Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára
kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, a mi
rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind;
egyszersmind újra megerősíték szóval, a mit irásban adott Kursid
Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét és erőszakos
halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban, vagy vitézi harczban nem, a
mi igaz müzülmánra nézve gyönyör.
Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn
kijelölve. Oda vitték kedvencz paripáit, szolgáit, madarait, s minden
kényelméről gondoskodtak bőven.
Ali engedett magával történni mindent. Sem a hizelgő, sem a fenyegető
arczok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére
kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelidebb
érzelmek látszottak meg arczán. Azután ismét elnézett maga elé, el a
távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:
«Mikor fogok állani a szerály előtt ezüst állványon?»
– – Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin és a többi jóslat már
mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.
A mit a muzulmán megigér, az erősebb az esküvésnél; ki ne emlékeznék a
mór főnök történetére? kinek házába az üldözött keresztyén lovag
menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megigérte azt; később az üldözők
tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg és a mór még sem
adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta
azt.
«Nagy úr a tenger, mond az Alkorán, nagy úr a vihar és a döghalál, de
legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet.»
A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyázz rá, mert szójátéka megöl; ha
esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt igérte, hogy szeretni fog
mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?
Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy a míg ő
él, Ibrahimnak bántása nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a
kegyből, a bölcs ulémák találtak egy mondást az Alkoránban, mely szerint
«a ki aluszik, nem él» és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.
Kursid basa szavát és irását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által
elesni, irását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész
tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei,
az a drágaköves kard, melylyel annyi csatát vívott, melylyel annyiszor
újra kezdte harczát, sőt bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, a
leghívebbeket, a legvitézebbeket, hegy tiszteletőrségül szolgáljanak
mellette.
Stambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást
hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel
kézre került és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni
három nap múlva.
Pedig azon perczben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte
volna azt mondani, hogy az a fej már el van igérve, oldalán jó kardja,
körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.
Eminah egy perczig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül,
ölében, vagy lábainál, s kezében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy
bárki jőjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt,
mint egy bűvös paizst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.
Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják,
de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői,
kik tisztelettel jőnek hozzá s szép illedelmesen szürcsölik ki
sorbethjöket és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két
szót, s mikor jönnek és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő
módon.
Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén s nem
találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.
Olykor nagy gondolatjai jőnek: tán ez ötven emberrel még újra lehetne
kezdeni? s azután eszméje a szerály előtti ezüst állványon nyugszik meg,
hol a nép örömriadása között kell egykor állania, s még nem sötét előtte
egészen az éjszaka, még lát reménysugárt itt és amott.
Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi
helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a
veszélyt.
Honnan jöhet az? minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble
közötte áll és Ali szíve között, az orgyilok nem férhet hozzá.
Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat,
mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.
Pedig mégis közel van a veszély.
Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz. Mehemed
basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.
Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érezni kezdi, hogy őt még
ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek
jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő
napjait használni ne tudnák?
E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját
ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt s maga lóháton
ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas sipahi kiséretében
megérkezett.
Mehemed basa magas, erőteljes férfi volt, híres hős csatában és
magánviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két
ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre s felhíva
vitézi párbajra az ellen legjobb harczosát és hogy azt rendesen
legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.
A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a
kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kisérők
mind kívül maradtak.
Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok
szolgáltak fel, Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől s
mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak
adta volna.
Nyájas beszélgetés közt tölt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztácziákat
hoztak s kinálták velök Mehemed basát.
– Köszönöm, szólt ez; nagyon szeretem ugyan, de csipős, fűszeres izök
mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kivánságot,
melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a
bűnhödésre való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.
Ali felkaczagott.
– Egyél bátran, derék alszeraszkier s nyugtasd meg lelked aggodalmait; a
mit én adok innod, az bor és mégsem bor; szőlőnek a nedve, de nincsen
kiforrva, hanem azon állapotjában eltéve, a hogy ezt a frankok értik
késziteni. Ezt nem tiltja a próféta.[13] Nekem van még egy ládával
palaczkokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött,
ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz a pezsgő nem bor, csak a
szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna.
Ártatlan, mint a tej.
Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a
bíztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pinczéjéből a
palaczkokat.
Eminah remegve hajolt oda hozzá és súgva könyörge:
– Oh ne hozass ma bort asztalodra, veszedelmes lesz az rád nézve.
Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa
vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette és
megvigasztalá:
– Nemde, egyetlen virágszálam te, Mózes is próféta volt, mint Mahomed?
– Igenis. Sátora épen Mahomedé mellett van építve a hivők
paradicsomában.
– És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak! Bizzuk hát
ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, a mi ajkainkon
bement?