Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! egy szűk torony
volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be
hozzá.
Ott ül ama nyolczszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája
folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind
végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.
Körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a
nehéz vert arany butorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek,
szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna
mindaz.
Annyi rokon, annyi harczos közül senki, senki sincs jelen, elhullottak
azok ellene, vagy mellette viselt csatákban. A hetven harczos közül, kik
vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid
bocsánatot igért a megtérőknek és csak hatan maradtak Ali mellett.
Minek maradt ez a hat is? Ali nem mondta nekik, hogy ne hagyják el.
Az előszobában állnak őrt e hívei s már régóta suttognak egymást közt
valamit.
Végre belépnek Alihoz.
Tepelenti végignéz arczaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki
tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.
– Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek, merre a többi ment.
Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon
itt. Tepelenti meg tud halni egyedül.
A harczosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük
arczához fölemelni, nesztelen, szótlanul, lábújjhegyen eltávozott
közülök öt. A hatodik még ott maradt és sokáig keresve a szót,
megszólítá Alit.
– Oh uram, végy erőt büszke sziveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A
szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet és ő kegyelmet ád neked.
A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztolyt övéből
s a mint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harczost, hogy az
egyet fordult álló helyében s hanyatt vágva magát, keresztülesett a
küszöbön.
Ez volt jutalma, a miért Alinak azt ajánlotta, hogy kegyelmet kérjen.
Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva tárva, ki- s bejárhat
rajtok a kinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, a ki az egyedül
maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?
De ime újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó
csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az
ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.
Tepelenti engedi őt maga elé jőni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy
ott álljon meg.
– Szólj, mit akarsz?
– Tepelenti Ali, mond a szilihdár, add meg magadat. Senkid sincsen többé
és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött
engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat s vezesselek táborába.
Tepelenti hideg vérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany
órát, gyémántokkal kirakott zománczos tokkal.
– Ime, szólt csendesen, halkan, most húsz percz van tíz óra után, fogjad
ez órát, s tartsd meg ezt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd
meg neki, hogy húsz percz volt tíz óra után, a midőn velem beszéltél, és
add tudtára, hogy ha húsz percz lesz tizenegy óra után, és én e torony
ablakán kitekintve csak egyetlen egy ellenséges harczost is megpillantok
a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész
várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem
Kursid basának, a kit üdvözlök általad.
A szilihdár eltávozott s egy negyed tizenkettőre egy lélek sem volt
többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti
Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs
többé, csupán saját törhetetlen szíve.
Az éj leszállt Janina várára, de nem az álom Ali szemeire.
Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben
sóhajták el áldozatai a kínzott élet végső lehelletét; és köröskörül a
ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás,
hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!
Elcsendesült minden, sötét az éj az ember szeme előtt, csak Ali lát
benne árnyakat mozogni, véres arczú, halvány arczú rémképeket, kik a
sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák és tudtára adják
halála óráját.
Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a
levágott fővel, a mely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin
alaktalan szavait, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig
élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit.
Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a
keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt
levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali?
Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a
hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.
Minden beteljesült, a mit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje,
tulajdon fegyvere harczolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit
elviselné.
«Egy, kettő!» monda a levágott fő és a két esztendő végperczeit járja
immár; «a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végig vonatik
tetteiden és lészsz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, a kit
megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid
fognak megsiratni, és Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön
nemzetednek.»
Úgy van, úgy lett; a koczka balra fordult és többé semmi sincs hátra.
Csak a nő ne árulta volna el.
Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból
véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú
hölgy, kinek gyermekarczán, angyalszemein elveszté erejét a gonosz
igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürteit ősz fejére takarta Tepelenti,
mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a
szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?
Legelőször a legkedvesebbet; nem hogy azt hagyta volna meg neki
legutoljára a sors.
Még most is jó reá gondolnia. Ez arcz, ez emlék halvány világa deríti
fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az
éjszaka.
De im, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra,
s a tárt teremek ajtain át váratlan derű tör keresztül.
A basa meglepetve tekint oda. Ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön
elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből?
Egy halvány nő-alak az, arczán mosolygással, szemében könyekkel.
Odáig jön egészen, a hol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy
vaskarikába a fal mellett s odalép a basa elé.
Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike
azon tüneményeknek, miket lázas lelke teremt, hasonló azokhoz, kik
mellette járnak fej nélkül, véresen.
Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas
kényurat ledöntő zivatar.
Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt
látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét s nevén szólítja őt; a basa
még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa
álom.
– Miért jöttél hozzám? kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem
csak úgy álmodja, hogy kérdezé.
A kedves, gyermeteg hölgy pedig oda ül le mellé a földre, mint máskor,
ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arczát,
mint régen, régen, a boldog mult időkben.
Milyen szép volna még élni.
– Oh Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből s szorítsd az
enyimet, lásd mily meleg. Oh Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók
halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld mint dobog. Oh
Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd milyen szép az élet.
Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az
egyetlen nőt, a kit még szeretett, s azt küldék be hozzá, hogy hizelegje
le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Oh milyen
jól láttak szívébe.
– Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán
kegyelmét, biztatá Eminah; pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze
által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, ha csak
vitézi párbajban, vagy harczban nem. Ime nézd ez irást.
Ha e perczben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyujtandotta a
kegyelemlevél után, de mint czímer felett a korona, állt szíve felett a
büszkeség s hidegen elutasította azt.
– Alit megalázhatta Allah, de magát nem alázza meg Ali.
– Tehát nem akarsz velem élni együtt? kérdé Eminah, könyörgő szép
szemeit férjére emelve.
Ali némán inte fejével tagadást.
– Úgy együtt fogok én meghalni veled, monda a hölgy elhatározott hangon.
A basa bámulva tekinte rá.
– Megesküvém, szólt Eminah, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled
halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapúit csapták be
kívülről, minden kijárás ránk van zárva e perczben, s többé, ha akarnék
sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyilnak meg még
egyszer. Vagy együtt jösz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem;
válaszsz, nekem mindegy.
Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére,
ajkát annak halvány homlokára nyomta és selyem kaftánjával betakargatá
gyöngéden, alig hallhatóan susogva:
– Úgy van, úgy van. Együtt fogunk itt meghalni.
Másnap korán reggel trombitahang riasztá fel Janina urát, az utolsó
torony urát Janinában. Kursid basa hirnöke megállt a gömbölyű ablak
alatt és fenhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az
felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által
megküldött biztosításra.
Tepelenti megjelent az ablaknál, Eminah ott csüggött keblén.
– Menj vissza uradhoz, monda a követnek, és tudósítsd róla, hogy Ali és
neje együtt akarnak meghalni; a mint fegyveres had lép e vár udvarára,
rögtön üszköt vetek a toronyba.
A hirnök félóra mulva ismét visszatért, s oda hivá Alit az ablakhoz.
– Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod,
az is jó; fél óráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor
azután ám vess üszköt magad alá és vettesd fel tornyodat a levegőbe.
Teveled Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a
levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat
összeszedni. Ha azonban félórán túl késedelmeskedel határozatoddal,
akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod
fel tornyodat, majd felgyújtatja ő. Azért, a mint neked tetszik, tűzz ki
fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Fél óra mulva Janina vára nem
lát téged.
Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a
hirnököt.
Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy
léptekkel járt alá s fel széles teremében. De léptei mind jobban
ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt,
nem kellene neki félóráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Igy
azonban percz percz után múlik, s Tepelenti még sem bírja elhatározni
magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a
lőporos hordó felé és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a
reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá,
s kiesett kezéből a haláladó kanócz; nem, nem képes bevégezni irtóztató
munkáját. Már az óra üt, már elmult az idő, Ali elszorulni érzi szivét.
Vajjon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?
E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodpercz mulva
heves csattanással tört keresztül a torony ércztetején s tömör
boltozatán a kilőtt izzó érczgolyó.
A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos
hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét
felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély
lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a
falban kapott salétromos nedvtől.
Ali meggyőződött, hogy ellensége végrehajtani képes igéretét.
A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér
fátyolát letépve fejéről, nyujtá a basa kezébe.
Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja
hegyére, kidugta a kerek ablakon.
Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit
csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint
mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy
végezze be életét, mint a hogy idáig folytatá.
– Most menj, szólt felsóhajtva a nőhez, és mondd meg ellenségeimnek,
hogy jöhetnek értem, övék vagyok.[12]