A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron
nem is nevezték máskép, mint a rabnő rabjának; a mi egyébiránt épen nem
ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt
vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, a
ki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem
végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.
Patrona szomszédságában lakott Muszli, egy veterán janicsár, ki
időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.
Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, a
hol Gül-Bejáze aludt, s ott két lépésnyire leülve tőle, elmélázni,
órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte,
bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arczot és gyakran
közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arczától alig
voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét és ha
olykor föl talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább,
nem háborítja senki.
Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arcza ugyan még valamivel
halaványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtől szembe mert volna
vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint
valaha.
Egy napon szintén ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte
járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy
valamennyi feje fölött ellásson, a midőn valaki, a ki egész csendesen
lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:
– Kedves tsorbadzsim!
Patrona oda tekintett s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes
vendégét.
– Ah te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy
eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy
bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No de jól van, már most nem
kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.
– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál
vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?
– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megigérned: először, hogy semmiféle
ravaszságot el nem követsz a végett, hogy nekem valamit megfizess, a mit
ingyen adok; másodszor hogy nem kivánsz nálam maradni éjszakára, hanem
átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, a ki szintén
magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tisztességes
férfi.
– És miért nem hálhatok te nálad?
– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy
rabnő.
– Hát nem tesz az semmit Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed
rabnődet magadhoz.
– Az nem lehet, Janaki, az nem lehet.
– Miért nem lehet?
– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett,
inkább aludnám a behemóth fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok
őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pinczében, mely tele van
skorpióval és skolopendrummal, avagy a szurémi toronyban, melyet a
dzsínek látogatnak, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy
szobában.
– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes
müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett és azt
szolgálja.
– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mind ennek a te
ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem
visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan
feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább te
rólad. Megtaláltad-e már leányodat?
Most Janakin volt a sor felsóhajtani.
– Kerestem mindenütt, nem találtam sehol.
– Hogyan vesztetted el?
– Egy szombat napon több társnéival a márványtengerre ment egy vitorlás
ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok oda csaltak egy török kalózt,
s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat s oly
titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már azt kell
hinnem, hogy a szultán szerályába vitetett.
– No onnan ugyan pedig sohasem kapod ki.
Janaki nagyot sóhajtott s fejét búsan megcsóválva kérdezé:
– Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?
– Ha ne ha egyszer a janicsárok, vagy a debedzsik, vagy a bosztandzsik
egyet gondolnak s a szultánt leteszik.
– Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?
– Bizony én mernék, ha az én leányom ott volna a háremben, az én
akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog Janaki. Te
nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit
mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a
szerályból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a
vitézség.
– Kérlek ne beszélj oly fenhangon. Szomszédjaid valamelyike meg találja
hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal
s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám
öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked
megmondom, hogy azon tömlők félig aranynyal vannak töltve, s csak azon
fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl
hozzá, ugyebár?
– Bátran ott hagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be
fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.
Ezalatt bezárta boltját Patrona s elvitte vendégét magához; útközben
beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, a ki papucsokat
foldoz. Musszli szivesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai
szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízü
piláfra s nehány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes
janicsár még szívesebben ajánlkozott.
Azzal beléptek Halil házába.
Gül-Bejáze épen a tűzhely mellett állt és Halil vacsoráját főzte, a mint
ez vendégével együtt bejött az ajtón s hallva a lépéseket, visszafordítá
arczát.
Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény s hosszú süvegét
magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz és térdre borulva előtte, kezeit,
karjait, azután halovány orczáját össze-vissza csókolá és a leány
odaomlott vállára és átölelte a férfi nyakát és sírt mind a kettő és
egyik rebegte e szót: «leányom!» a másik: «atyám!»
Halil csak bámult és nézett reájuk.
Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit és hálákat
adott Istennek, hogy lábait ide vezérlé.
– Allah akbar! áldott legyen az úr, szólt Patrona is, oda lépve
hozzájuk. Ime, a kit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod.
Magasztald Istenedet, mert illetetlenül nyered őt vissza tőlem.
– Nem jól mondád Halil, szólt az apa örömtől ragyogó arczczal; nem fogod
őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha
háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék
számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki?
hogy őt kiválthassam és mint szabad nőt adjam át neked.
Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy
tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira és egy csókot kért
azokról.
Janaki megfogá leánya kezét és az ő kezébe tevé azt.
Halil már kezében tartá a forró síma kezecskét, érzé annak biztató
szorítását, látta a leányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyujtani és
még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy a midőn
ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és
hideg, csak a midőn végre ajka ajkihoz forrott és keble keblén dobogott
és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hivé csak
el boldogságát és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát
ajkaihoz szorítva és boldogabb volt, mint a kik a paradicsomban vannak.
És azután leültették maguk közé a leányt, egyfelől az apa, másfelől a
férj, kezükbe vették kezeit és hizelgének neki és ölelték. A leány
csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt és arcza nem
volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre
Aphrodite vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen
sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt
soha.
Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az
emberséges Berber-Basi.
Még javában élvezék örömeik mámorát, a midőn bedugja fejét az ajtón a
sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli s meglátva ezt a
jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil s nagy
vígan rákiálta:
– Gyere be, gyere! jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan
vagyunk.
A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a
kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár
szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja
tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár s nagyon szépen vette ott
ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden
csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.
Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében s magát Halilt örömtől sugárzó
arczczal, összecsapá a kezeit és elkezdett csodálkozni, mindjárt
gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.
Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök és Gül-Bejázét megcsókolta
és monda:
– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentul szeretni
fog engem és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiu
pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket s azután egyél és igyál
velünk.
Musszli oda lépett Janakihoz és megcsókolá annak vállát; azután
Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette s leült
Janaki mellé az eléhozott vánkosokra és lakmározott velök.
Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli
átszaladt házához és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet
nagyon jól tudott verni és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni s
így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil
nászestéje.
A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes Berber-Basi s alig
bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól,
sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben
tevé, sőt arcza pirosabb, mint a hajnal.
Végre nem állhatá tovább a kiváncsiságot, az ajtóra került s belépett a
mulatozók közé.
Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is
volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle s nagy alázatosan
mutatta be magát:
– Allah kérim! Szalám aleikum! Az Isten adjon áldást a ti
mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn
arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg
megengeditek s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülman olyan
szépen ért s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri
zengedező ajkai mesélnek.
Musszli ittas volt a bortól, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek
sem volt semmi kifogása az idegen szavai ellen, csak Janaki nem élt sem
borral, sem szerelemmel, ő volt józan s fülébe sugá Halilnak:
– Valjon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?
– Hogy gondolsz arra? mondá négyszem közt Halil, hiszen látod, hogy
milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán és tarts velünk.
A Berber-Basi szót fogadott. Evett és ivott, mint a ki három nap óta
éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által s felnyitott szájjal
hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól s akkorákat
kaczagott rajta, mint a ki soha sem hallotta még ezt.
– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike, szólt a
hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet
ivott az eléje nyujtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek és
mondott regét:
– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol? Pérában, vagy
Galatában, vagy Damascusban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi
szükség. Egyetlen egy leánya volt ennek, a kit igen nagyon szeretett, a
kinek minden kivánságát teljesíté s még a szellőtől is megőrízte.
– Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? kérdezé a Berber-Basi.
– De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.
Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni,
mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság
volna idegen emberek jelenlétében.
– Iréne egy napon ifju barátnéival a tengerre ment csónakázni;
énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger síma; midőn egyszerre
a síma tengeren kalózvitorla jelen meg s egyenesen a csónakázó leányok
felé csap s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja és
rabul magával viszi.
Szegény Iréne! még csak Istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának;
elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele s mindig messzebb
látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják –
várják! Atyja künn áll az ajtóban s minden érkezőt megkérdez, ha nem
jön-e még leánya? Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég
együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára s végig
nézi a síma, fényes víztükröt szemeivel és kérdi a haboktól: leányom hol
van, ki tud felőle?
(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könynyel.)
– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese!
Halljátok tovább. Az elrabolt leányt Stambulba hozta a rabló s egyenesen
a Kizlár-Agához vitte, a ki a padisah háreme számára szokta a rabnőket
összevásárlani. Az alku rövid volt; a Kizlar-Aga kifizette, a mit a
kalóz kért s azzal átadá Irénét a szerály rabnőinek, kik őt rögtön
illatos fürdőkbe vitték s csodálkozva magasztalták arczát, termetét,
szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt.
Tehát Isten azért adott neki bájakat, hogy azok miatt áldozatul veszszen
el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének
született volna, ha arcza ragyás volna, mint a jégverte víz és teste
bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, a ki látja, oh! mert jobban
undorodott ő magától így.
Ekkor czifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak,
derekát shawllal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket
csatoltak s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei
voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán
alatt, a kit atyáink sem ismertek.
Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek
boltozatja drága kövekkel volt kirakva és a padozat csupa merő
gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna
összetörve s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok s
madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt
szabad a padozatra rakni s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők
lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek s
azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.
– Ej, ej, szólt aggódva Janaki, oly elevenen irod le a szerály belsejét,
hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz,
mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot s annak jobb volna előre
meghalni.
– Hiszen csak mese ez és képzelt terem, melyről beszélek. A terem
közepén volt egy nagy szökőkút és abból illatos rózsavíz szökellt
magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velenczei tükrök,
mikben gyönyörű odaliskok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon
száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben s tündéri világítást
adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni,
az ambra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú
argylákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg
Irénét a szultána Asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges
termetű hölgy ült a terem végén emelt divánon, termete derékban karcsú,
de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igaz
gyöngy-füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába
magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott
fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész
világot.
– Ejnye, ejnye, szólt közbe Janaki, olyan elevenen irod le, hogy szinte
félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az
arcza előtt.
– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a
szultána Asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis
kedvencz törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, tánczoltak és
füstölőt hintének, fölötte egy nagy czukorból készült gyümölcsfa volt,
melyen mindenféle alakú és színű czukorgyümölcsök függtek, a mikből
gyakran szaggatott le a szultána s megkóstolá egy kevéssé, a mi
megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy
fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajaka
fel van hasítva, úgy hogy fogai kilátszának.
– Épen mint a mostani Kizlár Agának! kiálta fel kaczagva Musszli, mintha
csak őt látnám magam előtt.
– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arczra a szultána
előtt. Iréne leborult és a míg ott arczczal a földön feküdt a szultána
előtt, e szavakat mondá magában: «Boldogságos szent szűz! Isten anyja,
szűzek védője, láss meg engemet ezen helyen és midőn hívlak, szabadíts
meg engem.» A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le
Iréne hajfürteit s a midőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte
állt, meghagyá, hogy fessék ki orczáját pirosra, mert nagyon halavány
volt, szemöldeit feketére és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és
karjaira fűzzenek igaz gyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni
vele? a midőn a Kizlár Aga odalépett hozzá s bíztató hangon e szavakat
mondá neki: «Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma
tégedet. A Beirám ünnep egy hét mulva leend s a kedvencz szultána téged
választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon.
Azért örülj.» Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a
szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból s megengedé
neki, hogy folyvást ott lehessen mellette s a kis törpét ölében
tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat
napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi
irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak
gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelid, nyájas arcza iránt
önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie
kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvencz nővel
töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak
veté a kendőt és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy
szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr
nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit
lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta
többé a leányt s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsugá, hogy az
a mult éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli
sikoltásokat a szerály titkos erkélyén s utána mintha valami nehéz
hullana a vízbe és másnap rendesen egy-egy ismerős arcz hiányzott a
szerályból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem birták
elrejteni a szultán kegyei felett s e miatt a vízbe hányattak. Senki sem
kérdezősködött felőlük többet.
Janaki összeborzadva szólt közbe:
– Ugyan jó, hogy mindez csak rege.
– Eljött végre a Beiram ünnepe, folytatá Gül-Bejáze a regét, egész nap
dörögtek az ágyuk a Bosporuson. Este kifáradva érkezett a padisah
háremébe, a midőn a szultána Asszeki kézen fogá Irénét és oda vezeté a
nagyúrhoz s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, aranynyal
kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a
padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az,
mint az oroszlán kalitkájába vetett őz, reszketett előtte és midőn a
szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: «Szűz
Mária…» És ime, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak és
holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben,
az ide hozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők
rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható
szeszeket töltöttek arczára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind
hasztalan! A leány nem ébredett föl és holt maradt másnap reggelig; a
hová letették, ott maradt. Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah;
előbb hizelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal,
kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító
illatokkal, megfüröszték hevítő ambra és nárdus fürdőben, vérlázító
italt adtak neki inni. Mind hiába. A szűz Mária nevére ismét megszünt
minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt és föl nem ébredett semmi
mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána Asszeki
dühre gerjedett ellene s azt mondá, hogy ez nem Isten műve e leányon,
hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak s rögtön parancsolá,
hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a
leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé
tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután vörös hangyákat kerestettek
elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem
sziszszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdáltak körmei alá
és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az
Asszeki s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de
lelket még sem tudott bele verni.
– Allahra mondom! kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra
ütve, azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva, a Bosporusba
vettessék.
– Hisz ez csak mese, szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona
állát és folytatá. A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét
távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga
körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öcscsének, ki a
szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifju volt a herczeg, mint
rendesen szoktak lenni azok, a kiket az asszonyok nagyon szeretnek. A
szerály külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme meg
volt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerályt soha sem
volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét,
gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az
ifju szép szemei. A halvány herczeg el volt ragadtatva a leány
látásától, hizelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg
csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél s
mintha hullát csókolna, a ki ajkát érinté. A herczeg ráborult, sírva
kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az és nem felelt. Végre maga is
megszánta őt a szép szultána Asszeki, a köny, a rimánkodás, mely nem
hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány
herczegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel és elkezdé
vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit s a herczeg megvigasztalódott
és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt
leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.
– Üm, mormogá magában a Berber-Basi, ezt is jó volt megtudni.
– Másnap oda ajándékozá a halvány herczeg Irénét a fővezérnek. A fővezér
is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pinczéjébe, megmutogatá a három
nagy kádat, mely tele van aranynyal és drágakövekkel s azt mondá, hogy
ezt mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága
ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart és azokat is neki
igérte, kinálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért
egy palotát.
– Tüzet ezen palotákba! kiálta fel hevesen Halil.
– No no, fiam, legyen eszed, szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy
ez aligha nem több mesénél.
A Berber-Basi szörnyű módon fülelni kezdett a nagyvezér által eldugott
kincsek emlegetésére.
– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem
hallgatá el, midőn férfi arcza közeledék arczához és az mindig csodákat
tett.
– Én azt hiszem, szólt Halil, hogy azok nem csodák voltak, hanem e
hölgyben volt az erős akarat és holtnak tetteté magát minden kínozásra.
– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a
bazárra, a nyilvános rabszolgák közé és eladni a többet igérőnek. És
ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, a ki mindenét érte adta; egy
hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő és a leány, kit sem
kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem
hódított, megszerette a szegény szatócsot és többé nem rogy össze
holtan, midőn forró ajk érinti arczát.
Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze s megcsókolá és szemébe mosolygott
azokkal a nagy ragyogó szemekkel.
– Ez ugyan szép történet volt, monda Musszli nyelvével csettentve, kár,
hogy tovább nem tart.
– Oh, ne búsulj, jámbor müzülmán, szólt felállva helyéből a Berber-Basi.
Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám; a padisah eladatván a
leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő Berber-Basijára, hogy látna
utána, mi történt az odaliszkkal tovább? És a Berber-Basi megtudta, hogy
a leány csak tetteté magát, midőn elájult és a Berber-Basi visszavitte
őt a szerályba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok
Ali Kermesz! és te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak
tetteti magát.
Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a
Berber-Basi előtt s átölelte lábszárait s úgy könyörgött neki, hogy
tegye mind azt hallatlanná, a mit leánya most beszélt.
– Elvesztünk! rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a
mámorból, mit a bor és szerelem idézett szívébe.
Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő
hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét s arra gondolt, hogy elébb
le hagyja vágni kezét, mint őt elereszsze.
Janaki roppant kincseket, pénzt igért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el
a történteket s engedje leányát férjénél maradni.
– Leányodat is elviszem s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai
vagytok mind, a kik itt e házban lélekzetet vesztek, mert azon titkok
hallása, miket e rabnő kifecsegett elég arra, hogy háromszor meghaljon
valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod és kövess, ti pedig itt
maradjatok, míg a debedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.
Ezzel elrugta magától Janakit s odalépett a delnőhöz és megfogta annak
kezét. Halil folyvást átölelve tartá őt.
– Jöszte velem.
– Szűz Mária, szűz Mária! rebegé a hölgy reszketve.
– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett.
Jöszte velem.
Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon:
– Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.
– Hallgass eb! Egy óra mulva függsz kapud előtt.
– Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.
Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítni a férje keblére
borult nőt s másik karját Halilnak feszíté.
Erre Halil olyat sujtott öklével a Berber-Basi fejelágyára, hogy az egy
árva szó nélkül menten összerogyott.
– Mit cselekedtél! kiálta Janaki ijedten. Megölted a szultán
Berber-Basiját!
– Úgy hiszem, hogy megöltem, felelt Halil nyugodtan.
Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta s a tűz felé fordítá.
– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye Halil, ez szép ütés volt
tőled. A prófétára! ilyen ütést nem minden nap látni. Puszta kézzel,
csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el sem halt
volna meg tökéletesebben.
– De mit tegyünk most? aggódék Janaki. A szultán kerestetni fogja
elveszett Berber-Basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset
kitudódik.
– Ne féljetek semmit, biztatá őket Musszli. Könnyű itt a tanács. Mielőtt
kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé.
Ott keressen bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly
történt, hogy a lázadó Dsefir chán, kit még a külső országokon is
halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy
beálljon janicsárnak és itt Stambulban biztosabb volt az élete a
selyemzsinór ellen, mint mikor Rhodusba menekült. Beállunk mindnyájan
janicsárnak, én is, te is, Janaki is.
Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.
– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedosba,
s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem,
a másikat oszszátok ki a janicsárok között, hogy szivesebben fogadjanak.
Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a
búcsúzásra; a debedzsik, kik a Berber-Basit kisérték, már nyugtalankodni
kezdének gazdájok kimaradásán s hallatszott kopogásuk a ház körül.
– Hirtelen, hirtelen! ne sokat csókolózzatok, sürgeté őket Musszli,
hátára vevén az egyik tömlőt.
Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszkető ajkára.
– Alláhra mondom, nem sokára látjuk egymást.
S már most ki jobbra, ki balra!
Musszli elvezeté Janakit egy felől a házak alatti pinczéken keresztül,
Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed mulva
egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.