Stambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.
A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze s onnan küldözék szét
parancsaikat.
Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a
hajó a szultánnal, a herczegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a
parti kioszk mellé, az ágyúk kapujánál.
Benn a szerályban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A
városban köröskörül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét
égtek az őrtüzek. «Miért nem küldhetek egy pár granátot közéjök a
tengerről!» sóhajta föl a Kapudán. Hogy elcsendesülnének mindjárt!
A mint a Kizlár Aga Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon
szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes
mosolygással dörzsölé kezeit, a mi rút arczához s hasított ajkaihoz épen
nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kivánnak a zendülők?
azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.
Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat egykori
kegyetlen gazdája valami csiny miatt levágatta, mind oly félelmes
előjelek voltak a jelenlevőkre.
Elhadzs Besir Aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolcz
nagyvezért teremte és ugyanannyit tett le hivatalából.
Mint lehessen megtudni a zendülők kivánatát?
Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori stambuli birót,
Szulali Haszszánt kerestetni föl, kinek nevét együtt hallá említtetni a
kikiáltó által Halil Patronáéval a Kapudán basa.
Szulalit nyári lakában találták, s az első hivásra megjelent a
szerályban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok
kivánatairól mitsem tud.
– Tehát vedd magad mellé a Chasszeki agát, húsz bosztandzsival, s
keressétek föl Halilt és tudjátok meg mit kiván? ezt mondá a padisah.
– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán, szólt keserűen
Abdi basa, a lázadók kivánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra
irva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a
nagyvezért és a Kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve,
hanem öless meg elébb és szájuk be lesz tömve. Jól laknak velünk. Tudod,
hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jól lakott.
A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, a
mit a Kapudán beszélt, s a Chasszeki Agának parancsolá:
– Keresd föl Halil Patronát és üdvözöld őt a padisah nevében.
«Üdvözöld Halil Patronát a padisah nevében!» A szatócsot, a
dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a
shahok, khánok, deyek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte
volna ezt három nap előtt?
– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kivánataik megadatnak, ha
megigérik, hogy azután szét fognak oszlani.
A Chasszeki Aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utczákat
elálló sűrű néptömeg között útat vertek maguknak a középmecsetig.
Útközben csak kilencz bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy
szerencsésen odaért a mecsetbe.
Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz khán, a
zendülők vezére, Halil és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte
ülő softáknak, kikből teszkeredzsiket választott.
Midőn jelenték neki az őrtálló janicsárok, hogy a szultán Chasszeki
Agája jött el s vele szólani kiván, szárazon viszonza:
– Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor.
Kik voltak az érdemesebb férfiak?
Az öreg Szuleimán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek
padlásán elbujt. Halil most iratta számára a kinevezést, melyben őt
Reisz Effendivé emeli.
Halil Patronán most is a közjanicsár viselet volt, a kék dolmán, a
térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján
volt a fekete forgó kicserélve fehérrel s oldalán függött a nagyvezér
kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták
a földig.
E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.
Szuleimán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember
volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette Agának Halil.
Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak;
Ibrahimot, egykori iskolamestert, a «bolondos» melléknévvel megtette
Stambul főbirájává, s a mint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok
közül és monda:
– Te fogsz lenni Anadoli fő országbirája.
Szulali meghajtá magát e kegy előtt.
– Köszönöm Halil. Tégy belőlem, a mit akarsz, hanem elébb halld a
padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok:
vajjon te vagy-e az úr minden mozlimek felett, vagy Achmed szultán?
Azért mondd meg nekem, mit kivántok a szultántól? és ha jogos és
méltányos a kivánat és ti megigéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg
fog az adatni.
Halil Patrona felállt Szulali előtt s szigorú, mozdulatlan arczczal
felelt:
– Kivánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak
okozói, kivánjuk kiadatni. Ezek: a Kulkiaja, a Kapudán, a mufti és a
nagyvezér.
Szulali megcsóválta fejét.
– Sokat mondtál, Halil.
– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek,
holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem
holnapután.
Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik mind még együtt
voltak.
Feszült figyelemmel várták Halil izenetét.
Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el.
– Megértém a lázadók kivánatát. Ők a Kiaja bég kiadatását követelik.
A Kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép.
– Oly régi hű szolgám volt, sóhajta Achmed. Ám lakjanak jól vele.
A Kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé.
– Továbbá követelik… szólt Szulali.
– Még többet is?
– Követelik a Kapudán basát.
– Őt is! Legvitézebb bajnokomat! kiálta fel fájdalmasan Achmed.
– Mash-Allah! szólt vidáman a Kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott
bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könyezz érettem,
padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve
halok meg ott is. Vigyetek bennünket bosztandzsik, ne remegjetek fiuk!
Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No semmit se féljetek, majd
megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a
szultán!
Azzal kilépett a teremből, elül menve a bosztandzsik előtt, még kardját
sem vetette le.
– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit, monda Szulali.
A szultán ijedten kelt föl helyéből.
– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt,
haragjában beszélt, a kitől választ kérél. A nagyvezért és a főmuftit
ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, a
melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza Szulali
és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kivánja e két ősz
szakált a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s
számüzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a Kapudánért és a
Kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.
Szulali újra fölkereste Halilt. A Kapudánt és a Kiaját elő sem merte
előtte hozni. Tudta, hogy a Kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s
a Kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és
a mufti számára kért kegyelmet.
Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édesvizek melletti palotában
történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is
kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni s nem hallá, mit
beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakála felől.
– A nagyvezérnek meg kell halni, válaszolt. Abdullah ám éljen és legyen
számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)
Szulali visszatért a szerályba.
Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kivánja.
Achmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra divánjáról s kirántá
kardját.
– Ide hát veletek vitéz lázadók! A kiknek szolgáim fejei kellenek,
jőjjön értök és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek
is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed
kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé. A ki
igazhivő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utczára, hirdessék,
hogy a szerály veszélyben van, s kinek Allah orczája kedves, siessen a
zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat és védni fogom a
szerály kapuit.
A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias
fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek irva a történet
könyvébe.
A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé s ott maradt az
korán reggelig.
Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Sofia
templomon túl nem birtak vergődni s hirdetéseikre a nép kőzáporral
felelt.
A zöld zászló magányosan lengett a szerály előtt, senki sem gyülekezett
alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.
A zöld zászló kitűzése a szerály kapujára nagyon ritka eset a
történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert
ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez
nyulni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét és sietni Allah és az ő felkentjei
védelmére és átok volna az ozman férfin, a ki ilyenkor késlekednék, s
vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.
Ezt tudva, rémes nagyságában fog feltünni azon ijedtség, mely a
szerályban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló
alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harmincz piaszter felpénzt igértek
minden katonának, ki a zászló alá siet, s két piaszterrel több napi
fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de a mennyi jött
egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a
zászló alatt.
Este felé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a
főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbiró,
Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák
a bosztandzsik csarnokában. Achmed szultán egész éjjel nem feküdt le,
hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől:
ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? gyülekeznek-e a szent zászló
alá? s a hideg veriték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő
választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei
sokkal közelebb vannak már, mint a mult éjszakán s Skutari felé egy
őrtűz sem látszik, a miből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött
Stambulba s a zendülőkkel közös ügyet kötött.
Achmed maga is fölment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról s
mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba,
szüntelen megnézve a nagyvezért, a Kiaját és a Kapudánt, ha nem
alszanak-e? Csak a Kapudán tudott aludni, a Kiaját láz törte s a
nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga
a Kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.
– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? még nem haltunk meg. Eredj
aludni háremedbe s ne gondolj reánk, a zendülőknek csak velünk van baja.
Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre aludnánk. A feltámadás
angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…
Achmed megfogadta a Kapudán szavát s hajnal felé eltünt közülök. Reggel,
midőn keresték, nem jött elő háreméből.
A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent?
Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a muftiért Szulali
Effendi és Ispirizáde s meghívák magukkal a reggeli imára.
Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könyekre
fakadt és zokogva szól hozzájuk:
– Ime idehoztam ősz szakállomat és ha nem tetszik nektek, hogy
tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokaljátok
azon nehány napot, melyet Allah még életemhez adott, ime vegyétek el.
Erre mind felálltak az ulemák s kezeiket fölemelve kiálták:
– Allah őrizzen meg tégedet ettől!
Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az
Eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, a hol már a nagyvezér várt
reájok, nem sokára jött a Kiaja és a Kapudán basa is, legkésőbb a beteg
Damadzáde és a medinai biró, Mustafa Effendi és a Szegbán basa.
– Holt embert láttok magatok előtt, szólt a nagyvezér Damad Ibrahim, az
érkező főurakhoz. Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A
főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több
hajnalcsillagot. Nem lehetett máskép. A szultánt meg kellett mentenünk,
s azt csak ezen az áron tehettük.
– Régen mondtam ezt, szólt a Kapudán basa. Még tegnap ki kellett volna
holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz,
attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a
veszély zászlaját, hanem megölni bennünket rögtön.
– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába, szólt a nagyvezér társaihoz,
én is nem sokára követlek benneteket, de meg kell várnom mig a Kizlár
aga jön és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell
hivatalos kötelességeimet.
A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást s a
bosztandzsik által elvezettetének.
Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból uj muftit
választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét
vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai birót választák, s
fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.
Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a
szultán titkos izenetét hallgassák meg a Kizlár agától és vigyék át
Halil Patronának.
Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki
meghatározza az emberi életnek végét.
Achmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép
Aldzsalisz, előtte a négy nyiló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott
neki tegnap.
A négy tulipán olyan szépen nyilik most is.
Aldzsalisz átölelte a szultán nyakát s homlokát megcsókolta, mintha el
akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni,
nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.
Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat.
Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a Kizlár aga előtte áll s egy
hosszasan beírott pergament tart eléje.
– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának
adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláirásával.
– Mi kell nekik? kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s
hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.
– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem
fognak.
– Legyen meg nekik.
– Azonkívül kérik a Kiaja bég kiadatását.
A szultán levágott egy tulipánt a késsel s odanyujtá azt a Kizlár
agának.
– Nesze.
Az bámulva vette el a tulipánt s folytatá.
– Továbbá a Kapudán basát.
A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.
– Im fogjad.
– Kérik a főmufti számüzetését.
A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt és odaveté.
– Ezt is.
– És a nagyvezért.
Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Achmed s azután eltakarta
arczát.
– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.
Azzal odanyujtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve s a
Kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyá Achmedet ismét.
A nagyvezér a szerály kertjében sétált alá s fel. A Kizlár aga ide jött
őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szuleimán, az általa
tett Reis Effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs
Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláirt okiratot, átnyujtá
azt neki.
Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal
átolvasva, visszanyujtá azt ismét és levonta ujjáról az ország pecsétjét
s átadta a Kizlár agának.
– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, a ki ezután viselni fogja. Üdvözöld
a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok
Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.
Azzal széttekinte a nagyvezér, hogy kivel kisértesse magát odáig? midőn
hirtelen oda ugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény) s kérte, hogy ő
hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.
A legénynek épen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.
– Honnan ismersz te engem? kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.
– Együtt harczoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten
fiatalok voltunk.
– Mi neved?
– Manoli.
– Nem emlékezem reád.
– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból s ápoltál, midőn
sebesült voltam.
– Tehát ezért kisérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.
Mindezt az alatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, a
hova Manoli bement a nagyvezérrel.
A Kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, mig Manoli visszajött.
Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn
maradt.
– Holnap holt testét fogjátok látni, monda a Kizlár aga a Reis
Effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.
– Inkább élve kapnánk meg őket, szól barbár kegyetlenséggel a csauszból
lett főúr távoztában.
Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit
szabadon bocsáthatják.
Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra
hivaték a nagyúr elé.
Achmedet egész éjjel nyugtalanítá a Kizlár aga a Reis Effendi azon
mondásával: «Inkább élve kapnánk meg őket!»
– Nem, nem, mondá a szultán, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják
őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat
alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönyezve.
– Úgy siettesd halálukat, uram! nehogy reggelre kelve életüket
követeljék tőled.
– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket?
Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a
sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.
Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a Kizlár
aga a szultán előtt.
– Uram, itt a reggel.
– Hivasd a muftit és Szulalit.
Azok megjelentek.
– Vigyétek meg a halált azoknak, a kik rá vannak szánva, szólt Achmed.
Mindkettő térdre esett előtte.
– Miért e sietség uram? könyörge lábait csókolva a vén ulema.
– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.
– Úgy van, bizonyítá Elhadzs Besir, a Kizlár aga, a kiöszk előtti tér
tele van már lázadókkal.
A szultán összeborzadt.
– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.
– Oh uram, könyörge Szulali, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Sofia
Imámjával lemehessek, megnézni, vajjon valóban tele van-e az utcza
lázadókkal?
A szultán inte, hogy menjenek.
Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szerály
kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem
elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról
nem jönnek-e zendülők s körülkerülték a szerályt.
A szultán ezalatt a perczeket számlálta és nyugtalan volt, hogy még sem
jőnek.
– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő útat és vissza, monda
a Kizlár aga. Bizonyosan a zendülők kezébe estek s azok visszatartják
őket, hogy hírt ne hozhassanak.
A szultán kétségbe volt esve.
– Siess, siess, kiálta a Kizlár agának s maga futott, menekült belső
szobáiba.
Tíz percz múlva visszaérkezett az imám és Szulali s jelenték, hogy körül
egy lélek sincs, a ki a szerályt fenyegetné.
A Kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott,
gyékénynyel beterítve. A gyékényt fölemelé előttük s a hajnal derengő
fényénél három hullát láttak maguk előtt: a Kiaját, a Kapudánt és a
nagyvezért.
* * *
A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölében s andalogva ringatózik annak
ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások,
melyek Halilt éltetik, ki Stambulnak s az ozman birodalomnak ura e
perczben.
Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota
helyett Anadoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban
lakni.
Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, elmondatja
magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, a mik történtek vele
a szerályban, a Kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért
ébresztgeti úgy a gyülöletet?
A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár áll,
tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.
De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.
Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár
fenekén.
– Ki ez?
Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.
A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.
– Hát ez kicsoda?
– Ez a Kiaja bég, nyögé a hölgy iszonyodva.
Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil s lebontva róla a friss
virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a
kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.
– Hát ez kicsoda? kérdé Halil.
Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn
ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre
tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.
– Nem ismerem ezt.
– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el
arczvonásait? Ez Damad Ibrahim, a nagyvezér.
Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére s azután sietett
mondani:
– Valóban az Damad Ibrahim. Igen igen, senki más. A halál tette
ismeretlenné arczát.
– Mondám neked, hogy a kik szíveddel játszanak, játszani fogsz az ő
fejeikkel; kell-e még több?
– Oh nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket
látni.
– Tehát takard be őket virággal s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.
– Enged őket eltemetni Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy
szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anadoliba, a hol senki sem
tudna rólunk semmit.
– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bir lemenni miattam, s az
emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e
dicsőségben fürödni te is?
– Oh Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma
nagyra nő s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen
melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a
tied.
Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kivánta úgy,
eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terepélyes
rozmarinbokor alá.
Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek,
hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, a hol a szultántól jött követek
várnak válaszára.
Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig s ne legyen kénytelen az
utczákon tolongó nép közt keresztül vergődni, a csatornához sietett s a
legelső kajkba beült s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a
Zulejmája átellenéig.
Útközben a hajós arczára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.
– Jó öreg, szólt Halil, hogy hívnak téged?
– Manoli a nevem, kegyelmes úr.
– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak
közjanicsár vagyok.
– Oh én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, a kit Allah éltessen
soká.
– Te oly ismerősnek látszol előttem. Épen oly hosszú fehér szakállad
van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.
– Sokszor hallottam ezt, uram.
A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy
arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.
Halil sokáig nézett az öreg arczára.
– Manoli!
– Parancsolj uram.
– Látod fölkelni a napot ott a hegyek mögött?
– Igen, uram.
– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy
és több napfelkölte téged itt ne találjon.
A hajós meghajtá magát keresztbetett karokkal és eltávozott csónakával.
Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.
A szultán küldöttei vártak reá. Seich Szulejmán lépett elé.
– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád
küldők.
– Kik voltak azok? kérdé Halil sötéten.
– A Kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a
keresztútra.
– És a másik?
– A Kapudán basáé, ezt kitevék a Khór-khóri szökőkút elé.
– És a harmadik?
– Damad Ibrahim a nagyvezéré; azt kivetették a szerály előtti piaczra,
épen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett.
Halil Patrona éles tekintettel nézett a Seich arczába és hidegen
viszonzá:
– Tehát tudd meg azt Seich Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik
holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű
hajóslegényé, ki hozzá hasonlított s a ki magát érte feláldozá. A
nagyvezér pedig megszökött és nem fogja senki tudni, hová lett? Ezt
mondd meg otthon azoknak, a kik küldtek.