A nap a szerály ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a
szultánnal együtt szokott imádkozni, épen most távozott el, s a Kapu
Agaszi és az Anaktár Oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az
ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni,
a hol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a
Khasz-Oda Basi (főöltöztető), a Csohodár, ki a szultán felső köntösét
adja fel, a Dülbendár, a ki a shawlt köti a derekára, a Berber-Basi, a
ki fejét megborotválja, az Ibrikdáraga, a ki megmossa a kezeit, a
Peskiridzsi Basi, a ki megtörülgeti, a Serbedzsi Basi, a ki italát
tartja készen és a Tirnakdzsi Basi, a ki körmeit elmetéli. Mindezek a
legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah
orczáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző
szobájába lép.
Egyszerű hatszögletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden
szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva amethysttal, miknek
jáczintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és almandinból rakott
arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden
darabja gyémánt, rubin és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a
szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arcza illik ennyi fény
közé. Szelid, nyájas, tündökletes arcz, mintha egy atya lépne gyermekei
közé. Nagy mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arczán, szép
sima homlokán semmi ráncz nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe
vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy
ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.
Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év
alatt történtek birodalmában olyan változások, a miken nem volt oka
örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú
dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, a mi
örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki
mindkettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint «ragyogó» Szolimán alatt,
s hogy szerálya nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig
harminczegy gyermeknek lett boldog édes atyja.
Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána Asszeki
(kedvencznő), a felülmúlhatlan szépségű Aldsalisz regéi lehettek nagyon
mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert
mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berberbasi elkészíti
alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orczáját, melyet az
érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan
szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berberbasinak.
– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed
ellen, derék berberbasi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?
Úgy látszik, hogy a berberbasik Stambulban is nevezetesek arról, hogy
szeretik a napok eseményeit figyelemmel kisérni, s azokat másokkal
közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen
előidéz.
– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy a mit
leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt menyei
szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, a mi legújabban történt
Sztambulban.
A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.
– Megparancsolád legnagyobb kegyelmű padisah, szólt a berberbasi,
letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről,
miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután
háremedből elvitetett? Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam
házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a
kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre
kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert
illendő, hogy a mit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne
merje venni, és a hová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki
kikerülje és rá ne merjen arra gázolni. Ime azonban mégis akadt egy
vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása,
s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden
pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába
fogadott.
– Mi neve e férfinak?
– Halil Patrona.
– Mi történt tovább?
– Az ember haza vitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el
fogna ragadni, a ki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerályban
és a Kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herczeg
háremében. Valóban gyönyörüség látni e leányzót és könnyen eszét
vesztheti miatta, a ki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak
nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom hurijait
megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, a mint férfi keze
érinti őt és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arcza,
sem a nagyvezér haragja, sem a szultána Asszeki korbácsütései, sem a
fehér herczeg könyörgése nem birta őt fölébreszteni.
– És utána jártál, hogy mi történt ezen leánynyal tovább?
– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, oh hatalmas
padisah! Igenis, utána jártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt
magához; örült neki, hogy mindenét oda adhatta érte. Maga mellé ülteté.
Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta és ime a
leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi
ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől
őrizzen meg minden igazhivőt a próféta; azon szent asszony neve ez,
kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik s nevét kiáltják, midőn az
igazhivőkkel harczolni szállnak.
– Haragos volt-e a vevő?
– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a
leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, a kiket
nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva
munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgy, hogy azok
között, a kik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy
Halil rabszolgálót vett magának s maga lett annak rabszolgája.
– Ez valóban nevezetes eset, monda a padisah, tudd meg tovább is, mi
kifejlése lesz e dolognak? A Teszkeredsi Basi (titkár) jegyezzen fel
mindent, a mit elmondasz, örök emlékezetre.
A Berber Basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos
működését, s azután jött az Ibrikdár Aga, megmosá annak kezét, a
Peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a Tirnakdsi Basi elvagdalá
körmeit, a Dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot, s derekára a
hosszú keleti shawlt, a Csohodár ráadá a turquoisoktól nehéz binist
(felső gunya), a Szilibdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott
főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a Khasz-Oda Basi
és a Kapu Agaszi maradtak mellette.
A Khasz-Oda Basi jelenté, hogy a szerály előcsarnokaiban térdhajtva
várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah a főmufti és
Damad Ibrahim a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kivánnának szót
terjeszteni a nagyúr elé.
A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon
keresztül belép hozzá a Kizlár Aga (eunuch főnök) tisztességes fekete,
hasított ajku nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a
szultán háremében szabadon járhat ki s be és abban neki semmi öröme
nincsen.
– Mit kivánsz hű szolgám, Kizlár Aga? szólt eléje menve Achmed s
fölemelve őt a földről, hová előtte leborult.
– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok
legszebb, legillatosabb szála, a szultána Asszeki óhajtja látni
orczádat.
E szókra még szelidebb, még mosolygóbb lett Achmed arcza; inte a
Khasz-Oda Basinak és a Kapu Agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik
terembe, a Kizlár Agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána
Asszekit.
Gyönyörü damascusi hölgy volt Aldsalisz. A természet minden szépséget
pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont és simább,
mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka,
s telt, mosolygó orczájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feslő
rózsát, s ha e szemekkel Achmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága
égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sujtva érzé
szívét, s ha e bűvösbájos ajkak megszólaltak, ki volna az, a ki ellent
tudjon neki mondani? Achmed bizonyára nem. Oh nem. «Kérjed országom
felét.» Ez a legkisebbike azon hizelgéseknek, mikkel őt el szokta
halmozni. Ha ő ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja,
elfeledi Stambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s
ez nagy áldás a prófétától.
A kedvencz szultána azon csábító mosolylyal járult Achmed elé, mely
örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain
megjelenni a tagadó választ.
Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a
padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?
A szultán kezénél fogva vezeti őt bibor ottománjáig s megengedi, hogy
lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein s
fölvetve arczára szemeit, szól:
– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg
helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges chán, mintha az
ő arczát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arczod állana
előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő
naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s még
nincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arczodat elfordítád tőlem, álmot
láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina
ültek a nyilpiaczon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt
egymás mellett, egyik fehér, másik violaszin, harmadik naphtazöld;
ezekben ültek a herczegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a
gömbölyü selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által fölékesítve,
melyek egy nőnek boldogságot hoznak és a melyek az istifan (diadem), a
nyakkötő, a fülönfüggő, a gyürű, az öv, a karperecz és a kösöntyü.[14]
Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az
Emirek, Defterdárok, Reis Effendik, Muderriszek és Seikek nagy serege
foglalt el. És a szekér fölött három magas pálmafa volt felállítva,
melyeket elefántok húztak nagy kerekeken és három kert, melyben minden
virág czukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az
ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a
vőlegényt a Kiaja, a menyasszonyt pedig a Kizlar Aga képviselte és azok
mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal,
száz teve virággal és gyümölcscsel megrakva, egy elefánt aranynyal,
drága kövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott
tükröket hozott, pompásan fölnyergelt lovakat a miri achorok (lovászok).
Ezek után jöttek a nagy vezér kisérői és dsiridhajításban
gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy
sátorban faembereket és egy eleven centaurt játszattak, és az egyptomi
kard- és abroncstánczosok, az indu szemfényvesztők és kigyótánczoltatók,
a kik után következett a főmufti, s orczádnak színe előtt a Koránból egy
versezetet olvasott föl és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az
arsenalból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát huztak nagy
hengereken és utánok a topidzsik (tüzérek), kik szintén hengereken egy
várat szállítottak elé, ágyukkal megrakva és azokból lövöldöztek. Ismét
erre az egyptomai opiumevők táncza következett, a mely igen csodálatos,
a mely után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat;
mindezekre következett a czéhek elvonulása és a janicsárok
megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe, a midőn azok a szerály
kapujáig vitettek a czukorkertekkel együtt és a lámpaünnepély, melyben
tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyiló tulipán között, úgy, hogy
azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak;
a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyui mennydörögtek közben, s a
Bosporus egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó
tűzjátékoktól. Ime ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak
Dzsemachir 12. (jun. 15.) hajnalán, a mely szerencsés nap az ozmanlik
előtt.
Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végig hallgatni, de Achmed
gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták és semmivel sem
lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltünő ragyogó
pompával, a minőt még elődei nem ismertek. Aldsalisz az által lett
kegyenczévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet
minden évben megültek, s a «pálmák ünnepélye» ismét új eszme volt és a
«czukorkerteké» szintén. Achmed elragadtatással ölelé keblére a kedvencz
szultánát s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá
őt vissza a hárembe.
A Kizlár Aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elül lépett be a
főmufti, utána Damad Ibrahim a fővezér, mindkettő hófehér rengő ősz
szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arczok.
Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét s
leborulva maradtak előtte, míg föl nem emelé őket.
– Mi hoz benneteket a szerályba, derék országnagyok?
Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.
– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, a
midőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de
jobb az ébrenlét az álomnál, s a ki rejtegeti maga előtt a veszélyt,
annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb
padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a
lázadó Esref Persia törvényes fejedelmét Tamasip sahot elűzze
fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett, a fejedelem anyja rongyokba
öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán
fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan
ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az «erényes»
Küprili utóda Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Persiától
Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime azonban a prófétának
tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek
hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel s három csatában Damaghan,
Derechár és Ispahan mellett tönkre veri Esref chánt, őt magát futtában a
lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozman
birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére Szafikuli chán nagy
hadsereggel közeleg Küprilizade ellen. Az ozmán fegyverek napját
sötétség fenyegeti, Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát
esni; mi a fővezérrel már összegyüjtöttük a hadsereget, mely készen áll
a Bosporus partján minden perczben hajóra szállani; pénz és eleség
ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára.
Csak egy szavadra van szükség s fegyveres kézzé válik az ország, melynek
csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a
földből támadnak elő a harczosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott
ozman hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta
zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod,
legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a
diadalt; azért kelj, övezd föl derekadat Mohammed kardjával és szállj le
a seregek közé, melyek óhajtva várják arczod láthatását, mint óhajtja a
nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka és aludni nem bir.
Achmed szeliden tekinte le a beszélőre, mintha az alatt, míg ez beszélt,
egészen másról gondolkoznék s egy szót sem hallana azokból, a mik hozzá
mondattak.
– Hű szolgáim, szólt nyájasan mosolyogva. E mai nap szerencse napja rám
nézve. A szultána Asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy
valósíttassék; Istambul utczáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva
az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben
és az «édes vizek» körüli kiöskök udvarain, s mozgó pálmafák és
czukorból készült kertek vitettek körül a piaczokon, az utczákon
kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Ez álom oly szép, hogy
valósulásra vár.
A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.
– Allah akbár! Allah kérim! Az Isten hatalmas. Legyen úgy, a hogy
parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugaton, ha úgy kivánod.
Azzal a főpap visszavonult és elhallgatott.
De előlépett az agg fővezér Damad Ibrahim, s kaftánja szélével
megtörülve könyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.
– Óh uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra,
s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az
örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek
érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály,
földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le
Stambul legszebb része, a Chodzsa-basa mellett, alig nehány hete az Ejul
külváros az egész part mentében, midőn a város másik része
kivilágíttatott Murad herczeg születésére. Kallipolisban a villám a
lőpormalomba sujtott s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadchane
patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét
elöntötte, s a fölállított ágyukat elragadta, s ime nézzed: legújabban
Santorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három
hónapig folyvást nőttön nőtt és a mig megnőtt, Sztambul alatt reszketett
a föld. Oh uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid
tanácsát meghallani, bőjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep
helyett, mert Stambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava
hallatszik határainkon köröskörül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Pruth
vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz
keze volna minden muzulmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal
védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra és büntess meg
vakmerőségemért; én lángok között látom Istambult, valahányszor
ünnepélyre van az kivilágítva s ijedtséggel kiáltok hozzád és a
prófétához: segítsetek!
Achmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a
folyóméz, midőn felelt.
– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, a kit Omárnak hínak, a ki
meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, a ki már három
éves, Emine. Él az én lelkem! hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját
és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, a míg őket össze nem
házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása
sietteti egybekelésüket. A szultána Asszekinak esküvel fogadtam azt fel,
s visszafelé esküdni nem lehet, mint a hogy tesznek a hitetlen
tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s
azt hiszik, hogy az által fel vannak oldva alóla. Igazhivőhöz ez nem
illik. Én megigértem ez ünnepélyt s akarom, hogy ez pompás legyen.
Ibrahim felsóhajtott s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb
tanubizonyságát. Ráért volna ez ugyan későbbre is maradhatni: hisz a
vőlegény csak négy, a menyasszony csak három éves.
– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas
padisah! szólt Damad Ibrahim s azzal megcsókolva a nagyúr kezét,
eltávozának mind a ketten.
A szerály kapujában borusan monda a főmufti a nagyvezérnek:
– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.
Achmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kiséretében sietett a
puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.