Csak annyi helye volt már Alinak, a mennyin fejét lehajthatá, húszszor
annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a
Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén
vezér még sem adta meg magát.
A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind
halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s
eltemetve, feldúlva a pompás kertek.
De Ali basa nyolczvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra boszúját, s
nem egyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett
tűzaknákat lobbanta fel, légbe röpítve ágyúkat és ágyúzókat.
Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban
roppant kincsek igéretével csalogatott magához Ali s azután soha sem
bocsátá el többé.
Carettonak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a
török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz
strategia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto,
hogy bocsássa el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha
Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében
van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a
vár alatt.
Carettonak menyasszonya is volt otthon Palermoban, kit mint gazdag
család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot
szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt
kapott Siciliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal
vár reá, jőjjön szegényen, jőjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem
mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki
ott járni az ellenség süvöltő golyói közt s várni a végenyészetet, míg
otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.
Egy napon, a mint Caretto az ágyúkat irányozá, egy, a Lithanizzából
belőtt granát feje fölött pattanva szét, balszemét kiütötte. Caretto
szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily
elcsúfitott arczczal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes
arczczal lehete őt látni s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy «a
félszemű gyaur».
Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa
a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt
ostromlövegek, s három órai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep
romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa
dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a
pattantyúsokat, kezében kivont kardja, a ki elhagyja helyét, az ő
kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánczkosár mellett, onnan
intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminczhat fontos sugárágyúk
lövéseit. Minden órában harminczat lőtt minden ágyúja e lövegnek.
Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.
Ali basa felindulva rohant oda, rá kiáltva Carettóra:
– Miért nem folytatjátok a tüzelést?
– Mert nem lehet, felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.
– Miért nem lehet? ordítá a basa, egész testében reszketve a dühtől,
melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.
– Mivel az ágyúk a gyors tüzeléstől keresztül vannak tüzesedve.
– Tehát öntsétek le vízzel, kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.
Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kaczagjon,
mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arczul, hogy kalapja
messze kirepült a bástyáról.
Ott üté meg Carettót, a hol nehány hét előtt Kursid granátja megtépte
arczát.
Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg
tréfával mondá:
– Ugyan jól tevéd uram, hogy azon az oldalon ütél arczul, a hol már
kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat
is kiütöd s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?
Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott,
hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte s ő maga
sütötte el az elsőt.
Az ágyú azon perczben ketté repedt s az egyik mellette álló tüzérnek
elszakítá a lábát.
– Mit sem tesz, kiálta Ali, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is
szertepattant, akkor földhöz csapá a kanóczot s lovára vetve magát,
elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.
Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a két
elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók
golyózápora közepett felállíttatá.
Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s
másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.
Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban
megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem
elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama
meggyalázó és hálátlan ütés után.
Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet ő érte kapott,
megütni! Megütni egy európai katonatiszt arczát! Ali jól tudá, hogy ez
soha meg nem fog engesztelődni.
Még azon éjjel magához hivatott két tüzért s megparancsolá nekik, hogy
szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől el ne bocsássák s
ha szökni akarna, lőjjék azonnal keresztül.
Caretto másnap szokatlan jókedvű volt. Korán reggel fölment a bástyákra,
melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni,
a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem
lehetett látni.
– Ez igazán ostromnak való idő, mondá fenhangon Caretto, a körüle álló
törökökhez fordulva, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg
bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek
Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni
vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.
Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem
szólt, de ellent sem mondott.
Caretto felhuzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú
köteleket kötöttek az ágyú elé, azokkal vontatta azt fel egy csapat
albáni.
– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta, szólt Caretto, mert meglehet,
hogy ismét másfelé kell vontatni.
Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről astrolabiumával
a lövést, utána irányzá az ágyút s parancsot adott, hogy töltsék meg.
A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az
olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem
tartozott azt észrevenni, hogy ezek ő rá vigyáznak, gondolhatta azt is,
hogy az ő szolgálatára rendeltettek.
Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga czélozott, de az
ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre
a mögötte álló két őrnek kiálta:
– Ugyan segítsetek az ostobáknak!
Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; «elég!» kiálta az olasz, s
azzal tenyerét a gyujtólyukra tette.
– Most lőjj! kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanócz
lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az
ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról,
végigcsúszva a kötelen.
Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére:
Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta.
Alatta még harmincz lábnyi mélység tátongott. A kötél nem volt elég
hosszú, s ő ott csüngött két halál között.
– Jőjj vissza! kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve,
vagy keresztüllövünk.
Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly
halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.
Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon s mint a visszapattanó
golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. Az albánok utána lőttek; egy
sem találta. Alant, a bástya fenekén nehány perczig mozdulatlanul feküdt
a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok tulsó
oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az
ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői több
lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem
lehetett jól czélozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer
visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltünt a
sűrű hófuvatban; vaktában lövöldöztek még utána sokáig.
Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto
megszökött.
– Most már vége mindennek! kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját
két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem
látták őt többet.
Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának
utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszüntek bevehetlenek
lenni, mihelyt azoknak titkait valaki fölfedezé.
Caretto mindazt ismeri s a «félszemű gyaurt» nagy diadallal fogadták
Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely
őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg
nyolcz óra alatt harmincz öles rést rombolt Janina erőművein; a többi
ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem
nyultak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetették föl, és
végre meglelék a hidfőket összekötő rejtek útait, bár azokat hirtelen
betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok
kétségbeesetten harczoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást,
keresztültört a rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget
felőli oldalt, s a hol a ledűlt sáncz betemette az árkot, elfoglalták a
lövött rést, s a vár udvarán folytatott harczban elhullottak egyenkint
Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.
Tehát csak a vörös torony volt számára hátra.