Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye
ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az aranyszarv víztükre felragyog,
száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.
Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság
lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit félig
orczájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel.
El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli,
felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas,
melyben szép talik írással vannak írva czifra betűk. Gül-Bejáze nem
ismeri ezt az írást, rá nézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a
szépen festett rózsa és liliomfűzéreket, s a tali tarka madarakat,
mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy
e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arczára.
– Minő könyv az, melyet olvassz? kérdi tőle Gül-Bejáze.
– Tündérregék, bűvös mondák, felel Patrona.
– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el
szoktál regélni?
– Úgy van. Ebből.
– Elmondod majd, a mit mostan is olvastál?
– Ha fölébredsz, szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arczára, ki
ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben.
Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen
könyvnek?
Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.
E könyv a «Takimi Vekai».
Ah ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai? mert
elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert
a köny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a «jövendőmondás könyve», melyet
harmadfélszázad előtt megírt Szid-Achmed-Ben-Musztafa, s melyet ott
őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt
színről-színre látni.[20]
A pompás virágokkal rajzolt, arany himmel festett betűk e sötét szavakat
tartalmazzák:
«Takimi Vekai.» (A jövendők lapja.)
«Huszonnyolczadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik
esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Achmed-Ben Musztafa, a skutari
Kaza yek-naibja (helytartó) és chodzsa efterdár (palotai irnok), miután
az Abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve
a Fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, fölmenék az Ujuk Kúlé
tornyába, melyből egész Stambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.»
«És ime megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet,
hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint a mit ő parancsol látnom és
hallanom.»
«És én leírtam azokat, a miket a próféta nekem mondott.»
«A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Tsiragán
piaczon, látják a félholdat leütve s a kettős keresztet felállítva a
mecsetek tornyain, a Khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az
igazhivőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A Fanar negyedekben (hol
a görögök laknak) már számlálják a napokat és mondják egymásnak:
holnap!… holnap!…
«De Allah az Isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas
csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az
Isten!»
«És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a
bash-topodzsik (tüzérkapitányok), meg a beharik (kalózok) maguk is
osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.»
«És a padisahk uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.»[21]
«De támad im sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg,
félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velenczések, mint a
persák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd
kiterjeszti szárnyait. Előre Szilihdár aga, Recsinbtár aga, (a szultán
kard és kengyeltartói tegyétek kötelességeiteket). Ti Ferikek (vezérek)
gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről
jőnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűz sudaraikat az ég felé,
vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabago, a lestiszk, a
terebinth és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak újjal
mutogatják Stambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik
kezökbe a kardot az ozmanlik ellen és harczolni fognak, mint hősök!…
ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani,
mint a szalamándra az égő parázs között.»
«Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét,
fenyegetőzve, de a diván azt mondja nekik: «olmaz!» Ez nem lehet. Az
anatoli Fanár és a rumili Fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét
fogják jelölni.»
«Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a
tizenhárom nemzet fölött, hogy Stambul alá fog vettetni a hitetlenek
jármának. Jaj! jaj nekünk! Örökké győzhetetlenek maradtak volna ők, ha
szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő,
midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök
csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkigyó csúszik a rózsás kertbe.
A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek
huszonnyolcz kapun a héthalom városába.»
«Ime ezt fedezte fel én előttem a próféta, az Él-Asször ima idejétől
kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.»
«Allah adjon üdvöt a világok urainak!»
… Ezt mondja a Takimi Vekai.
Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden
betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik és nem engedi
lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha
e jóslatot meg lehetne czáfolni! ha erős kézzel a futó sors kerekébe
lehetne kapni, s megállítani azt és elfordítani másfelé hogy a mi a nap
és hold teremtése óta a Thóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve
onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.
Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, melylyel a
mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban
és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni;
nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek
nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy
világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti
és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?
Az éj lassanként leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a
minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a muezzim kiáltása
hangzott a mecsetek tornyaiból.
«Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rasul Allah!»
(Az Isten felséges! Az Isten hatalmas! Egy az Isten és Mohammed az ő
követje.)
S nehány percz mulva kiáltá ismét:
«Jőjjetek el népek az Istennek nyugalmába, az igazságnak helyére,
jőjjetek el a boldogságnak hajlékába.»[22]
Gül-Bejáze fölébredt. Halil megmosá kezeit s arczát a Mehráb[23] felé
fordítva, elkezde imádkozni.
De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni
férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég
felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arczczal, szivében más
gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt
gondolá, miként már azon Isten nem is él, a kihez ő imádkozik, hanem a
mint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszünhetett az,
s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor
félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem
szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon s nagyon
elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal
bement, fölkereste Gül-Bejázét s mesélt neki szép tündérregéket, miket
ama talikos könyvből olvasott.
Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mind azokat, kikhez bizalma
volt.
Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krimi tatár fejdelmi család tagja,
Musszli, az öreg Vuodi, Mohammed Dervis és Szulali.
Szulali írta, a miket Halil mondott.
– Müzülmánok! Tegnap az Abdesztán előtt olvasék egy könyvet, a melynek
neve a Takimi Vekai.
– Jash Allah! kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.
– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő
az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön és a
szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengetyűk és
harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhivők fejeivel a gyaurok
fognak tekézni és sírjaik tetejébe házakat építenek.
– Mash Allah! legyen meg az Isten akaratja, szólt az öreg Dervis
Mohammed reszketeg hangon; akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk,
fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és
sáfrányból vagyon, és kövei hyaczintkövek és kavicsai igazgyöngyök,
melyeket a Tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű,
édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták
Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és
minden igazhivő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei
el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni,
hol minden igazhivőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú
gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szűzek, kiknek
arczán soha ráncz nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi
asszonyoknál.
Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom
örömeiről.
– Mind szép az és mind való, a miket mondtál, de eszedbe jusson az, mit
a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megitéltetéséről. Midőn az
Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől s eltemetnek
bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva:
«Dáme Allah hu te ále Remaéti» (Isten legyen neki örökké kegyelmes), oda
jő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monkár és Nakir. És kérdezni fogják
tőlünk, hogy töltők be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető
ajakkal. És a midőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg a hazát a
hitetlenek ellen? mit fogunk felelni akkor? Boldogok, a kik így
felelhetnek: «én megtettem mindent, a mi rám bizatott», az ő lelkeik az
Izmail kútjában fogják elvárni a végitéletet; de a kik azt felelik: «én
láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt
segíteni és nem tevém azt», annak testét vas vesszőkkel verik meg az
angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az
itéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen
a csodakép Sáfa hegyéről felirva az emberek homlokára e szót «Múmem»
(hivő) vagy Gyaur (hitetlen), midőn eljön az Al-Dallaja (Antichristus) s
eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből s megöli
az Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a
Krisztus hivőit és kiiszszák a folyók vizeit s végre mindenkit leöldös a
Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn
Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat és Allah színe elé
vezetik a reszkető halovány arczokat egyenkint, kik átlátszók lesznek,
mint a kristály és minden gondolat meglátszik sziveikben: mit fogtok
felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát
megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá
tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az érczszózat: «láttátok-e a
romlást és segítettetek-e rajta?» mit használand akkor elmondanod ősz
Vunli és ti többiek, hogy soha sem mulasztottátok el az Abdesztán, Güzül
és Thüharet mosodásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy
megtartottátok a Ramazán bőjtöt, és a Fejrám ünnepet; hogy bőven
kiosztottátok a Zakátot (törvényparancsolta alamizsnát) és a Szadakátot
(önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a
Mekkai Kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete
követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek
hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a
Dsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? mert ki mit
vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen,
megbocsáthatja neki az; de a ki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az
bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk,
hallunk és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirat hídra fogunk lépni,
melynek beretva élén minden igazhivő átfut a paradicsomba, minket ez
egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első
pokolba, a Jehennába, hol az igazhivők bünhödnek, nem a Ladhánába, hol a
zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek,
és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a
tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálvány-imádók
bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik
pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak
szájjal vallották a hitet és sziveikkel nem érezék azt soha; mert
hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht és
templomait meg hagytuk fertőztetni!
E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a moslem
fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájuk, vallásuk, közéletük
sarkpontjaira kötött háló volt az, melylyel Halil Patrona megkötözé
sziveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:
– Parancsolj velünk és mi tenni fogunk.
Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz:
– Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy a fenyegetett napok még messze
vannak! Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy azon bűnök még nincsenek
elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. A míg őseink bőrsátorokban
laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár
az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat
termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink,
irtóznak a csatamezőtől és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják.
Ha a gyaurok közt akadnak Istentagadók, nem csodálom; a sok világi
tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti föl fejét Isten ellen egy
müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? midőn a
Halwet-ünnep estéjén egy sheik, egy utóda a próféta családjának, egy
sheik, a ki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utczán, ily szavakat
mondott a bortól ittas chodzsagiánok (palota-urak) előtt: «Nincsen
Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna,
úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondtam: nincsen Allah!»[24]
Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel s mint távozó szélzúgás, sokára
csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.
– Ki volt ez átkozott? kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.
– Ez volt Uzun Abdi, janicsáraga, felelt Patrona, ő mondta ezt és a
többiek nevettek rajta.
– Legyenek átkozottak valamennyien!
– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk
sorsát, a szultána kegyenczei, a Kizlár aga rabszolgái, az izoglánok,
kiknek fajtalansága Sodoma és Gomora sorsát hívja fel Stambulra; ezekből
lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors,
mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér
kincsei, palotái, örömleányai az új kegyenczre jutnak s őt is úgy
megrontják, mint az előbbit; és a míg e paloták állnak az édes vizek
mellett, több átok születik Stambul falai közt, mint imádság, azért ha
Stambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az
Isten, hogy különben e paloták fogják fölemészteni Stambult.
– A szultánhoz menendünk érte, szólt Mohammed dervis.
– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész
kőország; a ki csak egy fejjel magasabb a többinél, mind vétkes az.
Emeltessenek fel azok, a kik legalul vannak. Le a polczról pénzen vett
vajdák, khámok, basák, kik pénzért megvettétek az ország egy részét s
pénzért eladjátok azt újra. Jőjenek ismeretlen harczos férfiak
helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek.
Egy idő óta Stambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyok és
tallérok forognak a piaczon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem
veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem
svéd és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh a mióta Baltadzsi ki
hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter),
azóta jól tudják ők, hogy aranynyal és ezüsttel messzebbre és
biztosabban czélba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell
teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Írjatok egy hosszú
lajstromot s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni,
írjatok helyette is mást a lajstromra s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj
volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, a
mennyire szüksége van.
Az összegyültek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az
ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A Kapudán helyére
Dzsamün Chodzsát, a belügyminiszter helyébe Mustafa béget, a janicsáraga
helyébe Musszlit tették, a mostani birákat, kamarásokat száműzték, a
száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett
annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki
Oláhország vajdájának. Moldva herczegévé Ghyka helyébe a pérai
mészárost, Janakit tűzték s a Krim chánja Mengligiraj helyett a jelen
volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.
Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért.
És különös! A mint Halil megszorítá a khám kezét, úgy tetszék neki,
mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban.
Mit jelent ez?
Ekkor eléje állt Musszli.
– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már
egyszer voltál a szerályban, most engedd nekem azt a dícsőséget, hogy én
is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad
számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék
tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a diván elé. Lám a gyaur
fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.
Halil Patróna érzékenyen nyújtá kezét a janicsárnak. Jól tudta ő azt,
hogy nem dicsvágy az, a mi belőle szól, hanem azért akar ő helyette
menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.
Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések
átadását mind ő reá s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halil
Patronának nem lehetett azt tőle megtagadni.
Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel
előállni egyszerre nagyon koczkáztatott vállalat volna, azért is a maga
természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett
nagyvezér levegőhöz ne jöhessen s ha az első kérdést megadta, a
másodikat meg ne tagadhassa.
Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a
köznép, minthogy nagyot hallott, a mi nagy szerencse volt Musszlira
nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.
Eleinte épen semmit sem akart hallani Kabakulak. Mintha tökéletesen
megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de
mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, a
mit mondok, majd elmegyek a szultánhoz s elmondom annak, erre egy kissé
megnyiltak a fülei s kegyesebb lett és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy
mivel kedveskedhetik neki?
Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.
– Azt parancsolja neked Halil Patrona! kiálta Kabakulak fülébe.
A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e vagy annak értelmétől?
– No no, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér
tőlem Halil Patrona?
– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá
el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm Chodzsát nevezd ki Kapudán basának.
– Jól van, jól van fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez
határozva, haza mehetsz.
– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.
– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani?
Maurocordato.
– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy
Dzsihán.
– Hát minek neked ez a Dzsihán?
– Oláh fejedelemnek.
– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?
Musszli janicsáragának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról
beszélni.
– Csak te ne bánts engem Kabakulak, a míg érdemesebb emberekről van szó.
Kivánjuk a Krim fejedelmet levettetni s helyette a száműzött Kaplan
Girájt nevezd ki.
– Majd megküldjük Mengligirájnak a fölmentést.
– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.
Musszli olyan mozdulatokkal kisérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér
jónak látta meghátrálni előtte.
– Van-e még valami bajod? kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott,
mert elfelejtette a többi kivánatokat.
– Van hát! szólt ez s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a
rábízott lajstromot s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá
Halil Patrona kinevezéseit.
A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett
reájok.
Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.
– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.
Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.
Musszli odament hozzá és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül
kiálta fülébe:
– Janakit mondtam.
– Úgy! Hallom, hallom. Azt kivánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el
vágott ürű és marhahússal. Meglesz, megkapja.
– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! mondá lassan Musszli, nem
mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.
Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kivánságot s komolyan
felelt:
– Nem tudod mit kivánsz; a padisah épen négy nap előtt adá e hivatalt
Ghyka herczegnek, a ki igen bölcs és előkelő ember s szavát nem
másíthatja meg.
– Bölcs és előkelő ember? szólt csodálkozva Muszli. Mit értsek én ez
alatt? «Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?»[25]
– A szultán cselekvé s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.
– No hát eredj a szultánhoz s másítsa meg a mit ő tett maga, különben
tégy a mi tetszik, «csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil
Patrona kedvét meg ne szegd».[26]
Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit sem látja, míg ez egyre
kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bizott rá
Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?
– Úgy, igaz! eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy
azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad
legyen felgyújtogatni.
– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Stambult
kirabolhassátok.
– Nagyon rosszul beszélsz Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért
akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért,
hogy a vezéreknek ne legyen hová elbujniok, virágokat ültetni és buja
gyönyörökbe elmerülni, midőn épen táborba kellene szállaniok. Majd ha
nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak
kivánkozni a menyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait
leégettetni Halil Patrona.
– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.
– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!
– Itt fogsz várni?
– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és
dohányt majd adsz te s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok
itt a szőnyegen.
Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, a ki innen meg nem
mozdul, a míg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a
legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egy pár csauszt s a ficzkónak
lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta
a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken.
Előbb le kellett őket csillapítani s csak azután lehetett ellenük
fordulni.
A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén előterjeszté
a szultánnak Halil Patrona követeléseit.
Mahmud mindent helybenhagyott.
Már egy óra mulva kezében voltak Musszlinak a kivánt kinevezési és
száműzési fermánok és hattiseriffek.
Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy
«ne gyújtsák meg azokat, ez által nevetségnek téve ki magokat a
keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat s vagdalják ki a
mulatókerteket».
És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes
vizek mellett s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták és a
szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most csak romjai látszanak
még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei
tanyáztak s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy a mint
egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen és az ne legyen a
földön, hanem az égben s tanuljon küzdeni érte, a ki el akarja nyerni.