Előhozták a palaczkokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa
eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy
a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt és sietett kiinni, és
nevetett utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma izű mint a bor, de
sokkal kellemesebb.
Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, mig Eminah remegve
vizsgálta annak arczvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek
komorodni.
Némely emberre ez a hatása van a bornak.
Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier s egészen dúlt
arczczal kiálta fel:
– Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort
itattál és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető
ital, mely fejemet elszédíté.
– Kérlek Mehemed… szólt Ali nyugtatólag, mint a hogy ittas embert szokás
kérlelni. Ne légy oly haragos.
– Ne szólj hozzám, kutya! ordítá az, öklével az asztalra ütve. Tudhattam
volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd
áruló róka, te istentelen renegát!
Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről s kardja markolatához kapott e
szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:
– Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez
az ember csak azért jött ide, hogy veled czivakodást kezdjen?
Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepczét,
mely számára készíttetett s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait
keresztbe szedve maga alatt s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni
kezdett nyugodt arczczal.
Mehemed azonban tovább is játszá ittas szerepét.
– Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz
ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt még sem
mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal
megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.
Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat s a mi bor még benne
volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon
végig csorgott az.
Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medenczét és
friss vizet hoztak elő, abban megmosta orczáját, szakállát és egyszóval
sem felelt az alszeraszkiernak.
Mehemed megvető arczczal állt meg előtte.
– Nyomorult féreg! ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem
voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, a kit megöltél,
megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harczolni soha, s a mi vér
rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem
is utálatos, mely ily nyomorult csuszómászó állat fölött kivívatott.
Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt,
hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arczul
vágtam.
– Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordítá Tepelenti felszökve
helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a
légben.
Mehemed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk
fegyverét.
– Ali! ne harczolj, Ali eredj innen! kiálta Eminah, erőszakosan
kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától s
kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.
Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából
vastag vérsugár szökött felfelé.
Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva s egy
karjával átkarolva annak térdeit, más kezével felmutatá az alszeraszkier
elé Kursid basa kegyelemiratát.
– Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.
– Nem bakó által, felelt Mehemed, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt
senki. Jőjj te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől.
Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől s
másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt
szúrva.
Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.
A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn
egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harczosai között. Ezek
többen voltak, nem sokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed
elégült arczczal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva
a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté.
Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.
Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja
ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?
A mely napra meg volt izenve, az napra megérkezett a tatár Stambulba,
Ali fejével.
Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem
számítja ki jobban, mikor lép egy csillagzat a másik elé, mint Kursid
ellensége halálát.
A szultán örömünnepet rendelt azon napra.
A Tsiragán palota, a szerály, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali
fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutczáin, és azután
kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst
tálczára.
Ott álla hát végre ezüst állványon a szerály előtt.
És beteljesült rajta a mondás, hogy «lesz idő, melyben egyszerre két
helyen fogsz lenni: Stambulban és Janinában!» Úgy történt. Ali holtteste
Janinában volt már eltemetve és feje ugyanazon időben ott állt
Stambulban a szerály előtt.
Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer
kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül.
Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig
a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kivánóktól, kik
mind eljöttek megnézni azt az őszszakállú arczot, melynek haragos
tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.
Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott
sokaság, egy vén sárga arczú szerzetes közelge a szerály kapuja felé,
kinek behúnyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházata egyszerű
szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot-kötéllel volt
átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú
süveget viselt, mely az omariták különös jegye.
A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, a mint lehúnyt
szemekkel, előrenyujtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül,
hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez.
Ott megállt és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta
ebben.
És ime ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan
felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre
tekintene.
Csak egy perczig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek
ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.
Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók
szíveit, a kik azt hallák:
– Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a
fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét,
és adok neki díjul egy országot.
– Mely országot adhatsz te? kérdé a fejet őrző csauszok vezére.
– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb és melyhez
legkevesebb reménye van: tulajdon országát.
A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az
omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá
magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot énekli (éjfélkor), akkor
bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek azalatt? mindenki előtt titok
maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn
ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele:
«Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül».
Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán.
Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilencz erszény pénzt a dervisnek és
adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.
A dervis a négy fejjel és a kilencz erszénynyel elhagyta a szerályt, a
kilencz erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu
előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított
egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat
nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A
temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali
három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtól
és fejtől felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva:
«Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a
többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.»
A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van
irva, ki merné azt onnan letörülni?
A végzetteljes irás ott maradt négy évig és a negyedik év megfejté annak
értelmét.