Minő zaj, minő élénkség ez Stambul utczáin? A nép tömegestől tódul az
Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik
buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák
egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szerály előtt, a mecsetek
kapuiban rajzik a nép, s kíséri utczáról-utczára a zászlós dülbendárt,
ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhivőknek, hogy III. Achmed
szultán megizente a hadat Tamasip-sah ellen.
Mindenütt lelkesült arczok, harczias kiáltások.
Olykor egy-egy csoport janicsár, vagy egy csomó arnót lovas vonul végig
az útczán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal.
Azokat ezernyi népség követi a Skutari felé vezető útra, hol a tábor már
fel van ütve.
Végre valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s
miután mindenféle szelid ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember)
Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta
születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett
a várt, az igért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Skutari
alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra
szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.
Az egész Bosporus egy eleven erdő, mely rengő árboczokkal, vitorlákkal
van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A
roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint
százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszinen, ágyuik
dörgése bömbölő visszhangot költ a Bosporusra néző paloták homlokán.
A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei
verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színü
sátorokkal, fehér a főmufti számára, világos zöld a vezéreké,
skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a főországbirák, emirek, a mekkai,
medinai és stambuli birák, a Defterdár és Nisandsi sátrai, lilaszín az
ulemáké, világoskék a Müderriszeké, lazurkék a Tsausz-Agáké és sötétzöld
a Mir Álem, a szent zászló vivőié, melyek közül legmagasabb dombra
feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bibor
függönyökkel s bejárása elé letüzött kettős és hármas lófarkakkal.
Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték
a sátrakat s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész.
A síkságot elfoglalták a szipáhik, a sereg legszebb, legdélczegebb
lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyzett ágyúikkal, vagy
el voltak helyezve a dombokra, szélrűl volt helyezve az arnót lovasság,
a tatárok, s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg
színét-javát, a büszke janicsárokat.
S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak
közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy
összeelegyülni velök, legfelebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg,
hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.
Az egész sereg harczvágytól van lelkesülve s ha olykor tömeges
ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az
a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében
nyilvánítja tetszése örömét.
Achmed szultán ez alatt reggeli imáját végzi, mint a hogy azt
napról-napra pontosan megszoká.
Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a
divánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A
tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül és
mégis, midőn imatereméből kilépett, a Kizlár Aga már ott várt reá s egy
pecsétnyomó-gyűrűt nyújtott át a szultánnak.
– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked.
Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt.
Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána Asszeki és
szerencsekivánatát a harczhoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden
léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába s azon órában,
melyben te a szerályt elhagyod, beveszi a mérget, melyet a pohárban
felolvasztott, hogy meghaljon.
A szultán nagyon elkomorodott.
– Miért búsítasz engem ily szavakkal?
– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha
te most a harczba mégy, soha sem térsz vissza többet, és ő nem akar azon
uralkodónak rab. nője lenni, a ki utánad a trónra lép.
– Miért búsítasz engem e szavakkal?
– Nyelvem átkozza meg ajkamat és fogaim harapjanak nyelvembe, a miért
ezeket mondom. A szultána parancsolta így.
– Menj vissza hozzá és mondjad neki, hogy jőjjön ide.
– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.
A szultán elgondolkozott s azután mélázva kérdezé:
– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb
a tűzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?
– Bizonyára az oltás ráér és a kedves megszabadítandó.
– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?
– A tábor üdvlövései.
– A szerályba is lehallanak-e?
– Elnémítja azokat ott a dal.
– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs
többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre
és mondjad, hogy sietek hozzá.
A Kizlár Aga eltávozott. Achmed magában suttogá:
– Csak egy perczig, csak egy pillantatig, csak a meddig egy hosszú csók
tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is
jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.
Azzal háremébe sietett.
Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer
nélkül, himzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis
pohár, átlátszó kék nedüvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a
földön heverve sírtak és körmeikkel tépték orczáikat s kebleik havát.
A padisah odajárult hozzá s gyöngéden keblére ölelte.
– Miért akarsz én előttem meghalni világok világa?
A szultána eltakará arczát kezeivel.
– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az
ősz szelei ráfúnak?
– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.
– Oh Achmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifju
vagy-e? szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az. Az én
csillagom a te orczádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg
akkor én.
– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arczomat?
– Oh Achmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te
elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én
szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze
vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Achmed, a ki velem beszél. Ez csak
Achmed teste. Lelke másutt jár, véres harczmezőkön, hideg fegyverek
közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban
szeretik, mint a szegény elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.
Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szerály előtt.
– Hallod mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé,
eredj, kövesd hívásukat. Eredj, a merre ők mutatják az útat. Aldzsalisz
szava nem versenyez velök, mi az én szóm? gyönge erőtlen hang. Eredj!
ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted
lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod
magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen, megszabadítá azt testétől.
– Oh ne mondd ezt, oh ne mondd ezt, rebegé a szelid szultán, magához
ölelve az édes kedves termetet s ajkait lezárta ajkával, mintha meg
akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.
Döröghettek már az ágyúk künn a Bosporuson, hirdethették a csauszok nagy
trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Skutari
síkjain, Achmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között,
mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye,
vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.
Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket
zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Stambul utczáin
dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatismussal
ordított harczot, háborút a támadó Siíták ellen.
Az első janicsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek
a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország
történetében. Ezek körül sereglett a janicsárság, midőn harczot vagy
harácsot követelt, midőn gyülöletes basák fejét kérte, midőn a próféta
zászlajának látását kívánta s annyiban félelmesek valának e bográcsok,
hogy a megszorúlt vezérek és padisáhk rendesen aranynyal voltak azokat
kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.
Egy csoport nyugtalan janicsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú
vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten
janicsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve
(fehéret csak a vezérek viseltek), mezitelen lábszárakkal, miket csak
térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a
tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde s a
tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvenczévé
tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett
önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi
régi bajtársai s a janicsáraga sátora előtt nem restel kiabálni
fenhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bujjék ki onnan a
sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját
Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.
A janicsáraga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a
sátora előtt őrt álló janicsárok is kaczagnak rajta s hallatlanná teszi
az egészet.
Ez alatt egy csoport lovas csausz közelít az első janicsárezred bográcsa
felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah fölvitte a
dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.
Az óriás megáll a janicsárok között s dörgő hangon kérdi:
– Melyiteket hívják itt a közjanicsárok közül Halil Patronának?
Patrona előlép.
– Úgy hiszem Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőltetned az
eszedet, ha rám akarsz ismerni.
– Hol van a te társad, Musszli?
– Nagyságolj engem, csauszkutya! ordít Musszli. Nagyságos úr az én
nevem, nem tudod? A míg te janicsár voltál, te is nagyságos úr voltál,
most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begdas virágos kertjébe?
– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.
– Nézzétek, barátim, szólt Musszli társaihoz, ez az ember részeg, holt
részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyast mondani, hogy két
janicsár, Begdas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a
zászlók előttünk lobognak?
– Nekem parancsom van a Kapu Kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.
– Ne úgy mond, izmidi farkas! Ő jőjjön mi elénk, ha dolga van velünk!
Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a Kapu Kiaja kötelessége
volna itt lenni a harczmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni ő
nála. Nincs-e igazam? Ő jőjjön ide.
Ötletét átalános ordítás helyeslé. Jőjjön ide, ha egy janicsárral akar
beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy janicsárt a táborból
kiszólítottak volna?
Peliván alig fékezhette haragját.
– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán Berber-Basiját.
Átalános kaczaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli
elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leirva,
hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le
annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, a mi a
janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.
Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.
– Nincs több berber egész Stambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt
csináltok?
– Minő káromlás ez? két janicsárt kérni egy borbélyért!
– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban Kapu Kiajáddal
együtt a borotválkozásnál.
Végre előlépett Patrona s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.
– Hallod-e Peliván. Te én nekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az,
nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem
csak azért, hogy ha visszamégy a Kiajádhoz, tudj neki értelmes választ
vinni, a mi magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt,
egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a janicsárok közé
és itt állok, a hol ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal
büntessen, szabad velem. Meghalhatok és halálommal is az ő neve fog
dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért övezze fel derekát az értelmes
Kiaja és mind azon úrak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel
kardjaikat és jőjjenek közénk valahára! én és társaim mind, az egész
janicsársereg, készek vagyunk egytől egyig elhullani egy intésükre a
csatamezőn, de egyetlenegy sincs a janicsárok között, a ki térdét
meghajtsa a hóhér előtt.
A csengő érczhangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása
követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szintén egy pár izenetet
csatolni Patronáéhoz.
– És mondd meg uraidnak, a te Kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és
a hosszú szakállú Muftinak, hogy ha a próféta zászlaját és a szultánt el
nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége
borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják
megborotváltatni.
Peliván e közben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő
gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát
kereste kezével.
– Ne félj Patrona, szólt hozzá gúnyosan, Gül-Bejázét nem fogják többé a
szerályba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a
hitetlen görög mészárost bevetették a közönséges gonosztevők börtönébe;
azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöczébe
zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből
összehajtatott, hogy ne rontsák a müzülmán erkölcsöt; ott van ő is.
Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre
felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant
kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A
csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába s kaczagva
vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze
elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a janicsárok
felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.
– Hah, ez bennünket gúnyol! kiálta Musszli, mire a janicsárok, kik
legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utól nem érik a csauszokat, a
legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy
mozsarat; azt, a hogy tudták megtöltötték s utána sütötték a futó
csauszoknak. A kilőtt golyó a fejük felett süvöltött el, s azután messze
épen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok
sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva
szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve
rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában
fekvő csoportokat s végre sebes gördüléssel futott végig a földön,
utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeregve be s összetörve ott
számtalan mennyiségű üvegeket.
Peliván itt kapta meg a golyót s elvitte azt magával a Kiajához s
elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is,
hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.
Peliván azt várta a Kiajától, hogy nagy haragra fog gerjedni, s e
dolgokat hallva legalább is megtizedelteti a vétkes janicsárezredet;
azonban a Kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban
már a lázadás hadizenetét látta s ijedten futott a nagyvezérhez, magával
vivén a tizenkétfontos golyót.
Ibrahim megérté a mondottakat s a golyót bársonynyal bevont ládába
zárva, elvitte a szerályba és ott előhivatta a Kizlar Agát, kezébe adta
azt és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.
– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak. Olyan kincs az,
mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha
kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a
leghatalmasabb szultánnak, hogy ha ez egyet kevésnek találja, a hadsereg
majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.
A Kizlár Aga nem tudta mi van a szekrényben s bevitte azt a gyönyörűség
termeibe, s az izenettel együtt átadá Achmednek.
A szultán az Asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt s íme meglátta
benne a nehéz ágyúgolyót s most értette Ibrahim izenetét.
Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelid
volt mindenkihez, soha sem iparkodott senkinek bánatot okozni s őt hogy
szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit s még e titkos
örömhelyen sem engedik megnyugodni.
Megölelé, megcsókolá a szép szultánát s könynyel szemében rebegé:
– Halj meg tehát szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha
tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.
A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s
fehér karjaival fűzve át Achmed térdeit s kérte zokogva, hogy ne menjen
el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd muljanak el,
miket a mult éjjel látott.
Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A
szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy perczig tétovázott még csak, egy
perczig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e
hadserege kezében s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket,
melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e
gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen
soknak meg kellene halni akkor, mégis csak jobb lesz, ha ő
engedelmeskedik.
– Csak te halj meg, szép virágszál, suttogá a szultánához, ki őt zokogva
kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a
tanácsszobákba sietett.
Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át fölkeresé a
halvány herczeget és vigasztalást talált nála.
– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre, monda a fehér herczegnek, ki őt
ölébe vette. Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám
vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmult s
következel utána te.
– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a Kizlár Agától, hogy
el ne mulaszsza a Korán-szúrást.
– Helyesen szóltál, monda Aldzsalisz s menten elküldé a tanácsszobába
Kizlár Agát.
A nagyvezér, a Kapudán basa, a Kiaja, a fő Mufti és az Aja Sofia Seikje,
Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki épen rendeletet adott a
Silihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.
– Legnagyobb padisah, szólt arczraborulva a Kizlár Aga, a szultána
Asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat,
tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid tevék
előtted, valahányszor béke és harcz közt választának.
– Helyesen mondád, szólt Achmed s parancsolá a fő Muftinak, hogy hozza
elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok
jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel
beleszúrtak annak lapjaiba s a mely lap utolsó volt az átdöföttek
között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jótanácsadásnak.[15]
A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon
egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a
mufti s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes
szertartást.
Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás
órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik három negyedet
mutatott már tizenkettőre és a szertartás annyi időt elvett.
A szultán kinyitá a könyvet, ott a hol a tű megállt és ime az átszurt
sor ezt mondá:
«A ki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette
kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.»
– La Illah, il Allah! Egy az Isten! szólt fejét meghajtva Achmed s
megcsókolá az Alkorán sorát. Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.
A Kizlár Aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér
herczeghez.
A Koránszúrás is tervök ellen sikerült.
– Figyelmeztesd a szultánt, szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a
Kizlár Agát, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.
A Kizlár Aga még a tanácsteremben találta Achmedet s figyelmeztette a
Szúremre.
Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben,
mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon
fegyvereinek diadalt.
Az idő rövidsége miatt most az Aja Sofia helyett csak a szerály
kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly
hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná
vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, épen akkor ütötte
valamennyi óra a szerályban a tizenkettőt.
Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készenálló
hajóra, mely őt a herczegekkel együtt Skutariba fogja szállítani;
azonban a lépcsők alján, a szerály külső udvara előtt, a hol a szultán
lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni,
útját állotta a Kizlár Aga s levetette magát előtte a földre és lova
zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:
– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! a
déli óra elmult, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre
nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, a mire Allah kezéből jön az
áldás, ha a dél elmult. Ime holt testemen gázolj keresztül, de ne mondd,
hogy senki sem volt, a ki veszedelmedben meg nem állított.
III. Achmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és
szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s
gyönyörvágygyá fajult s elgyöngíté szívét.
A Kizlár Aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy
gondolkodva tette a Rikiabdár térdén s elhatározottan mondá:
– Holnap megyünk.
Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Nehány szót sugott
Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán fölmenjen a
lépcsőn, lovára veté magát és elnyargalt Skutariba.
Az alatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a divánteremben
tartani.
Háromnegyed óra mulva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól
belepve jött a szultán elé.
– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll
és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az
Isten! hogy a sereg nem marad Skutariban, – hanem bejön Stambulba.
Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Stambulba!
És III. Achmed jól érté, mit jelent az? Nagyon emlékezett még azon
szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa
szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Stambulba: «Ha
halott volnál is, holtan ide jöhetnél két nap alatt!» És a mi erre
következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak
zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely
elődét megdönté.
– Mashallah! Isten akaratja legyen meg, monda Achmed, megcsókolva
Mahomed kardját s egy óranegyed mulva, a próféta zászlaját maga előtt
vitetve, hajóra szállt.
A szerályban az órák sorba mind egyet ütöttek, a midőn a huszonegy
ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával együtt megindult
a táborba.
És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.