lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e
konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény;
ellenkezőleg, a konzervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E
konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri (Péterfy kitünő
önelemző, mint minden magábazárkózott lélek s másokat is gyakran
önmegfigyelések alapján elemez), mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem
fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az ujdonság népszerüsége, s
artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett
szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a
Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus
változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s
gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem
kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Rédey
könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel
rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz,
hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit,
Tainet kivált.)[15]
Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz
hasonlit. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos
szavakkal ujra leirni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután
ismételve és fejlesztve ujból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.)
Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással
egyes dolgozatai, mennyire folytatása, tovább fejlesztése egyik a
másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen
egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket
mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhivtuk a
figyelmet.
Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában,
megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensulyozó ragaszkodása,
önön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének
komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és
_diszkréciónak_ nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai
magábazárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kiméletlen
„pszihológiai mohóság“ ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál.
E magábazárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a
kiváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lirai
vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e
látszólagos, készakart objektivitás voltaképp éppen a tulságos lirai
érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos
lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszeritett,
fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj,
kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól
elsősorban megkülönbözteti és pantheista lirikus helyett artisztikus
essayiróvá tette. Kétségkivül hozzájárult ehhez a tényeket kereső,
kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész
lénye) – de hisz Komjáthy kora ugyanez volt. A jellemkülönbség: Péterfy
diszkréciója, mely mint irót elzárta a lirától és a külső világra
utalta. Ha világ: igazság legyen!…
Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkivül.
Családi körülményei, könnyelmü apa, érzékeny anya, hivatásának
lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat
fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkivül Komjáthy,
ismeretlenül, önmagának irt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve,
hirlapiró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből uj, szintelen, de fényes
világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai
tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága igy mintegy ellenkező
irányu lesz Komjáthyéval. De _mindkettő elzárkózás_: közös bennük a
külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus
intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban
talál vigasztalást.
Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt
helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értéküek az érzelmek,
melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékü az
ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak,
talán csak a _modorban_, melylyel gondolatait előadja; de éppen e modor
az – hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, – ami Péterfy
lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az _izlés_; diszkréciójával,
konzervativizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus
volt!), artista lényével, egész lelke mélyével szorosan összenőtt
tulajdonság. Kényes izlés: ő is „vájt fülü“, mint Kazinczy; és vájt
lelkü, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerü reklám, sérti
Nietzsche kalapácsfilozófiája; kritikájának főszempontja,
gondolkodásának, nyelvének főszabályozója, az izlés.
Nyelvének az izlés, az izléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden
diszharmónikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az izlés művésze
németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stilusának
jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra forditotta; ez a
folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony
ritmus ez: halkneszü folyócska, mely alig vet látható hullámokat.
Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne,
mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés
lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános
tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti
(s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás
van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végkép
eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és – a
görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a
Danteessayvel kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját
éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését, de nem
külső alapon (mint: hirlapirás, Budapesti Szemle, Görög
irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, essayk. könyv): hanem a
belső fejlődést vévén alapul.
III.
Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk;
két zseniális iró, kik életükben nem találták meg közönségüket.[16] Hol
keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás
jellemük gyökere: a visszahuzódás, a zárkózottság.
Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a
milieuben?
A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai
karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely mint láttuk,
egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi
köze a morálhoz. Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és
teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka,
valószinünek fog feltünni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és
esztétikai mellett a morális zárkózottság tipusát is megtaláljuk.
Ezért akarok nehány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leirni e
sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom
feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem érzek elég
krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani
akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.
Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idösebb kortársa. Parasztfiu,
vidéki, csöndes ember. Verseket műforditásokat, népies leveleket, kisebb
tanulmányokat irt, nagyobbrészt a Vasárnapi Ujságba. Öngyilkos lett,
mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony
kötetkében.
Kevés verse: rendkivül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek,
akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a
morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerüsége kevésszer
szövetkezett az érzés ekkora mélységével.
Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő
pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt
kizárólag az _emberi_ világ érdekli:
Minden dolgod emberfia,
Komoly képü komédia.
Morális aggodalommal iparkodik fájdalmát magának tartani:
Fájdalma nem a világé:
Elég neki a magáé,
Iparkodik senkit sem vádolni:
Ó én senkit sem vádolok!
Minden dolog rendes dolog,
Ami fáj is elfödözöm,
_S a világgal semmi közöm_.
Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a
világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint
Péterfynek a tudós lelkiismeret.
Itt az ember, itt előttem
S Jákob harcát harcolom
S bár a harcot már kiálltam,
Nem törött meg, fenntart lábam
S erőt érez tomporom.
Morális feladatokat érez s biztatja magát:
Állok, állok _kételyemben_
Harcra ujra erőm van…
Dehogy van ereje!
Hiszen volt már Megváltója
S e világot meg nem óvta,
Hát te gyarló, mit tehetsz?
Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső
világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki.
Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális
mindig praktikusabb, élesebb szemü, mint az intellektuális, vagy az
esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-izü.
Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ugy ő, a morális, az angol
irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe
merült élet, neki az erkölcsös, egyszerü, családi élet volna ideálja. A
magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták ugy, mint ő, többi közt a
Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot
lát:
És előtted titok nem volt
sem öröme, sem baja –
Gyászt, örömet vegyest láttál,
régi tornyos nyoszolya.
Ismétli (gyönyörüen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus.
Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi
aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: mult és jövő
nem hagyják feledni:
Előttem a pohár. Igyunk!
Igyunk a multért s a jövőre!
Hiszen _mind Jánuszok vagyunk:_
egyszerre nézünk hátra és előre.
„Neki mindig nyugalom kell – S azt keresi, ami fáj.“ Hiába vágyik
„Megnyugodni, nem kutatni – Azt élvezni, ami van.“ A bibliaolvasó
protestáns morális szemével nézi korát:
A kor gyarapszik, szépül, épül – Csak egy vén hid lett semmivé, mely
kezdet óta eget-földet számunkra tarta együvé.
De végre ugy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust, amely
már belenyugszik a rosszba. „Fájó igazság, vérez a sziv. Ha mélyebben
tekint belé.“ De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat
hánytatott léleknek.
Dönthetetlen tudományom
nem inog, mint Hamleté;
hogy kövesse, nem kivánom,
aki el nem érheté.
„Éltem sivár, jövőm iszony“ – mondja; de ugy érzi, hogy nyugodt. Most
már nem is csak a kort vádolja:
Rossz az ember, rossz a kor,
S hiszem, eljő valaha még
az egy pásztor, egy akol.
Pásztorunk majd Lucifer lesz,
Közös aklunk a pokol:
bün és vétek a halálban
minket együvé pakol.
E nagy – morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát:
Leszünk sokan a pokolban,
– mondja egy másik versben –
Van ott jó is, van elég.
Van kit nincs mért oldni, kötni
Van akinek bün se gyötri,
Csak a másé, kebelét.
E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került.
Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai
szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky
Lászlóval, ugy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos
költőinkkel, morális szemmel helytelenitvén az öngyilkosságot. De az
elzárkozásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.
Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly
mértékben az Komjáthynál. Neki _sikerült_ elzárkozni, önmaga zsenijébe.
Dömötör _humbler bard_ (hogy az általa forditott Longfellow szavával
éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus
illusztrációja annak, amit mutatni akartam.
*
Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása
egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkozásnak – oly korban,
mikor az a nemzet már irodalmi életet él – mi az oka a magyar irodalmi
életek az örökös tragédiáinak és éppen a közelmultban: a kritikus nem
mer tovább irni. Péterfy azt szokta mondani, különb legény lett volna,
ha a sors ifjuságában a külföldre veti, de igy élete mintha el volna
tiporva. Igy van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem
kutatom.
Vannak dolgok, melyek keserübbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem
(attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már
nem időszerü is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.
De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is A magyar
irodalomnak még mindig kötelességei vannak az alig letünt kor halottjai
iránt. Komjáthy versei talán lassanként hozzáférhetőbbekké válnak, mint
ma; de Péterfynek hány értékes essay-je nem szerepel Összegyüjtött
Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?
Maint joyau dort enseveli
dans les tenèbres et l’oubli
bien loin des pioches et des sondes.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: „Vágd meg a szavakat és vérzenek“ – mondja Emerson.
„Facsard ki a szavakat és könnyeznek“ – mondja Hartmann. Ilyen
reminiszcencia nagyon sok van.]
[Footnote 2: Az arisztokratizmusra nézve vesd össze Arany származását, a
Toldi Szerelme enumerációját, a nemes stilt és történeti érzéket, a
levelet, melyben Petőfi lebeszéli Aranyt, hogy a Murány Ostromát
Wesselényinek ajánlja s azt, amit Riedl mond Aranynak a cigányokkal
szemben való itéletéről. Az, hogy Arany _politikai nézetei_ demokraták
voltak, nevetséges ellenvetés. Itt belső és öntudatlan hajlamról van
szó, nem politikai nézetekről, melyek a kortól függnek.]
[Footnote 3: V. ö. a Bolond Istók I. énekét és Thewrewk Árpád könyvét a
Nagyidai Cigányokról.]
[Footnote 4: Lásd a következő tanulmány II. fejezetét.]
[Footnote 5: Petőfinek nem volt mélyitett esztétikai izlése. Csak a
divatos irókat szerette.]
[Footnote 6: „A szenteskedő kéjsóvár olasz“ szembeállitása a magyar
hadvezérrel olynemü dolog, mint Musset és Tennyson szembeállitása az
angol irodalom történetében. Arany még pontosabb a dokumentálásban.]
[Footnote 7: Maga – szerényen – Toldy extraktusának nevezi jegyzeteit.]
[Footnote 8:
Ki fény vagyok, homályban éltem
Világ elől elrejtezém:
Nagy ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.]
[Footnote 9: Érdekes pl. ahogy Vajdával elbánik, aki szerinte
„alantjáró. Filozóf eszméi mindannyiunké, a megszokottak… Filozófiai
nyelve (!) meg darabos,“ Ellenben Komjáthynál „_szokatlan hangok_“
volnának az ilyenek:
Nyissátok fel a börtönajtót!…
Ó legyen átkozott a zsarnok
Ki minket e tömlöcbe zárt…
Ez épp oly kevéssé szokatlan hang s éppugy Petőfi-hatás, mint a
„Tettekre szomjazom, Csak nyilna már a büszke pálya“, mely a _Véres
napokról álmodom_ visszhangja.]
[Footnote 10: Mondanom sem kell, mily felületesség ebből Komjáthy
fölényére következtetni. Sikabonyi azt mondja: „Petőfinél… minden
_felszinesebb_, leiróbb, reálisabb. Komjáthynál _tartalmasabb_,
_boncolóbb_, légiesebb. De ne feledjük, hogy Petőfi huszonhat éves
korában halt meg; addig irhatott csak, mig a vér a legszilajabb.“ Éppen
megforditva. A szilaj vér nem kedvez a realizmusnak. A fiatalok
költészete mindig „légiesebb“ s láttuk, hogy Petőfi is az epikaiság felé
fejlődik. Werther légiesebb, mint a fejlődött Goethe, Faust vagy
Meister. A kettő közt bizonynyal nem a realizmus a felszinesebb, nem a
légiesség tartalmasabb. De Komjáthy légiessége egészen más, lényegileg
más és Komjáthy sohasem lehetett volna reálissá, valamint Petőfi sem
Komjáthyvá.]
[Footnote 11: A képzőművészet nagy tárgyilagossága előtt énjének minden
gyötrelme elsimult.
Angyal Dávid.]
[Footnote 12: „Egyéniségéből hiányzott egyes tehetség… fátumszerü uralma
a többi felett.“ – Az Eötvös-essayból.]
[Footnote 13: Euripides-tanulmányában elméletet alkot a vigjáték
fellépéséről, mely ráillik Euripides és Racine korára, de nem
Schillerére: itt elárulja szeretetét a sémák és elméletek iránt.
Grünwald Béla könyvében is az elméletet nélkülözi. Nagy tisztelője
Hegelnek.]
[Footnote 14: Védeni Péterfyt a nemzetköziség vádjától (oldalvágásokkal
a _mai modernekre_), mint Rédey teszi, igazán felesleges.]
[Footnote 15: Rédei Péterfynek Taineről szóló kritikai megjegyzéseit nem
együtt adja Tainenek irónkra való hatásáról szóltában, hanem külön-külön
az egyes cikkek fejtegetésénél, melyekben előfordulnak. Ez jellemző
feldaraboló, tartalomelmondó, mozaikszerü módszerére, mely iskolás és
éppen nem helyes.]
[Footnote 16: Péterfyt voltakép nem lehet elfeledett irónak tekinteni.
Az irodalmi szakkörök már életében kitüntették; a Kisfaludy-társaságnak
tagja volt. De a közönség nem ismerte vagy félreismerte; addig névtelen,
a Jókai-essay után kivált népszerütlen lett. És belül, a lelke egy
ismeretlen iró lelke volt; egy iróé, aki magának ir, a közönséggel való
kapcsolat nélkül: Különös jelenség hirlapiróban – Péterfy kapcsolata a
közönséggel halála után kezdődik, Összegyüjtött műveinek kiadásával.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
10 |elmondja Gatulle Mendes |elmondja Catulle Mendes
10 |Koltó. Itt |„Koltó. Itt
35 |a világon!? |a világon!?“
40 |költészet, Szavai |költészet. Szavai
41 |nincs senmi |nincs semmi
49 |már megkezdődött,“ |már megkezdődött.“
49 |megvilágitaní annak |megvilágitani annak
53 |ellenére- önlelkét |ellenére, önlelkét
54 |Egyéniségéből |„Egyéniségéből
58 |zenekritikus volt!) |(zenekritikus volt!)
60 |akarom feltamasztani |akarom feltámasztani
61 |aggodalommal íparkodik |aggodalommal iparkodik]