A Bosporuson kedvezőtlen szél fútt, úgy hogy a szultán csak este felé
érkezett meg Skutariba s ott tengerparti palotájába szállott, vele a
vezérek, a mufti, a herczegek és Ispirizade.
Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a
távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki
sem tudta megmagyarázni.
A nagyvezér többször küldött futárokat a janicsáragához, megtudakolni,
hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga
sem tudja miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a
szent zászló megérkezett.
Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, a kik
csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott nehányat, a kik keze
ügyébe estek, a többiek azért még sem hallgattak s a zaj kezdett már
terjedezni Stambul felé is.
Éjfél tájon érkezett egy csausz a Kiajához, jelentve a vezérnek,
miszerint Tebrif felől futamodó katonák jőnek, a kik azt beszélik, hogy
Küprilizade serege Tamasip sah által szétveretett s ők annak
maradványaiból menekülnek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.
A Kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.
– Az nem lehet, kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni,
nehány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal
tarthatja addig magát, a míg a derék sereg megérkezik.
– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna
s azóta Hamadán, Kermandsahán veszve van?
– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni és aludjál.
Ugyanez órában három softa költé fel a fő muftit és Ispirizadet s egy
pergamenre irott levelet hoztak eléjük, melyet a közép mecsetbe hajítva
találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna irva, alig volt
olvasható.
Felhivás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed
védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb
ellenség itthon ne maradjon, a ki nem más, mint a szultán miniszterei.
– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék, szólt Ispirizade, s a
tűzbe veté azt és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.
Másnap csütörtök volt, szeptember huszonnyolczadika. Egy év előtt
ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan
napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s átalános pihenést rendelt a
táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.
Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a janicsár aga
kiöszkjébe távozott, a Kapudán basa a csatornán át Tsengelkőiben fekvő
jószágára evezett, épen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép
tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A Reis
Effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra
elbucsúzni odaliszkjaitól, s a Kiaja Stambulba ment vissza. Ünnepet
tartottak mind.
De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.
Korán reggel napfeljöttekor tizenhét janicsár állt meg a Bajazid mecset
alatt, élükön Halil Patrona.
Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Muszli állt, a félholdas
zászlót emelve.
A népség helyet adott nekik s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére
felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a
szatócs rengő, átható szózata, mely az eggsz Kalán-piaczon végig
hangzott.
– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók
rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde
serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz eleséggel terhelt tevét
a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandsahan
ellenség földe ismét. És ez mind az alatt történik, míg a nagyvezér és a
fő mufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek
Stambul utczáin s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére
menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk
kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni s a
kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás
Allah és a próféta ellen! Azért a ki igazhivő, hagyja el rögtön a
mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok
helyette kardot, zárjátok be a boltokat és jőjjetek zászlóink alá. Éljen
a szultán, halál az árulókra!
A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra
s keresztül vitték a Bezesztán boltozatos vásárpiaczán. Mindenki sietett
bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az
álló vizet felkavarják, mindenféle nyugvó csuda és salak kavarodik
felül, úgy özönlött egyszerre az utczákra valami ismeretlen csőcselék,
mely minden nagy városban vegetál, a nélkül, hogy tudnának felőle a
rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltünésével, midőn valamely
rázkodás a felszinre juttatja.
Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el,
midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára
elnémult a zaj.
És most épen a janicsáraga háza elé jutottak.
– Hasszán! szólt rövid czímzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve
öklével. Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást
hallasz zúgás helyett. Add ki őket!
Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta
magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Bosporusra, ott egy rossz
csónokra ült s táborába menekült.
A janicsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt
felültették Hasszán lovára s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra;
egy percz alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából
előhozták a Kulkiaja üstjét s azt felállíták a középen. Ez volt a
szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harczára.
– Nyissátok fel a börtönöket, ordítá Halil, bocsássátok ki a rabokat.
Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyujtogatók kezébe kanóczot. Menjenek
ölni, gyujtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.
És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok,
gonosztevők csordái rohantak elő az utczákra és a ki legutoljára jött ki
a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban,
mintha félne, vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá s
erővel ki nem húzta.
– Ne búsulj muszafir! Fogj kardot és állj mellettem. Itt semmi baj sem
fog érni. Most a poroszlókon a sor!
Halil ez alatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak
rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból
összeszedtek s ide zártak.
Kinyiták a kapukat s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, a kinek a
szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó
némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orczával járnak a nép között,
a kik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút
szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg
ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt,
hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett
szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e
viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?
Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő
tiszta lelkének bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni?
Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy
elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal
hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal
rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.
Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű
ablak a tetőn vet gyér világot.
– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s
suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal
mellé huzódva. Oda lép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arczát. Szelíden
elvonja kezeit arczáról és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé
neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.
Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt és nem
nézett rá, csak arczát férje keblére rejté és zokogott.
– Ne sírj, ne sírj, hörgé Halil. A kik meggyaláztak téged, porba fognak
csúszni előtted még ma, esküszöm Alláhra! És a kik játszottak a te
szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, a
ki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! ezt én mondom,
Patrona Halil! kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha
valaha hazudott!
Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány,
megtört alakot, szólt:
– Ime müzülmánok, ez az én nőm, kit elraboltak tőlem menyasszony
éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába
zárva! Szóljon közületek, a ki férj: kegyelmezne-e annak, a ki így bánna
nejével?…
– Halál fejére! ordítá a bőszült tömeg s percz mulva tovább ömölve, mint
a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.
– Kinek a palotája ez? kérdé Halil a néptől.
– Damad Ibrahimé! kiálták néhányan a tömeg közül.
– Kinek a palotája ez? kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét.
Többen elérték a kérdést s felkiáltának rá:
– A tied, Halil Patrona!
– Úgy van, a tied! ordítá rá a tömeg s azzal megrohanták a palotát,
kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s fölkeresve
a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak
arczra úrnőjük előtt s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig
tiszteletőröket állított.
Künn harczi lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart
egy megtört beteg nő gyönge lélekzete szítja…