Tömve dugva volt az egész halpiacz népséggel; a veszett ordítástól nem
lehetett hallani a szót, a mit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek,
kit a szökőkút oszlopára felállítottak.
Azonban a Kapudán által megfujt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az
ordítást s minden arczot arra fordított, a hol ő állt.
Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:
– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen
támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltok egy
csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon?
hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak s
temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká s ne tudnátok
egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk és takarodjatok
haza és egy kiáltás ne jőjjön utczáitokról, mert ha megmoczczantok,
Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Stambult és senki abban többet
nem lakik, mint a kigyók és denevérek és a ti elátkozott lelketek,
kutyák!
És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebujtak
előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott,
majd tudott volna neki felelni.
Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi s fölkeresé végre
az Etmeidánt.
Most már nemcsak az első, hanem az ötödik janicsárezred bográcsa is fel
volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport
janicsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.
Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették
észre, midőn hirtelen rájuk ordított:
– Letegyétek a fegyvereket!
Ijedten tekintének mind a Kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem
merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki, Patrona
itt sem volt jelen.
A piacz közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen
oda lovagolt. A janicsárok csak néztek rá elbámulva.
Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli s megelőzve a Kapudánt,
magához ragadja a lobogót.
Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá:
– Nyujtsd nekem e zászlót, fiam.
Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével
inte, hogy «nem».
– Nyujtsd e zászlót, janicsár; szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.
Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül
tekergeté.
– A zászlót add ide! ordíta harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját
rántotta ki.
Erre Musszli kopjás végét fordítva a zászlónak, melylyel a földbe volt
tűzve, monda:
– Tisztellek, Abdi basa és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném,
ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy
dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb
jösz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csunyábbik végét.
E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak s körülállták a vitéz
Musszlit kardjaikat kivonva.
– Sajnállak benneteket, derék janicsárok.
– Mi is sajnálunk téged, dicső Kapudán basa, monda Musszli.
A Kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte
mindenütt a tömeg, a hol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta
mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.
Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában s keresztülnyargalt a
városon, a nélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.
* * *
Künn a táborban ezalatt nagy tanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a
megmenekült Kiaja és a janicsáraga rémszínekkel festettek le, a szultán
összehivatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a Seikeket
és a Chodzsagiánokat, part melletti palotájába.
Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott
sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.
A jó tanács drága volt itt.
A fővezér azt kivánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész
hadsereget indítsák rögtön Tebrif felé, az ellenségre. Ha még Abdullah
basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Stambult
magára, csináljanak a lázadók a mit akarnak, ha az ellenség meg lesz
verve, akkor majd rájok kerül a sor.
A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt
mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Stambultól, nehogy a lázadás
szelleme átragadjon.
A Kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s
úgy csendesíteni le őket.
A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt
tanácsolá.
Csakhogy a Kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a
lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy
értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt Kiaja
béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kivánnák, a többit is
odaengedi. S ez nagy különbség!
A szultán a Kiaja tanácsát találta legjobbnak.
E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a Kapudán.
Mindenki bámulva tekinte rá. A Kiaja előadása szerint ennek már ezer
darabra kell tépve lenni.
Bejött ugyanazon hidegvérrel, melylyel az egész fellázadt városon
keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még
meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem. «Vajjon hol maradhattak? Én azóta
egész Stambult megjártam.»
Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek
között.
Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme
jár közöttük.
– Te Stambulban voltál? kérdé tőle végre a nagyvezér.
– Ez órában jövök onnan.
– Mi kivánsága van a népnek? kérdé a padisah.
– Ehetnék és ihatnék.
– De vért ihatnék, suttogá a fő mufti magában.
– És mi panasza van?
– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától
kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.
– Igen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi. Mint gondolod elcsendesíthetni
e zajt?
– Nagyon egyszerű az. A stambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy
lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök
felesége, gyermeke van. A kik forralják őket, azok a táborbeli
janicsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Stambulban izgatják
a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hivatni ezredenkint s
minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.
A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni?
– Én így tennék, szólt Abdi röviden s aztán elhallgatott.
A szultán vevé fel a szót:
– Mielőtt megérkeztél volna, a Kiaja bég tanácslatára elhatározók,
miszerint a próféta zászlajával és a herczegekkel együtt visszamegyünk
Stambulba.
– Az is jó, szólt Abdi, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tüzesd
ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé, a fő mufti és Ispirizáde
nyissák meg az Aja Sofia és az Achmedie mecseteket s hívják imára a
népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a
lázadók megzabolázására siethessen. A Kiaja bég gyűjtse össze a szerályt
őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat s tisztítsa ki általuk
az utczákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől
engedelmességre fogják őket tanítani.
Achmed szultán megcsóválta fejét.
– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad én tőlem elmaradnotok. Velem
fog jönni a nagyvezér, a fő mufti, a Kapudán basa és a Kiaja.
És a míg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek
közül a padisah.
E négy férfi neve volt az utczaszegletekre felirva. E négy férfi fejét
kérte a nép és Halil Patrona.
Mit vétettek a népnek?… ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn
szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… ők okozták
Gül-Bejáze szenvedéseit…
A vezérek meghajták fejeiket.
E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Oda hozák
azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé,
hogy vigyék el Stambulba, a szultána Asszekinek, jelentve, hogy ő is
nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait és könyekkel
szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.
A Kapudán megcsókolá a szultán köntösét s azután hátul maradt
Ibrahimmal, Abdullahval és a Kiajával s nagy szeliden mosolyogva monda
nekik:
– Abdullah, derék Ibrahim és te Kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez
órán túl egy fületlen gombot.
Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét s csüggedten sóhajta:
– Szegény, szegény szultán!
Azzal követték Achmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak
bizonyosabbak, mint arról, hogy Achmed mindnyájokat fel fogja áldozni s
azután maga is utánuk bukik.