A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de
a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyencze
lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg
reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.
Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze, vagy
szerencséje emelhet a legmagasb polczra; akárhány fővezér és Kapudán
basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőmüves, halász stb. Ezért a
mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem,
mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet
fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.
Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép
hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e máskép? Ha húsz évig el
volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák
neki: «uralkodjál sziveken és országokon!» nem a szivet választaná-e más
is?
A szép szultána Asszeki kivánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás,
Halwet-ünnepet rendelt a szultán.
Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utczán,
csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer, vagy háromszor
fordul elő egy esztendőben.
Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap
Halwet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az
utczákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait
nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kiváncsiság. Az utczákon rendet
tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, a
ki házában nem tud maradni; ugyanez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy
az idegenek tudjanak őrizkedni.
A Halwet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor
soha sem szabad az utczán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai
látogatóba mennek a másikhoz, az utczákon, a vásártéreken tarka sátrak
vannak felvonva, mikben sorbetet, violaléből, nádmézből és
czitromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart
aszúszőlő nedvet, másutt czukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka
csecsebecséket, a mi az asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak és az
árulók is mind asszonyok.
Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos
szépségű alaktól hemzseg minden utcza, a börtöneikből kiszabadult nők
vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, cziterázva megy
végig az utczán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik
körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és
hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s a ki látná őket
így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: «miért nem vagyok
száz! miért nincsen ezer szivem?»
Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfélezer odaliszk, minden
tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel
és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délczeg paripákon, miken
hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő
kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű
termetét könnyű csipkeöltöny fedi, melyen még a telt karok hószine is
keresztül látszik. Úgy ül délczeg paripája tigris takaróján, mint egy
amazon. Villogó szemeinek tekintete hirdetni látszik a két szultán
uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Stambulban, kinek joga
van azt mondani: «én férjem neje vagyok!»
A tündéri csoport előtt és mellette két felől négyszáz szerecsen eunuch
szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain,
melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kiváncsi férfi?
Tánczolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Stambul főutczáin,
néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elül
száguldó eunuchok valami kiváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes
csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utczán, s tánczolva,
dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy
ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.
Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbb
rendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsört
árulnak számukra, s a piacz közepén leterített kerek szőnyegen
tánczolnak az utczai bayadérek, kiket egykor Achmed szultán
összefogatott s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom
szabadíta ki ismét.
Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött
összecsapnak, lábaikon ércz kösöntyük, haj és öltöny felbomladozva
repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a tánczok
legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol
bacchansnők lelkesülése is szende művészet.
Egyszerre egyike az utczai tánczosnőknek ujjongva kiált társaihoz,
megállítva őket szökellő tánczaik közepett.
– Nézzétek! ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.
«Gül-Bejáze!» hangzik egyszerre mindenfelől. A bayadérek ráismernek a
nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik
ruháit, lábait csókolni, s fölemelik őt karjaikra, vállaikra s úgy
mutatják fel a piaczon egybegyűlt asszonyoknak.
«Ez itt Halil Patrona neje!» terjed el rögtön a futó hír, a népség közt
tánczoló bayadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani,
egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó
és szelid volt és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert ő érte
törte fel a börtönt Halil Patrona s megszabadítá őket.
Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől,
vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék,
tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára
elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona
palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék,
hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni ismeretlenül, mert ő fél,
reszket e tisztelet elől. Utczáról-utczára viszik őt magukkal, s a merre
mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut
előttük a zaj, hogy azon nő, a kit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil
Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig
erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok,
azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek
szemközt. Mindegy, azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona
nejét, a ki leghatalmasabb ember az országban s kinek neje legszelidebb
hölgy az ég alatt.
Egyszerre, a mint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik
hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfélezer
odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt
tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bayadérek vezetnek.
– Helyet a szultánnőnek! kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő
tömegre, utat a szultána kíséretének!
E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér
tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri s valamennyi felett
látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.
– Csináljatok utat a szultána előtt! kiált a menetet vezető
Kadun-Kiet-chuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott
felügyelni.
E szóra előlép a bayadérek legmerészebbike.
– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese
előtt! a kinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha
velünk nem akartok jönni.
S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a Kadun-Kiet-chuda orra
előtt.
Nehány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni,
hogy pallosát fölemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utczát vágjon
rajtok keresztül a szultána számára.
Ah! nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik
felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz
verve, a dühödt maenádok leverték, földre gázolták az ellenállókat s egy
pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.
A Kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér
el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arczczal, villogó
szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak,
annak egy percz alatt martyrhalála volt, azt széttépték, izenkint
szaggatták szélylyel s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs
Besir rá akarta birni a szultánát, hogy forduljanak vissza s
iparkodjanak a szerályt elérni.
Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.
– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál,
akár a másik, tudnál bátor lenni.
Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, a hol a
legdühödtebb maenádok álltak s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egy
párt lerántottak paripájáról, letépték ruháit s csúfra úgy ültették fel
ismét lovára, arczczal hátrafelé.
A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy
félistennő.
– Kicsoda azon vakmerő, a ki engemet föl mer tartóztatni? kiálta csengő,
átható szózattal.
A bayadérek egyike oda állt eléje s egyik kezét csipejére téve, másikkal
Gül-Bejázéra mutatott.
– Ime lássad! Gül-Bejáze az, a ki téged megállít és kényszerít, hogy
neki utat engedj.
Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon oda hoztak, esengve, rimánkodva, tördelt
kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő
akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arcza
előtt, nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchansnők rikoltozása, s
Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.
– Utczák söpredéke! kiáltá Aldzsalisz indulatosan, melyik gonosz szellem
vette magát belétek, hogy azt kivánjátok, mikép a szultána Asszeki
kitérjen egy halvány női báb elől?
– E nő elébbvaló, mint te vagy, felelt a bayadér.
– Előbbvaló, mint én? szólt Adzsalisz elbámulva. Miért elébbvaló?
– Mert szebb, mint te vagy!
Aldzsalisz arcza haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázeé fehér
lett mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől.
Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer,
húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb.
– És hatalmasabb, mint te vagy, tetézte a bőszült bayadér a gyalázatot,
mert ő Halil Patrona neje.
Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé és nem
tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könyeket facsart ki szemeiből, s
csak e könyek után birta rebegni:
– Ez Achmed átka!
Midőn könyeket láttak a szultána szemeiben, egy perczre elcsendesült
mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár
legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá:
– Aldzsalisz szultána.
– Hah! férfi! férfi! ordítá egyszerre az egész tömeg félbőszülten s
egyszerre oda tekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel
suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:
– Achmed, Achmed!
Csak Aldzsalisz nem birta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva
maradt, a mint oda tekinte.
Achmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, az az Achmed, kinek kezeiben
rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálczát tartá abban,
mert átkok hatalma van az ő újjaiban; kinek elég újjával mutatni arra, a
kit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehell
valakire, bár minő távol legyen az, összeesik és meghal és senki sem
segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat
érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó
angyalai őrzik, hogy a kire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.
Ispirizáde halála óta jobban félt tőle a nép, mint a míg a trónon ült.
Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.
És Achmed kinyujtá kezét Aldzsalisz felé; a kik a szultána körül álltak,
szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni
szemeit.
– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! hallatszék Achmed reszkető
szava. Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arczodat, mert
ő férjének hű társa.
Ezt mondva eltávozott az ablaktól Achmed, hova őt a zaj csalta ki, s a
népség felzudult ismét s most már nem arra kényszerítik a szultána
kiséretét, hogy Gül-Bejáze előtt útat nyissanak, hanem hogy ők is
kisérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.
Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a
szerályba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot,
melyet rajta elkövettek.
Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e
mosolygás alatt?
– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek
kellene-e folyni, midőn az én könyeim folynak?
Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét s mosolyogva monda:
– Oh Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?