Szeptember közepén nyiló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog.
A min leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre
sikerült a Kapudán basának rájönni.
Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán s rászedni a
tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el
virágozni?
Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, a mi a
Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott czedrusfák
leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és
növényélesztő, hogy a hol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró
oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve, – égett és
porrátört fekete márvány, melyet csak a Holthegyek között találni,
kevertetett össze, a miből egy puha, porhanyó és mégis nedves meleg-ágy
támadt, s ebbe ültette el a Kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi
elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva s morzsánkint
hintve rá a földet.
Ekkor havat hozatott a Kaukázushegy tetőiről, a hol az nyáron át is áll,
egész hajókkal a fekete tengeren keresztül, s hóval takargatá be az
elültetett tulipánokat, s ha az elolvadt, ismét új havat tett rá;
ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s a
mint azután augusztus végével egészen elhagyták rajta olvadni a havat,
azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült
ágyból sárgászöld csiráját.
A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt,
melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városokról és csatahelyekről
volt elnevezve. Ekkor azonban a Kapudán basának tengerre kelle szállani,
hogy a hajóhadat vezényelje, s épen a legérdekesebb ponton volt
kénytelen odahagyni tulipánjait.
Épen azon estén, midőn a szultán megérkezett Skutariba, jött hozzá egyik
kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli,
Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyilni.
Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni
kinyilásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egy pár napig
visszatartóztatná a hajóhadat.
A mit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a
másnapra határozott pihenő-nap megengedé a Kapudán basának, hogy
Tsengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, a hol csoda tulipánjai
nyilnak ősz kezdetén.
Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyilva.
A Belgrád halványsárga volt, világos zöld csíkokkal és a mi csíkok alul
haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s a mik felül
világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.
A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdült haragos vörös
szirmai, sárga szegélylyel, tán azt az ezerötszáz velenczeit
képviselhették, a kik ott elhullottak.
A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládé-szín, melyen
zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át
és a rózsaszín májszínűbe s minden csíkon ismét egy-egy világos sárga
vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a
pirosak.
De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahan. A tibeti Dalai Láma
kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly
teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.
A Kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyörűség által.
Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb
tartomány, tán Egyiptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé,
hogy hozzanak pompás chinai porczellán edényeket, mikbe a virágokat
átültesse, saját kezével jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat
meg találja sérteni.[16]
A mint épen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön
lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá s nem várja, hogy odaérjen, már
messziről kiált felé:
– Uram! kelj fel gyorsan, mert Stambul fellázadt.
– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! nem látod, hogy majd ráhágtál
egyre?
– Oh uram! a tulipán minden évben kivirúl egyszer, de ha az emberre
ráhágtak, Jass Allah! nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók
felfordítják ezalatt a várost!
A Kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt
virágot a porczellán edénybe s körül megnyomogatá a földet, hogy ne
inogjon benne.
– Mit beszélsz fiam?
– A stambuli nép fellázadt.
– Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők?
– Igen uram, ezek mind fellázadtak.
– Majd mindjárt oda megyek és lecsendesítem.
– Oh uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénynyel ott elolthatnád a
meggyulladt várost. Ám te lássad.
A Kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett
tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a
csatornán keresztül vigyék azt Skutariba, a szultán palotájába, ő maga
pedig lovat nyergeltetett s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve,
belovagolt Stambulba, a hol akkor épen halált kiáltottak fejére.
Szemközt találkozott a Kiajával, a ki egy rongyos két kerekű kibitkába
bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez
rákiáltott a Kapudán basára, hogy be ne menjen Stambulba, mert ott halál
várakozik reá. A Kapudán vállat vont rá. Az minden fogalmán kívül esett,
hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még
biztatta a Kiaját is, hogy térjen vissza s megjelenésükkel állítsák
vissza a rendet, a mit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségeért
meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele
sebesen Skutari felé.
A Kapudán megigérte, hogy ő is nem sokára ott lesz, sőt minthogy a
Kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Stambulon
keresztül megy, hihetőleg hamarább oda ér, mint amaz.
– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba, gondolá magában a Kiaja és
elvágtatott. A Kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.
Messziről szemébe tünt a Reis Effendi palotája, melynek oldalára nagy
messziről olvasható betükkel volt felirva:
«Halál a főmuftira!
Halál a nagyvezérre!
Halál a Kapudán basára!