok kötete.
II.
Ime. Az ellentét Petőfi és Arany között csakugyan megvan; de lényegesen
más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a
beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak
életviszonyaikat vesszük tekintetbe és nem iparkodunk pszihológiájukba
behatolni, teljesen külsőségek után indulunk és téves eredményekre
jutunk.
A faculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a
külvilág minden behatását mély és mulhatatlan sebnek érzi. A benyomás
ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a
lélek folyton gazdagodik a multtal, az egész mult tovább élvén benne. Ez
magyarázza Aranynak rendkivüli érzékét a mult iránt, ami, mint az
érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petőfinek csak a jelen
létezik.[2] Az arisztokrata lélek, amely az egész multat hordozza
magában, költészetben is tudatos folytatója és eredője az egész mult
költészetének és minden sorából az egész mult lelke cseng. Innen
Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklődése, melynek legbővebb
dokumentumát, irodalomtörténeti előadásai a nagykőrösi gimnáziumban,
iskolai jegyzetek alapján nagyon hiven és pontosan rekonstruálva most
adta ki Pap Károly.
Figyeljünk arra, hogy a multnak ez a továbbélése és felhalmozódása
szoros kapcsolatban van Aranynak rendkivül sajátos egyéniségével, egyéni
látásával. Valóban az ily lélekben, amely a mult minden sebeit viseli, a
jelen képei sem tünhetnek fel oly egyszerü és természetes szinekben,
mint például Petőfinél; a vele együttható mult sajátságos szint vet
rájuk, egyéni szint. S amint a képzelet, ugy a kifejezés is teljesen
egyéni lesz az ily komplikált lélekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán
nem egyszerü, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem
viselné magán az egyéni látás és stilus kettős bélyegét. Ezt legszebben
Riedl mutatta ki, akinek könyvében az első mondat: „Arany költészete
egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és
állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata.“ Arany
szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint
Petőfi – de mindent sajátságos világitásban.
Az ilyen rendkivül egyéni költőt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna
objektivnak mondani, mint Petőfit szubjektivnek. Az, amit rendesen a
költő objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg.
Az ily végtelenül sértékeny szenzitiv lélek valóban nem szeret önmagáról
beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata
lélek nem viszi sebeit piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak
menekvés a valóság kinzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is
eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például a _Vigasztaló_
cimü verse. Menekülés hová? a mult világába, az egyetlenbe, mely a sebző
jelentől elforditja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból,
mint multból és jelenből. A mult sebei kevésbbé fájnak s a képzelet,
amely a mult sebeit kombinálja, eltereli a figyelmét a jelen fájóbb
sebeitől. Ezért Arany lirája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem
emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott lira. S ugyanezért
költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa
titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy
realista, sőt naturalista[3] költészet megjelenése. Rendkivüli
szenzibilitása s ezzel összefüggő óriási képzet, azaz szókincse képessé
teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet
érdemelne a lelkiismeretesség, amelylyel az általa látott valósághoz
aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség,
amelyről egyszer már beszéltem Péterfyről szólván[4] s amely minden ily
sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot
vesz. Az első a költői realizmus. Petőfinél a realizmus önkénytelen,
magától értetődő, könnyü. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a
tükör, a másik a festő. A második forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S
itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petőfi, a nyárspolgár,
erkölcsös ember, önkéntelen és nem érdemből, nem lelkiismeretből,
erkölcsös, mert ugy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily
könnyedén tesz mindent. Őszinte, mert egyszerü és nincs mit
elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlászó.
Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség
keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy
ujabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb
lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki multját mindig
magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a multhoz való
ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét
mult és jelen közt uj seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit
_Weininger_, a hires osztrák filozófus _Gedächtnisnek_, erkölcsi
emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen
Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi
érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi;
ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás,
„_égető, mint Nessus vére_“. Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany
hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek
megölése utáni hangulatokra), Piroskában, Etelében, a balladahősökben.
E rendkivüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké,
szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az előbbiekkel. Akinek
minden ártatlannak látszó cselekedete uj lelkifurdalások forrása, az
elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az ha tán ki is csábul néha a
tett mezejére,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
Az iparkodik ugy élni, hogy azon ne lehessen folt. Visszavonult lesz és
nyárspolgár. Amily lelkiismeretes költő, oly lelkiismeretes tanár, férj,
apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petőfi
nyárspolgárságától. Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a
nyárspolgár álarcában.
A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S
itt visszatérünk a könyvre, melynek alkalmából irjuk e sorokat s mely
Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége
esztétikai dolgokban épp oly hipokondriássá és habozóvá teszi, mint
mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden
kritika uj seb volt:
Mert – betegnek – izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is
S birálgatják uj dalom.
Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak
tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petőfinek.)
Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának,[5]
amelynek gyümölcsei az utólérhetetlen Vojtinán kivül (és néhány kisebb
költeményen, mint a Sárkány cimün) prózai dolgozataiban maradtak ránk.
Arany prózai dolgozatairól ujabban sokat irtak (Gálos Rezső, Szinnyei
Ferenc stb.), noha inkább kivonatokat adva belőlük, mint eredeti
itéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy őt, kit az ortodoxok
ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott
kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár-költő, amint gyakorlatában
megelőzte a legmodernebb naturalista és l’art-pour-l’artos irányokat,
ugy elméletében többszörösen megelőzte Tainet, először módszerben,
alkalmazva a milieu- és race-elméletet Irói arcképeiben és Zrinyi és
Tassoban:[6] azután az eszményités elméletében, megirva a Vojtinát hat
évvel a Taine hires előadásai előtt _del’Idéal dans l’Art_ (1867.),
amelyekben nincs több, mint a Vojtinában. Gondoljunk arra is, hogy
például Hebbelt ő méltatta először irodalmunkban, mint az eposz
modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak. Pap közli
tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének előszavát, mely nemcsak
pedagógiai, hanem esztétikai szempontból is kitünő és eredeti munka.
Aranyban, mint irodalomtörténészben az esztétikai izlés és tudás egyesül
a mult iránti nagy érzékkel. Eredeti történetirónak nem lehet mondani.
Önálló kutatásra alkalma nem volt; mint Pap kimutatja, nagyobbrészt
Toldy és mások adatait veszi át.[7] A szoros és önálló tudományosságot
pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvéből és
másunnan tudjuk, kitünő tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének
önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a
lelkiismeretesség, amelylyel kötelességeit teljesitette és saját
pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan
gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programmértekezésében, hogy „az a
15–16 éves ifju, aki előtt most nyilt meg a stil virágos mezeje, aki
rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a
szempontból itélkezik, képtelenség, hogy egyuttal magasabb érdekeket,
mint a nyelv erejét, a kompozició hatalmát, a költészet egyszerü
fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva – ki akarván tünni – csak
a _jelent_ nézi, a _mult_ ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt,
amiket önfejlődése szinvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem
érzéke“. Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál
feltünőbbek, mert oly történeti érzékü ember irja, mint Arany,
önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg
egy levélben Lévay Józsefhez: „Oly alkalmazott esztétika, mely minden
művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán a szemlélődéssel
lakik jól – nem ily koru, olvasottságu ifjakhoz való. A szókat
betanulhatná, de az értelem éhen maradnia.“ Annyira simult e tanár a
gyermekek értelméhez és izléséhez, hogy az ujabb irodalmat, mint
könnyebbet és élvezetesebbet, előbb tanitotta a réginél, ami ellen Pap
Károly kifogásokat tesz, teljesen tudományos szempontokból, melyek a
tanár szempontjai nem lehetnek. Itt a különben szerény kommentátor tullő
a célon.
Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktive,
olvasmányok alapján tanitotta s a diktatum csak végleges, megjegyzésre
szánt összefoglalás akart lenni. Igy nem is várhatjuk, hogy a költő
egyéniségéből sokat találjunk benne, Azonkivül a nagy költő prózája
másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern
szubjektiv kritikusoknak. Mint Pap is megjegyzi, ő rakta le nálunk a
filológiai módszer alapját. Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz
ragaszkodik és szemérme, mely érzéseit még lirájában is fátyolozottá
teszi, prózában lehetőleg egyáltalán nem engedi őket nyilatkozni. Ami
versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyiltság lehet. Arany
idegesen borzad minden szemérmetlenségtől. Diszt, hasonlatot, az egyéni
képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez
szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, _fahanguvá_ és
olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen igy van ebben a „száraz
összefoglalásban“. Annál inkább meglep bennünket a rendkivüli gondos
tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet:
a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy
pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitünő jelző („a vizeszü
Zsigmond“) felvillan az iskolás kifejezések közt.
Valóban szerencsés Pap kifejezése: ezeket a rövid logikus fejezetkéket
leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset
találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ősműveltség
jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világithat rá s
látható szeretettel van megirva. Aranynak e dolgokban olyan
szakmüveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése
mellett is szembeszökő a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességü
józanság, melylyel a költő kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes
alapjaival szemben itélni tud.
A középkori irodalomról igen szigoruan itél, annak szépségeit kevéssé
sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek
megvilágitása csak a legujabb kutatások műve. Annál több figyelmet
szentel a korrajzi háttérnek s itt egyes kis fejezetei valóságos kis
mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai renaissance egész
műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi Szerelmében. Arany
legendás történeti érzéke párosul itt szigoru logikájával és semmit
kicsinek nem néző lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat
alkosson, amelyből mint egy Heredia-szonetből elvenni, sem hozzátenni
egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszoritva néhány szintelennek tetsző
mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlő
roppant logikai műveletet.
A következő kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében,
mint Balassié – s ez talán érthető a Toldi, Török Bálint, Szondi
költőjénél a Radvánszky-kodex felfedezése előtti időben. Legérdekesebb
itt (pedagógiai szempontból is) a régi magyar versformák összeállitása,
amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.
Felélénkül a könyv – mint Pap is megjegyzi – azon kor felé, melyről
Arany irói arcképei szólnak. Korok, iskolák, irók jellemzése itt mind
kitünő s megegyező a mai itéletekkel. Pap szerint Toldy és Gyulai később
ismerték a jegyzeteket s igy nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban
hatással is voltak a mai itéletekre.
A reformkor elemzése megint kitünő; Széchenyiről két szó („ezek a
lángész hibái“) élesen világit. – A következő kor iránt megint kissé
igazságtalan; ez már talán a győzelmes irodalmi iskola igazságtalansága
a legyőzöttel szemben. Kölcsey lirája mást érdemelt volna (bár itt
mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty
jellemzése is kissé halaványnak tetszik.
Önnön győzelmes iskoláját dicsérve Arany egészen diszkrét, nemcsak
abban, hogy magát nem emliti (amely hiányt állitólag Szilágyi Sándor
igen szépen és méltóan pótolt a későbbi jegyzetekben), hanem
költőtársainak dicséretében is. Nem valami merész ujitó, ami tankönyvben
nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezője. Mégis
helyesen jegyzi meg Pap, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége
az, hogy az uj iskolát ez helyezi irodalmunk fejlődésében az őt
megillető helyre először, időrendben; Toldy még teljesen konzervativ. És
ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül ujabb
irodalomtörténeti felfogásunkra.
Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül
oly hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes,
amint Pap bebizonyitja, hogy kronologice Arany itt az első, aki
kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második
utána a francia Teillandier, a Revue des deux Mondesban. Gyulai még nem
mert hasonlót mondani s Erdélyi, akit még ujabb kritikánk is érdemén
felül becsül – Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus,
aki képes volt Arany Katalinját végigolvasni, anélkül, hogy észrevette
volna, hogy az gyönyörü jambusokban van irva és nem rossz ősi
nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden
valamire való kritikusnak kivülről kellett volna tudnia, – Erdélyi azt
mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni – Bérangervel.
Nagyon érdekes – és tárgyunkkal szorosan összefüggő – lélektani
tanulmány lenne még kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany a Petőfi
verseit. De erre már itt terünk nincs. Befejezzük ezt a birálatot azzal
a megjegyzéssel, hogy Pap Károly bevezetése érdekes adatokat csoportosit
s hogy a könyv kiadása az Olcsó Könyvtárban igen drága. S ha már
kiadásról van szó, meg nem állhatjuk, hogy ne szóljunk valamit a
Hartmann könyvének kiadásáról is, Ebben a könyvben olyan nagyhangu és
üres, modern, stilizált és szimbolikus és Petőfihez teljesen
stilszerütlen rajzok vannak, melyeket nem hagyhatunk emlités nélkül.
AZ IRODALOM HALOTTJAI
I.
Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt,
diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi
halottjai az elfeledt irók, akiket nem olvasnak, akiknek „mintha
hallottuk volna a nevét“, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy
torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már
(és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag
ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket; a
példa mindig fáj. Esztendők mulva a történetiró, csákányával, mely a
multakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor:
ez Katona volt, ez… a példa fáj.
Előttem három könyv; két uj és egy régi. Két halott aki feltámadt; és
egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány. Én
Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen
rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert
ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai:
_a miénk volt_, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban,
erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen ugy őriztünk egy nevet, mint a
koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen hive. Tizünkön
kivül ki tudta ezt a nevet?
Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, _ugyanaz_ fedezte fel
Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel
olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról (mely a Budapesti Hirlap
ujságvállalatnál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám.
Örömömet csak az csorbitja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Irója
sokat olvasott, olyanformán, mint az ambiciózus diákok olvasnak, szükség
és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli
saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél,
hozzáteszi, hogy azt „Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde“
– amit ugyan minden ember „ilyesformán“ fejez ki, ha francia. De
Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán
fejezi ki: Verneinung des Willens. – Egy-egy lapjáról egész
irodalomtörténeti cimszótárt lehetne összeirni. Ok és cél nélkül.
Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő, mikor Sikabonyi erre azt
vágja rá: „Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?“ Komjáthy
lapja részvétlenség miatt megszünik. „De vigasztalhat, hogy igy szüntek
meg a német Horák vagy az angol The Liberal.“ – Miért kellett ezt nekünk
megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, miért nem vigasztal inkább az Arany
János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség
ostorozója mindenáron külföldi olvasottsággal tetszeleg. – Hát az ily
értelmetlenséghez mit szóljunk: „Lelkét nem elégitette ki a Leibnizok
mondhatnók _tabula rázája_, akik mindent rendben találnak a világon!?“
Ilyen szószaporitástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a
dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele izléstelen enthuziazmussal
hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt
párhuzamba. Csak ugy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak,
nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stilusa
elrettentően pongyola; ime egy példa: „a legnemesebb törekvések a
közönség közönye s igy pénztelenségük miatt mennek tönkre“. Ilyen füles
mondat igen sok van, elárulva irójuk gondolkozásának
fegyelmezetlenségét.
Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben.
Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen
irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés
bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak
szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté.
Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan
felelt meg ennek a feladatnak?
Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve.
Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a
legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésü
kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki irta meg a
_valódi_ félreismert lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahuzódó
lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a
kagylójában a tenger ellen?[8] Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok
folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog
fellobbani, a siron, jelezve a rejtvemaradt kincset? Schopenhauer,
Katona életirói birkóztak ezzel a problemával, Komjáthyé fel sem teszi a
kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy
és megkomolyodik. „Nem tudjuk, – mondja Sikabonyi, – ez a komolyabbság
(!) üzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?“ – Vagy
dicséret, egy-egy oldalszurással:… „bezzeg ő nem hasonlitott a
_holnaposkodókhoz!_“… – A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy
szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy
intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről
csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Juliájáig
minden tüzes szerelmeket.
Vajjon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket,
ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél
mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet
és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel
is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két sornyi életrajzi adat
van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek
költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia
kellene, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden
költőnél csak látszólagos lehet; ez _apriori_ biztos, hisz a költő csak
a _saját_ benyomásait, _saját_ érzéseit, _saját_ belső életét adhatja a
verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen igy van ez Komjáthynál.
Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a
külső világ annyira semmit sem számitott volna, mint neki. Talán épp
azért van ez igy, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem
kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és
fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé
nem voltak kerülendők. De ép azért, mert teljesen verseiben élt, e
versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem
kizárólag _belső életét;_ és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs
érzéke. Csodálatos dolog, egy lirikus monografusánál!
A belső élet rajzát nem kapjuk meg a Komjáthy _költészetéről_ szóló
fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de
jellemzést, nemcsak dynamikus, de statikus magyarázatot is hiába
keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: „Vannak dolgok a
természetben, amelyeket magyarázni nem lehet, amelyekben csak
gyönyörködni tudunk.“ De akkor minek ir könyvet, ha nem tud
megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak igy lemondani a kritikáról?
Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Igy
mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik
meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem
Dante Divina Commediájáról mondta, hogy „misztikus, kifürkészhetetlen
dal“.) Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának
tökéletes elferditése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges
sortól kezdve
Ki fény vagyok, homályban éltem…