Az áldozatok holttestei már az utczákon hevertek.
Achmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arcza szomorú
volt és levert.
Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tíz éves
fiára, Bajazidra került a sor s látá, hogy az könyezik, azt kérdezte, mi
baja? a gyermek így felelt: «Atyám, jó dolguk van azoknak, a kik te
neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik téged szeretnek. Mi sors vár
akkor mi reánk, a kik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem
egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arczát, nézd
Szabiha szemeit, Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit,
ipáit megöletted». – ‚Hogy titeket mentselek meg′, rebegé Achmed,
keblére ölelve őket. – «Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket».
Ezen szavak viszhangzottak Achmed lelkében örökké.
Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördivánokat, szemközt
ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali.
– Ime az áldozatok vére kifolyt, szólt Achmed bús, ingatag hangon;
leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a
zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire
várnak még?
Folyvást viszhangzott lelkében fiának mondása:
«Jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a
kik tégedet szeretnek».
Senki sem felelt szavaira.
– Feleljetek. Mit mondatok reá?
Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit
rángatni, a ki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.
– Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy
egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ.
Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek,
hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok
sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.
– Csodálatos ez, szólt Achmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész
tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. Megnémultatok-e?
Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.
– Achmed!
Ez volt a rövid megszólítás, melylyel a szultánt illeté.
– Halil Patrona kivánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt
Mahmud szultánnak…
Achmed fölegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang
elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a
padisáht trónja lépcsőjén állani, a mint kinyújtott kezét az imám felé
tartá és szemeit rászegezte és ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki
rajta.
És sokáig állt így a trónon, kinyujtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev
szemeit az imámra szegezve, hogy a kik látták, az iszonyattól rendültek
össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a
világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma
átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő
ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak
szívében és teljesítsék azt, a mit ő elmondani nem bir.
Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé és sokan
oda csúsztak lábaihoz és azt könyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:
– Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával elébb egyhangúlag határozták
el, hogy Achmednek le kell köszönni és most egyhangulag kérték
bocsánatát. – De már megtörtént.
A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak,
ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le
sokáig az ulemákra, azután csendesen leszált a lépcsőkön. Midőn lenn
volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:
– Én megszüntem uralkodni. Jőjjön utánam, a ki jobb. Nem kérek semmit,
csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozman birodalom mostani urai, hogy
gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el
kettő közületek s vigye meg Halilhoz e kivánatomat.
Újabb mély hallgatás követte Achmed szavait, az ulemák a föld felé
szegzék szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.
– Gyermekeim halálát is kivánják talán? Vagy egyitek sem mer oda menni,
hogy velök beszéljen?
Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, a ki végre
megszólalt.
– Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki
tudna alkudozni a sivó Szamum viharával, avagy ki menne követségbe a
felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?
Achmed sötéten, csüggedten tekinte széllyel az ulemákon, arczán a
hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.
Szulali megszánta a szultánt.
Én el fogok hozzájuk menni, monda biztatólag. Maradj itt addig, uram,
míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem
esküsznek arra, a mit kivántál.
Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem
volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg
Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól
értették ők már egymást.
Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.
Szulali odalépett hozzá s átadta a szultán izenetét.
De nem úgy adta azt át, a hogy Achmed mondta; nem kérve, nem esedezve,
nem keserű lemondással, mint Achmed tevé, hanem szigorúan, merészen, a
hogy Achmednek kellett volna tennie.
– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, szólt
az egybegyűlt népfőnököknek. Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy
őket kimélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el
van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden
benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi.
A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona
mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Achmed szivében
fogamzott. Az ő szelid lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és
mosolygott.
Ekkor a főimám arczra borula előtte s alázatos hangon szólt hozzá:
– Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked
életeért és gyermekei életeért.
Halil összeránczolta szemöldeit és haragosan kiálta rá:
– Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. A
kik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, a
ki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes.
Én tudom, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak megtöltve, s nem
akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elveszszen. Én
ime esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi
bántódása Achmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem
leányainak, sem leányai férjeinek, és a ki ellenük fölemelné kezét,
annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah
öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj
vissza, és legyen béke Achmed felett.
Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja
Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási
ünnepélyére.
Achmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a
trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet,
mely élet és halál felett határoz.
Szulali ragyogó arczczal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre
Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.
– Élj sokáig, uram, s legyen szivednek gyönyörűsége gyermekeidben.
Achmed hálateljes arczczal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét,
kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.
Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Achmed nem feledé el
kezét nyujtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.
Ekkor elküldé Achmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve
volt «a fehér herczeg», arczának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.
Fél óra múlva Elhadzs Besir kiséretében előjött Mahmud herczeg, II.
Mustafa fia, kinek atyja épen így szállt le a trónról Achmed előtt, mint
most Achmed ő előtte.
A szultán felkelt és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.
– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én
kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.
Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét
megfogva, megcsókolá.
Ekkor fiainak inte Achmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz,
mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak
körülök.
Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Achmed, elvezette őt magával
kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette
saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon
kezével tüzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve
megáldá őt.
– Uralkodjál és légy boldog. A kiket szeretsz, szeressenek, a kiket
gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és
magasztalt, ha meghalsz.
Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen
fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az
uralkodás termeit, miket soha sem fog többé látni, és elhagyá egyenkint
mind azokat, a mik előtte kedvesek valának.
A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a Silihdárnak, ki azt
leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a Kizlár
Agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána Asszekit és
kérje meg, hogy gondoljon reá és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…
Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes
delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva
maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem
gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II.
Mustafával; épen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És
erre Achmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép
le róla s csak az történik meg vele utódáért, a mi megtörtént érte
elődével.
Mahmud szultán előtt pedig arczra borultak az ország nagyjai, s hódolva
kívántak neki üdvöt.
Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken,
az udvari személyzet mind térdet fejet hajtott az új szultán előtt, a
főfő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg
vezetői és hátra volt Halil Patrona.
Rögtön irott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a
zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Achmed szultán lelépett s helyette
Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a
szerályban, hódolatukat bemutatni.
A hold régen fenn volt már az égen s keresztülsütött a szerály színes
ablakain, midőn a főurak eltávozának s Mahmud egyedül maradt.
Csupán a Kizlár Aga várt reá, sötét fekete arczával, mely mintha
önmagára vetne árnyékot.
Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.
És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken
belül az üdv és gyönyörök virágai nyilnak, s felnyitva azt, bebocsátá az
új szultánt rajta.
Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az
örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok
között, a kik a belépő ifju szultánra mosolyogtak, legboldogabb,
legragyogóbb arcza volt a szép Aldzsalisznak, a ki szultána Asszeki,
kedvencznő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy
felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb és a legmagasabb esett
legalól.
Annyi mosolygó arcz közül az övé volt az, mely elé a boldogsága
gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, a
kit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait
elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.
… Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren.
Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a
bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, a mit e
napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés
közepett. Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és
suttogna, sóhajtana s hideg kezével érintené meleg kebelét.
Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj
termei alatt ül álmatlanul a «feledség szobáinak» hideg boltozatai
között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik!…
* * *
Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a seikek a
szerályban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek
el.
A mióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szerály pinczéi
lőporral vannak tele, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn
Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha
egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: «nem megyünk!»
Hallani sem akart senki a szerályban megjelenésről.
– Ez csak kelepcze, monda a bölcs Reis Effendi, egy egérfogóba akarnak
bennünket becsalni, mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre
gyűlt legyeket.
– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra, szólt gúnyosan Orli,
ki softa létére nem restelt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról,
hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.
Végre a «bolondos» Ibrahim adott tanácsot.
– Legjobb lesz így: válaszszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb
embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyujtogatókat,
azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel
agáknak, bégeknek, ulemáknak s úgy küldjük be a szerályba, s ha azután
látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.
Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben
részesült. Mindnyájan helyeselték.
Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez
indítvány határozattá vált, akkor felállt és monda:
– Én magam fogok a szerályba menni.
Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.
Musszli összecsapta kezeit.
– Halil! Álmodol-e, vagy félre beszélsz? Ezeregyéjszakai
tündér-herczegnek képzeled-e magadat, a ki csodákon és rémeken vágja
keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot s közelebb akarsz
hozzá jutni?
– Nem a ti gondotok, a mit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség
tinektek helyettem félni?
– De gondold meg Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező
oroszlán barlangját meglátogatnod s bölcsebb ember volnál, ha a
balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a
kandiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett réz asperért, mint
hogy belépj a szerályba, midőn ott senki sincs más jelen, mint
ellenségeid, hol még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos
ellenséged.
– Megölhetnek! kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve s bátran
előre lépve; megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam.
Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a krónikákba, hogy
Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják irni, hogy egy férfi
mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem midőn
megjelent, szemébe is tudott nézni annak.
– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával
szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került még
ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent
hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, a hol
tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva s csak egy
akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy pofoncsapás után szokott az
ember szeme vetni, s repülünk az ég felé és ha tele volna mind a két
kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki
akarna itt bátor lenni?
– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.
– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi
vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól
kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli
kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.
– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a szerályba nem
volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld gondját míg
visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.
– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én is megyek.
És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil
csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be ugyan nem
mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész
városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy
Halil Patrona csakugyan belépett a szerály kapuján.
Egyedül, fegyvertelenül, kiséret nélkül ment végig a pártvezér ez
idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes,
fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét
keresztbevetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.
A kihallgatási terembe érve, ott két Kapuagaszi karon fogá s úgy
vezették be a kupolyterembe, a hol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.
Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés
napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek
azon czifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most
drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy
virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek
terültek ezerszinű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngy
bokrétákkal. Az emelvényen álló zófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott
terítő tündökölt, mindkétfelől alacsony, gömbölyű iróasztal, arany
verettel, melyeknek egyikén drága kövekkel kirakott tárcza és smaragd s
rubintól ragyogó iróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba
kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon
volt felnyitva, arany, czinóber és ultramarin talik irással készült
sorokat mutatva és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között
ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhimzetű
kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon
voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás
akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolcz
ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak
és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velenczei tükör
sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.
Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a
kérelemlevelek átadói, kiki rangja szerinti pompás viseletben, s
hivatalához mért, gömbölyű, vagy pyramisalakú, vagy méhkas formára
készült turbánokkal.
De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisáhról
szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngy-esővel látszott elborítva
lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött
öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak
hányni, hogy elvakult a ki rá nézett, mielőtt orczáját láthatta volna.
Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak,
állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.
E terembe lépett Halil.
A két vezető itt elbocsátá karjait és Halil egyedül járult a padisah
elé.
Arcza semmivel sem volt halaványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak,
tekintete oly merész, mint mindig.
Viselete most is az volt, a mi eddig. Egyszerű janicsárköntös, hasított
ujjú kék dolmán, minden czifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári,
mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető
kuka.
A míg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ott ülő
főurakon és nem talált egyet is közülök, a kinek szemeit ki ne tudta
volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen
lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy perczig, mintha érczből
volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arczraboruló
dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős,
reszketéstelen hangon üdvözlé őt.
– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)
És ekkor összetevé mellén kezeit és leborult a trón előtt, s homlokát
annak lépcsőjére fekteté.
Mahmud leszállt hozzá és saját kezével emelte fel őt.
– Szólj, mit tehetek érted? kérdé tőle leereszkedéssel.
– A mit kivántam, az már teljesült, szólt Halil és minden szavát, melyet
ez órában kimondott, feljegyezte a történetiró. Kivánatom volt, hogy
Mahommed kardja méltó kézbe jusson: im ez betelt, te a trónon ülsz,
melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatnak mi szokott a
jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.
Mahmud indulatosan szakasztá félbe.
– Én pedig esküszöm te neked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem
ér, kivánj jutalmat és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.
Halil nehány perczig gondolkozott s szemei ez alatt csendesen néztek
végig a sorban ülő főurak arczain. Mindenki azt hivé, hogy áldozatot
keres közöttük, a kinek hivatalát magának kivánja. A pártvezér észrevevé
e gondolatot a főurak arczán s még egyszer sorba nézte őket és azután
szólt:
– Uram, dicső padisah! minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a
jutalom is legyen azé, a kié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher
nyomja, melynek neve Malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott
élethosszig tartó bérbeadás ez, a miből magas kapuidnak semmi haszna;
szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezedben legyen a nép s ne
e gazdag uzsorásokéban itt!
És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.
Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szerály
körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a benlevők és Halil
Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, a
kiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.
A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szerály minden
kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a Malikiane e
naptól fogva el van törölve Halil Patrona kivánatára.
Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szerály falait,
tanusította a hatást, a mit az izenet gerjeszte.
– És most állj hadsereged élére, szólt Halil, s kövesd néped hívását az
Ejub mecsethez, a hol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok
a próféta kardját.
A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra mulva az Ejub mecsetbe fog
bevonulni, a próféta kardját felövezendő.
A nép örömriadallal tódult a mecset felé s sűrűen elfoglalta az utczákat
és a háztetőket mind, melyek a szerály és a mecset között vannak; a
Bosporus ágyúi dörögve hirdették a távol hegyeknek Stambul örömét, s egy
óra mulva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros
utczáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről s
virágokat hányt útjára. Mögötte a délczeg ragyogó urak, vezérek,
tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de
előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona,
mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek
turbánokkal, kivont kard kezeikben, a hogy közjanicsárok szoktak járni.
És a háztetőkön álló nép ép oly hangosan hallatá Patrona nevét, mint
Mahmudét.
Az utolsó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub mecsetbe
megérkezett.
Az Aja Sofia mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kivánta magának ott
azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa és Halil beleegyezett. A
mióta a szerályban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A
nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, a hogy
Halil Patrona kivánja.
Ispirizáde már fennállt a magas szószéken, midőn Mahmud kiséretével
együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.
A főpap arcza dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé és
háromszor kiálta Allah nevét. És a midőn harmadszor kiáltá az Istent,
egyszerre megnémultak ajkai, nehány pillanatig úgy állt mereven, égre
emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a
szószékről halottan.
– ‚Az Achmed néma átka!′ zúgá köröskörül az elszörnyedt népség.[19]