Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy fölebb többé nem mehet és
mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…
… Minden úgy történt, a hogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a
hatalom tetőpontján, a honnan országokat, világokat lehet igazgatni.
Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen,
fejedelmeket erősíte meg székeikben és magas urakat látott lábainál
hizelegni.
Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres
Rasídot és a bölcs Cselebizádét s azután a térképeket tanulmányozta,
keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal s pontokat rakva
bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze
behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök?
A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva, –
pedig mi az ember élete?
Gondolataiban ezredéves erőt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Ujra
látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de
legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb
népek s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard
vakító villanásai elől s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe,
mint a melyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.
Ember reményei! A szellő rájok fuvall és elenyésznek.
De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, midőn a világ
zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját s belépett rajta.
Minő hangok azok, a miket oly jól esik lelkének hallani? – Miért áll
hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall?
Egy gyermek csevegése az; egy csecsemő gyermeké. Gül-Bejáze nehány nap
előtt fiat szült, épen azon évnapon, melyen őt nőül vette.
E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb
csillaga. A hova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor,
gondolá magában; a mit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a
boldogabb, a dicsőbb korszakot, a mit ő meg nem érhetett, ez fogja
megérni s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a
Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs,
erényes férfiakat adott a birodalomnak.
Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a
gyermeket, a hogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram
nevet adott neki, a mit a fiősök viselnek: mert ő egykor nagy dolgokra
lesz hivatva.[27]
Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéből
kifacsarva fekszik a földön.
Ki pöröl Istennel, avagy kitől hágy az Úr magának tanácsot adni?
Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt
észre elébb, mint midőn már ott van. Mint örülnek egymásnak! a csecsemő
egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra
élnek benne.
Majd az ősz Janaki is belép, arcza mosolyog, de azért örökké szomorú
dolgokat beszél; a mióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az
élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog
megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat
mondani.
– Vajha felnövelhetnék e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan
ember, mint te Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni,
mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, a mikor te meghalsz és fiad
kétszeresen árva lesz.
Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jól esik nekik, midőn végre egy
szegletbe leül s bújában elalszik; a mióta úgy aggódik, szüntelen álmos.
De újra nyílik az ajtó s belép rajta a szerály asszonyainak őre, a Kadun
Kiet Khuda, két rabnő kiséretében s pompás virágos porczellán ibriket
hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:
– A szultána Valide üdvözöl általam s küldi a sorbethet.
Ezt csak a szultán kegyencznőinek szokta küldeni az anya-szultánnő
(Valide), midőn gyermekágyat feküsznek s nagy megtiszteltetés volt ez a
Halil nejére nézve, – vagy nagy megaláztatás a szultánára.
Igen, ez utóbbi volt az.
Achmed szultán parancsára küldé a szultána a sorbethet.
– Látod, szólt Halil nejéhez, «a világ hatalmasai csókolják lábaid
porát, nem mind a bazaron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az
utolsók. Örülj a jelennek én fejedelemnőm s ragadd meg a szerencsét
reptében.»
– «A szerencse, Halil, szólt szomorú mosolylyal a nő, hasonlít a
Bosporus angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod
azt.»[28]
És Halil azt hivé, hogy kezében tartja azt.
A legfőbb hivatalokat mint barátjai, szövetségesei birták, maga a
szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a hét toronyból a
trónra.
Pedig már ekkor ásták a vermet, melybe őt elejtsék.
A szultán, ki nem tűrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak
tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti
megaláztatást, a Kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér,
ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben
őt elveszítsék.
Egy napon a negyvenezer janicsár, húszezer szipahi és tizenhatezer
topidzsi között harmincz szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután
azok felajánlák magukat kibékülni a szerálylyal s a próféta zászlója alá
gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megigérte, hogy szét fog
oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök s számukra három zászló
hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának, ismét
összegyülekezhessenek. Minden megigértetett nekik. Halil Patrona pedig a
divántanács tagjai közé számíttatott.
Huszonheten a népvezérek közül hivattak meg vele együtt a
tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.
Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre s midőn
lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor
szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a
hadvezérek és mellettük a basák és chodzsagiánok a halászok és
szatócsok.
Mindenki bámulta őt, barátai, szövetségesei közül.
Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő egy porban
született szatócsnak köszönje hatalmát; – a tatár chám Kaplan Giráj.
Ez volt elárulója.
Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt,
hogy izenjen hadat Oroszországnak, a miért az Persiát fegyverrel segíti.
Moldva és a Krim lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi
ellenség szárnyait meg lehet törni s meghazudtolni a Takimi Vekai
ijesztő jóslatát.
Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak a merész eszme
után nem volt szabad élni többé.
Elhatározták, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt
gyilkoltatni.
E végre kiválogaták a legmerészebb janicsárok közül azon tiszteket, kik
leginkább boszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük
gyakorlott erőszak miatt s azokat, mint a divántanács tagjait, odavivék
a gyűlésbe.
A jeladás az volt, hogy a midőn Halil el fogja mondani indítványát az
oroszok ellen indítandó harczra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket
teend, mire Halil tűzbe fog jönni s erre a chám kardot ránt ellene, mire
a janicsártisztek egyszerre felkelnek mind s Halil szövetségeseit mind
leaprítják.
Ily jól elkészített kelepczébe léptek be Halil és társai, nem is
gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.
A nagyvezér középen ült, mellette jobbfelől Kaplan Giráj, a balfelőli
hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fenhagyva.
Köröskörül a janicsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben
tartva.
A terv jól ki volt főzve, egy pillanat alatt kellett megtörténni
mindennek.
Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A
janicsártisztek voltak hatvanan.
Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy
ültették, hogy minden két janicsár közé jutott egy. A mint Kaplan Giráj
jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni s
lekonczolják őket.
– Édes fiam, szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt,
kivánatodra ím összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd
el nekik, a miért hívattad őket.
Halil felállt és az összegyültekhez fordulva, szólt:
– Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég,
kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt
hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört s ládáitokat
fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy
szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e,
hogy bíztasson benneteket valaki s nem rohannátok-e önmagatoktól a
rablót, a kalózt megölni? És ime, a mi több, mint házaink, vagyonunk,
több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink, – a hazát, a hitet
fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van,
de ereje nincs még véghez vinni azt, a mit kimondott. Olyan ellen,
melynél apáról fiura száll a törekvés, mely nem békül soha, mely vagy
megöl, vagy megölettetik. A Moskó az, a Moskó.[29] Apáink keveset
hallottak e névről, fiaink többet fognak hallani és unokáink sokat
fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors
végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el
kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a
jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, a midőn széthull az ottomán
birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e és nem utódainktól,
hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? hisz e jóslat csak azt jelenti,
hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha és
nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja
legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek óriási
léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a
török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy
megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, a midőn most még mi vagyunk elég
erősek őt elemészteni? Az alkalom kinálkozó. A kozákok segítséget kérnek
tőlünk a Moskó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink
lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován
birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is s ne várjuk el, a
míg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya s ő fogja azokat
hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar?
Most mutassuk meg mi, hogy elértettük és rontsuk le azt!
E szavakkal ismét helyére ült Halil.
Mint ki volt csinálva, Kaplan Giráj kelt fel utána.
Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatárfejedelem, kinek ő
terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát
legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni
indítványát. Annál nagyobb volt tehát bámulása, midőn Kaplan Giráj
gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki:
– Nagy baj az egy országra nézve, ha előljárói tudatlanok. Én a
jóakaratot tőled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás
dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz
izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él s ki nekünk nem árt
és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki
sem laknék Európában, mintha köröskörül nem hatalmas nemzetek volnának
szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harcz esetében ránk
rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem
ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az
országok dolgainak békét s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne
hidd azokat való dolgoknak.
A népküldöttek bámulva néztek a chámra, Halil keserű tekintettel mérte
őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Épen az által
árultatott el, a kinek egy hős szerepét szánta.
Megvető arczczal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepczébe
jutott, úgy beszélt a chámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában.
– Valóban igazat mondtál Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy
tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem
volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megczáfolják azokat, a
mik az Alkoránban vannak irva s csak azt tudom, hogy midőn a próféta
megindítá a harczot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd
népektől: tegye-e, ne tegye-e? és győzedelmeskedett; és azt is tudom,
hogy a mióta a diván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta
három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket és fogyunk és olvadunk
minden felől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos
furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal
akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, a melyet én nem
ismerek s viszont én sem fogok csodálkozni rajtad, hogy te, a krimi
fejedelmi család ivadéka, félsz a harcztól. Úrnak születtél, tudod, hogy
életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele
összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem
bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahanból moskó ágyuk verték el
timariotáinkat s orosz területen át kerültek a persák Abdullah basa háta
mögé. De az te előtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve
sorsoddal, a harcz elvehetné tőled a chámi buzogányt, míg béke idején
békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr
lehess s bolondnak nevezed azt, a ki nem magát szereti legelébb. Igen,
Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet s
másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de
hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te elég bölcs vagy megelégedni
az élet örömeivel. De jutalmadul megadja érned Allah, hogy a ki jó
barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor s a kit
Kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak Szicsiánnak
(egérnek)…
Ha soha előre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el
kellett hagynia hüvelyét a vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel
helyéről a villogó karddal kezében.
Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre
került.
A janicsárok, kik a népfőnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak
helyökből s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.
E tétlenség annyira meglepő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj
is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbefont karokkal állt helyén s
megvetően tekinte rá. – A janicsártisztek nem követték a jeladást.
– Én nagyon jól tudom, szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a chámhoz,
hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal
nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat,
miként te s nem tudom, szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban
karddal végezni el a dolgokat? és akként döntetnek-e el Angliában vagy
Francziaországban a tanácskozások, hogy a ki levágja a másikat, annak
van igaza és az határozott? hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozman
divántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj
le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet s egyikünk megszabadul
azon gondtól, hogy életét féltse.
Halil nyugodt, hideg viselete megnémítá, lefegyverzé elleneit.
A nagyvezér és a chám bámulva jártatták végig szemeiket a
janicsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek
gyülekezni.
– Tehát nincs semmi válaszotok Patrona szavaira? kérdé végtére
Kabakulak.
Azok hallgattak.
– Hát semmit sem tudtok felelni?
Ekkor felálltak a janicsárok mind és egy közülök előlépve, monda:
– Halilnak igaza van. És a miket mondott, azokat mi helybenhagyjuk.
A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá
kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.
Lehetetlen volt akárkinek észre nem venni a zavart, mely a tervbe
avatottak arczán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.[30]
Csak nagy sokára tért magához Kabakulak, hogy új eszméket támaszthasson.
– Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül,
mondá, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerályba, ott a padisah elé
terjeszszétek kivánataitokat, ott légy te is Halil és te is Kaplan
Giráj.
– Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott? azt csak Allah tudja, mondja
Halil.
– Nem jól mondod fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak
egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyujtsátok egymásnak
kezeiteket. Én meg nem engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó
szándékból beszéltetek s az a bűnös, a ki a közügyek kérdésében a magát
illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak és
nyujtsátok kezeiteket.
S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét s két kezével egymásba
szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne
találkozzanak és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne
sértsék egymást.
A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei a nagyvezérnél.
Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.
– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind
ellenünk fordítja a kivont kardokat s varázsló nyelvével kibeszéli az
emberek szívéből a haragot.
Tehát holnapra más tervet kelle készíteni.
* * *
Harmadnapra volt határozva a diván-űlés. Halil Patrona e két napot úgy
osztá fel, mint a ki sejti, hogy utolsó óráival rendelkezik. Nagyon
rövid eszének kellett volna lenni, hogy át ne lássa, miként az itélet ki
van reá mondva, csak azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?
Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak egy aggodalma volt
még, a melyet el kellett hárítani: neje és fia.
Az utolsó nap estéjén levezeté a Bosporuson Gül-Bejázét, mintha sétálni
vinné őt. A nő karján emelte gyermekét.
Mióta gyermeke volt a nőnek, sokkal bátrabb tekintetet nyert. A
legszelidebb állat is merész lesz, ha fia van, még a galamb is megvadul,
midőn fiait kikölté.
Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül hajtott izmos
kezével. A gyermek úgy örült a csónak hintázásainak, azt hivé:
bölcsőjének ringása az. A nő szemei majd az égen, majd a szélcsendes
víztükrön merengtek. Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az
est.
– Tudod-e hová viszlek most Gül-Bejáze? kérdezé Halil a nőt.
– Ha tőlem kérdenéd, hová vigy? azt mondanám, vigy el engem valahova
csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el köröskörül.
Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a
házikó előtt. – Engedj engem a czédrusfák lombjai alatt andalogni, hol
nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő
patak partján virágokat szedni, őzikéket lesni, engedj engem ott élni,
ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mezőben, csergő
patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.
– Te mondád, szólt Halil, bevonva az evezőket, mert a támadó esti szél
kifeszíté a vitorlát s a csónak magától repült tova; azután odaült neje
mellé és monda: én elküldelek tégedet félreeső, rejtett völgybe, a hol a
forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott
fogsz élni gyermekemmel együtt.
– És te magad?
– A tulsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy
agg cseléde vár, a ki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes
völgybe és soha el nem hagyand.
– És te?
– Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt,
senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz és gyermekemé.
– És te? kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze s közel volt már ahhoz, hogy
sírva fakadjon.
– Nekem vissza kell mennem még Stambulba. De utánatok fogok menni. Talán
holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet,
hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek
számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.
Gül-Bejáze könyei elkezdtek ölében tartott gyermekére hullani.
– Miért sírsz? szólt Halil. Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás
hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked,
de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak
ismét.
E közben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt
öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból.
Gül-Bejáze odaborult férje keblére és átölelte őt.
– Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte
velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem
vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tünjünk el együtt. Hadd
keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban
lenned.
Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy
gyáván megszökjék, a midőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató
hangon mondá neki:
– Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén
nő vagy s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom a szívemben van. Már
ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem.
És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil s visszatért a csónakba.
Megragadá erős kézzel a lapátokat s eltávozott a parttól. S a mint az
esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az
elhagyott nő gyermekével keblén s mentül messzebb távozott, annál jobban
fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk s mért nem
csókolta meg őket még egyszer.
* * *
Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kiséretében
megjelent a janicsárok között s három öszvér hátáról öt kis hordócskába
rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre és kiosztá azt a vitézek
között.
– Ezt küldi nektek a nagyvezér, derék hadfiak.
A janicsárokkal csak így lehetett beszélni.
– És most én kérek tőletek valamit.
– Mondjad.
– Van-e közöttetek olyan legény, a ki nem szeretett soha senkit, a ki,
ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édes
apját,[31] a ki sem meg nem ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól
el nem tántorul?
E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestből,
bizonyozva, hogy ők Peliván kivánatának meg tudnak felelni.
Peliván kiválaszta közülök harminczkettőt, a legizmosabb, a
legmarczonább alakokat s parancsolá, hogy kövessék őt a szerályba.
Ott felvezeté őket a porczellánterembe, leülteté a drága szőnyegekre,
hozatott nekik finom ételt és italt, cziprusi borokat s hevítő
muskavitot, tartotta mákonynyal, a mennyi kellett nekik.
Nemsokára oda jött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a
rumeliai országbiró Patsmagdzsizáde, a czipő-varga fia, és a tatár chám;
és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból s
megdicsérve őket, ismét eltávozának.
A divántanács az oroszlánház termében volt összegyűlve.
Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil
Patrona is, midőn Kabakulak, Topal Ozman, Patsmagdzsizáde és Kaplan
Giráj megérkeztek.
Első volt Halil, a kihez a nagyvezér nyájas leereszkedéssel szólt:
– A padisah kegyelmét küldi általam neked s magas jóvoltából kinevez
téged Rumili Beglerbégjévé.
S azzal két dülbendár előállt a beigtatási fényes kaftánynyal.
Halil Patrona egy perczig elgondolkozott.
A szultán valóban kegyesen érez iránta. Útat akar neki engedni, hogy
magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által
eltávolítsa őt a fővárosból s egyuttal nagyravágyását is kielégítse. A
szultán valóban kegyelmes szívvel bir. Jutalmat kínál annak, kire
vezérei büntetést kérnek.
Csak egy perczig tartott e tétovázás. Határozottan felelt azután.
– Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem
jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harczot.
A nagyvezér meghajtá magát előtte.
– Szavad eldöntő legyen. A padisah azt rendelé, hogy a mit te fogsz
mondani és társaid, az történjék meg. A nagyúr maga a porczellán
teremben vár reátok. Ott fog majd kikiáltatni a harcz és az
emlékkaftányok is ott adatnak reátok.[32]
Ezzel az ulemák és Patrona hívei levezettetének az eriváni kiöszkbe.
– Jőjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak
vagytok, szólt Kabakulak. Te Halil és te Musszli.
Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem
tudá, mi történik velök? s csak akkor kezdte magát rosszul érzeni, midőn
a «hideg forrás kapujánál» a szófa őrök elvették kardjaikat, mivel a
szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.
A szófa teremben, hol a diván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos
fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok
hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most,
ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arcz tűnik elé. Aldzsalisz az, a
szultána Asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a Kizlár aga. Ma
különös látvány lesz itt.
Az ajtók függönyei félre gördülnek s belép rajta a két férfi. A szultán
trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja
szegélyét.
Mahmud trónjára ül. E perczben kezébe csattantva kiált Kabakulak:
– Hozzátok elő a kaftányokat!
E szóra egyszerre előrohan a mellékteremből Peliván és a harminczkét
janicsár kivont pallosokkal.
Mahmud eltakarja arczát, hogy ne lássa, a mi történni fog.
– Halil! El vagyunk árulva! kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve,
testével fogja föl a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.
– Hiába irtad nevedet az enyém fölé Patrona! kiált az óriás, megcsóválva
feje fölött görbe pallosát.
E szóra kirántja Halil övében maradt tőrét s oly erővel hajítja azt
Pelivánra, hogy az éles hegyével annak balvállán keresztül fúródik.
De a következő pillanatban őt is lesujtá a halálos csapás.
Fél térdre bukva, égre emeli szemeit és mond:
– Allah akarta így.
Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög:
– Én meghalok, de megmaradt fiam.
És meghal.
Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az erivani
kiöszkből, hogy felkaftányozzák őket, s a mint beléptek, egyenkint
levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit
behunyja a halálos csapás elől.
– Huszonhatan vérzettek el.
Csak hárman maradtak meg ez nap.
Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a stambuli
biró. Ezek ulémák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.
Mindhármat kinevezé a nagyvezér szandzsák bégeknek.
Társaik haláláról nem tudhattak semmit s elfogadák a kinevezést. Ezáltal
lemondtak az ulémai rangról.
Így ölettek meg másnap.
Harmadnap a szerály előtt járó-kelő nép huszonkilencz levágott főt
látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott
szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a
népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.
Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre
kapott s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.
Vezéreik közül nem volt már senki, egyedül Janaki még. A többi
elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem
idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen s tudtával történt
Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis
völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az
ottlakókon kívül kevesen ismertek s egy posta-galamb párját elhozá onnan
magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől
izenni leányának.
Midőn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet
irt leányának s azt a galamb szárnya alá köté.
A levélbe ez volt irva:
«Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték
meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj és vigyázz
gyermekedre. Janaki.»
Azzal felnyitá az ablakot a galamb előtt; az gyorsan emelkedék föl,
szárnyait csattogtatva a magasba s ott egy perczig libegve, hirtelen
nyílsebesen repült el a hegyek felé.
– Szegény Iréne! suttogá Janaki, kivonva a kardot, melylyel ő bizonyára
senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.
Stambulban újra felfordúlt világ lett. A hetedik janicsárezred, a mint a
harminczkét janicsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk
rohant és összeaprította őket. A janicsáragát Muhsinzádét saját
kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil
Peliván, kit Kulkiájának neveztek ki, egy csatornába bujva menekült meg
s abból három napig elő nem jött, a míg zajt hallott maga fölött.
Harmadnapra elcsöndesült minden.
Egy új név állt elő, mely megbirkózott a föltámadt viharral: a hirhedett
Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.
Küprilizáde Achmed összegyüjté a szent zászló körül a szerályban lakó
tízezer dsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit s midőn mindenki kétségbe
volt már esve, megtámadta nyílt utczán a lázadókat, megverte őket
piaczaikon, három nap alatt hétezeren hullottak el csapásai alatt,[33] s
azután békesség lett az országban.
Janaki is elesett. Le hagyta vágni fejét, anélkül, hogy ellenmondott
volna.
De Pelivánt és Kabakulakot is számüzték gyávaságuk miatt.
Küprilizáde Achmed lett a nagyvezér.
III. Achmed még azután kilencz évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány
tartja, méreg által halt meg.