Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket
készíttetett odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb
farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menuettet és két franczia
négyest; ugyanazon tánczokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas
férfiak, a Kizlár aga, az anaktár bey, az ifju trónörökös Abdul Medzsid,
és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgy, hogy
midőn a zultána belépett az ünnepélyesen világított porczellán-terembe,
a bámulattól leigézve állt meg. Egy párisi udvari ünnepélyen képzelé
magát, minőket még mint gyermek a Louvreben látott; a száz meg száz
fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a
legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú keztyűiben és selyem
harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok és bokréták diszíték a
felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg
habkönnyű öltözetekben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon
kaczagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet
csak az tevé különbözővé a mi tánczvigalmainktól, hogy a mulatság
sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.
Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a
Kizlár aga és a bey. Egy ezek közül még nem férfi, a másik kettő pedig
már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve,
hosszú fekete pantalókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos
termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őt
egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifju herczeg deli termetét
különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan,
szétnyilt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a Kizlár
aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben:
mindig az övébe akarja dugni kezeit s akkor veszi észre, hogy nincs az
oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha
restelné, hogy nem érnek a földig.
A Valideh szultána kellemesen van meglepve. Gyermekéveit képzeli vissza
e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s
az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.
Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé
maradt.
Az odaliszkok örvendve, hizelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem
volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s
a kiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének
tartósságáról.
Mindenik iparkodik a Validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem
tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak
nemrég hoztak a szerályba, s már is első lett az elsők között: a szép
cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak,
ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni,
hogy ez alak nem Páris salonjaiból raboltatott, a hol jól tudják, mint
kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtei à la Valiere vannak
bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad
neki, a mi műértők tudtával még annyival ingerlőbb.
Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e
helyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.
A Valideh megcsókolja az odaliszk homlokát s maga vezeti őt a szultán
elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja; – micsoda
gondolat? európai ruhában kezet csókolni urának?
E helyett az ifju koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára
öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul
Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik
meg nem különböztetnék, senki sem tudná megmondani, melyik a fiu, melyik
a leány?
Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a Validehre új meglepetés
vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata
tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy tánczoljon vele egy –
menuettet.
Minő bohó gondolat. Tánczoljon az anyaszultána, fiával a szultánnal?
valamennyi nevető odaliszk előtt, a ki még sohasem látott ilyet. Hol van
még egy pár? Igen. A herczeg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges
párral foglalnak ők helyet s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal
lejtik együtt a courtoisie melancholikus tánczát; akként hajlongva és
bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és
szépség-flastromos istennők az Oeil de Boeuf korából.
Sohasem láttak még ily jelenetet a szerályban.
A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e
tánczban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi
mosolygással, melyről Estrelles Gabriéle oly hirhedett volt. A jó Mahmud
annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a táncz vége felé egészen
elfeledkezék a maga lépéseiről s minden szabályon kívül magához ölelé
Milievát s kétszer-háromszor megcsókolá orczáját, pedig csak meg kellett
volna hajtania magát és kezet csókolni, – nem is neki, hanem a
Validehnek, a ki tánczpárja volt.
A menuette végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe
azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva s
úgy lejtve a szép háromlépéses tánczot, mert a két lépéses fordulót csak
a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a
tánczolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó
ruhákban, mikhez szokva nem volt s az utána jövő nymfák halomra
hullottak körülök, másik megunta már a tánczot, vagy belefáradt, de
erősebb s tüzesebb társnéja által hurczoltatott tovább; a vén Kizlár Aga
és a bey középett álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A
dévaj odaliszk-sereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak
ketten-hárman s vitték őket magukkal tánczolni, keringeni; belesodorták
a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélekzetét veszté bele.
A szultán és a Valideh, a herczeggel és Milievával a terem emeltebb
részén ülve nézték és kaczagták e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak
a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az
odaliszkok a két prédára esett urat, – a réztányérok csengtek!
Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e
vidám zivatarba?
Mintha ott is dobolnának s szólnának a trombiták, s vigadnának az
emberek.
Ejh semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a
sorbethes csészéket, ma a Valideh születésnapja van; ma európai emberek
leszünk, hozzatok bort és poharakat.
A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagnei pezsgőt, e két
hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.[11]
Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is s azután még vígabban
ment a táncz, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.
Mi ez ismét?
A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerályon kívül? Mi világít be a
tetőről a gömbölyű ablakokon?
E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája,
e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és
ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.
Fel Mahmud az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem
vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás!
A szerályt ostromolják!
Tizenkétezer janicsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a
kapukat, épen midőn a zene legvigabban hangzott a kivilágított
termekben.
– Halljátok ezt? kiáltá Kara Makán, a janicsárok leghirhedtebb szónoka,
ki saját kezével akasztá fel a stambuli metropolitát palotája küszöbére.
Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn köröskörül sír az ország.
Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho beyt elfogták a szulióták
és semmivé tették janinai seregünket; a Kapudán hajóhadát egy asszony
gyújtotta fel s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet
közelg reánk és az árulás a szerályban lakik. Íme halljátok! ők
tánczolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk
hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk és ők vigadnak s
kaczagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, miként
testvéreink, kiket mészárszékre küldtek?
A bőszült tömeg névtelen ordítása felelt a lázító kérdésére.
– Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e
helynél.
– Tüzet a szerályra! ordítá erre egy, utána a többi.
– És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a
leggonoszabb ellenség körmei között.
Halál a vezérekre! halál a palotaurakra! dörgé a nép, s egy hang
felkiálta Kara Makán mellett:
– Halál a szultánra!
Kara Makán oda fordult hozzá és megfeddé.
– A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók,
kik Omár fejedelmi véréből életben vannak s bár nem méltó ő, hogy azon
trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó,
azért a szultán feje szent. De halál a Reis Effendi fejére, halál a
Kizlár agára és a Kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok
fejedelmei fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből
kitépd és ha találsz gyermeket családjából, megöld azt is, még a
csecsszopót is, hogy az se maradjon, a ki megemlegesse!
A nép bőszülten ordíta a szerály kapui előtt, melyek be voltak zárva és
lánczokkal elkötve. A janicsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok
recsegtek és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.
Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon,
midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerályt.
Egy vakmerő izoglán a vizikaput megrohanó népre lőtt a kiszegzett
ágyúval.
A szultán megrettenve hagyta el háremét s sietett a középkapu fölé, hogy
a néphez beszéljen.
Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak és
térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.
Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy a
frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.
Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták
őt a janicsárok.
Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a
dühös ordítás:
– Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! a mozleminek
padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeinek
szövetségese!
A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől s mintegy önkénytelen
fordult hátra, sáppadtan rebegve:
– Mivel csillapítjuk le e zivatart?
Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak
tiszteletből, de félelemből is.
E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor,
remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:
– Karddal, ágyúval, fegyverrel!
Ez Thomár.
A szultán végignézte a fiut, meglepetve annak merészsége által s azzal
sietve ment öltöző szobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói
öltözetével s úgy jött vissza belső termeiből és leszállt az udvarra.
Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak
mellettök égő kanóczokkal, parancsszóra várva.
A mint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta
körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni. Mahmud újra megismeré
közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.
A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak
megparancsolá, hogy oltsák ki a kanóczokat.
Azután meghagyá, hogy nyissák meg a nép előtt a szerály ajtaját.
Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt a kapu alatt, szultáni
öltözetében, méltóságos tekintettel.
A mint a kapu kétfelé nyilt s a néptömeg fáklyákkal és villogó
fegyverekkel kezében berohant az udvarra, egy perczre megdöbbenve állt
meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben
kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy perczig
tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók
tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftányt.
Mahmud elsáppadt e vakmerőségre és elsáppadása veszélyt hozott reá;
egyszerre minden oldalról megragadták.
A szultán e pillanatban visszafordult s megpillantva Thomárt, hátra
kiálta:
– Védd a háremet! s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját,
megcsóválta feje fölött s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni? ő
Thomárnak hajítá a kardot s mégegyszer kiáltá: «védd fiamat!»
A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját s míg a janicsárok
tömkelegében az elragadott szultán eltünt, ő társaival a második udvarba
vonult vissza s annak kapuit eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a
zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellett ma érdemelni.
Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős
ifju mellé. A janicsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy
keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek
a szerályi ifjak.
Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ
ellen. Most ki tudja hová lett? Talán meg is ölték azóta.
A janicsárok csakhamar átlátták, hogy rájuk nézve semmi sem volt
czélszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól
láthatták a belső szerályból s minden lövés czélba talált.
– Oltsátok ki a fáklyákat! hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös
paizst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét
bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.
A fáklyák egymás után kioltattak s azzal elsötétült a tágas udvar, csak
a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.
Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél
elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre a mély
csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:
– Halljátok ti mindnyájan, kik a szerályon belül vagytok; ti is jó
harczosok vagytok, mi is azok vagyunk s bolondság az igazhivőknek
egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy
benneteket megöljünk, sem hogy a szerályt kiraboljuk, a padisaht sem
akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók
kezéből, kik őket körülvették s meg akarjuk szabadítani az országot a
hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ki nekünk a herczeget,
a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz, – és mi azonnal
elhagyjuk a szerály udvarát és nem bántunk senkit annak kapuin belül; ha
pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas
mindazoknak, a kik az ostromlott falakon belül vannak!
Kizlár aga megvivé a hárembe e hírt s feszült hallgatással várták
ostromlók és ostromlottak a Valideh izenetét, mert az övé volt a
határozás, mind a négy Asszeki szultána fölött.
Egy óranegyed mulva visszatért a Kizlár aga s jelenté az ostromlóknak,
miszerint – a herczeget ki fogják nekik adni.
A janicsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok
felzúgtak e szóra. A Kizlár aga vállat vont. Így határozák a háremben.
– Nem hiába asszonyok voltatok mind, mondá boszúsan Thomár a Kizlár
agának s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a
herczeg kezét s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.
A janicsárok újra meggyújtották a fáklyákat s a kapuhoz tolongtak, benn
sötétség uralkodott.
Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón s két fáklyavivő
kiséretében a lépcsőkön alászállt a herczeg. Ugyanazon öltöny volt
rajta, melyben a Bajrám ünnepe alatt a Sofia mecsetig végig lovagolt.
Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta,
karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán símult nagy
arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért és a
zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből
kirakva.
A mint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a
Kizlár agát visszaküldé s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá,
hogy nyissák fel a szárnyakat.
Míg ez megtörtént, Thomár oda simult hozzá s megragadva a herczeg kezét,
megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:
– Ne menj ki. Mi megvédünk, ha itt maradsz.
A herczeg megszorítá Thomár kezét s azt súgá vissza:
– Kell, hogy menjek. Te védd a szerályt tovább is.
Azzal magához ölelé az ifjut s megcsókolá őt hevesen kétszer.
Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség
nem engedé neki, hogy a herczeg arczvonásait kivehesse s midőn még
egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát
kezeiből s kilépett a sötét bolthajtás alól a janicsárok közé.
Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a
herczeg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh
pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.
A herczeg kilépett a zendülők közé.
A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon perczben
feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni és a többi elvégzi
a legvéresebb munkát.
De a herczeg bátran, büszkén állt meg előttük s meglepő vakmerőséggel
kiálta rájuk:
– Térdre előttem, lázadók!
Thomár ijedten pillanta e szóra a herczegre. A fáklyák teljes fényt
vetének annak gyönyörű arczára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem –
Milieva.
A háremben őt öltöztették fel a Bajrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a
herczeg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné
észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet s
nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!
A janicsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által.
A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig
a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.
És akkor halál lebegett annak feje fölött, a ki azt merte mondani: én
vagyok a fejedelem!
Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni testvére védelmére.
Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.
Kara Makán vad daczczal lépett az álherczeg elé, kezében kivont kardja.
– Térdre előttem! kiálta rá az odaliszk s kezével parancsolóan mutatva
rá, merészen szemébe nézett a vad harczosnak.
A marczona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta
egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak,
keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta s az ifju
gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a «saalamot»,
megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját.
Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén,
felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon s azután fölvevé a kardot
s visszaadá azt Kara Makánnak.
– Járulj előttem és nyiss utat!
Mint varázsszóra nyilt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára
vetette kardját s úgy ment az ifju alak előtt; a népsereg önkénytelen
hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a
héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly
büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a
cserét. A fiatal arcz hasonlatossága, a Bajrám ünnepi ismeretes öltöny,
a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely
őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül,
kik a herczeget közelebbről látták s a csalást fölfedezhették volna.
Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes
helyére hurczolták a szultánt is. Azon nyolczszögű teremben, melynek
gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott már
el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy
diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra itélt.
Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem
ostromolták többé.
Reggel belépett Kara Makán a szultánhoz.
A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt
rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója és ő a földön ült s nem
nézett fel a földről.
– Felséges úr! szólítá őt meg Kara Makán.
A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé
s arczán semmi vonás meg nem mozdult.
– Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében.
Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna.
– Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, a
mit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelech angyal
kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? és midőn az
élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul
kiontott vér rendítette-e ezt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah
szerzé és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez
okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is; én nem gyalázom meg
a próféta fölkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram, igérd meg
Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, a mi az ozman
nemzet uralkodójához illő; igérd meg nekünk panaszaink orvoslását és mi
visszaültetünk trónodba.
Mahmud fölveté e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arczára
sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult
tőle s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:
– A szultán nem felesel szolgáival.
Kara Makán arcza vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s
tört mondatokban szóla:
– Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; – de ha kalitkában van, –
hallgat őrizőjére. – Ismerheted e kezet, mert eleget harczolt éretted s
szaporítá győzelmeid, – és tudhatod, hogy a mit e kéz megfog, az vassal
van megfogva.
A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott
eszmélni, mert arcza elveszté szigorát s csendes, engedékeny tekintettel
fordult a janicsárvezérhez.
– Tehát mit kivánsz?
Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a
janicsárhadnak el kell törültetni a föld szinéről. – «Mit kivánsz?»
kérdé szeliden a padisah.
Kara Makán tekintélyes arczot öltött, mint a ki át van hatva azon
tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.
– Halljad kivánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk
lehetetlent. Ha meggyőzhetsz a felől, hogy kérésünk helytelen, elállunk
tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.
Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.
– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája
engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és irónádat és mondd tollam
alá, a mit kivánsz! a szultán lesz a te iródeákod, nagyságos zendülő.
Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt
hizelegve érzé magát ez alázatos szavak által.
Büszke biztonsággal nyult keblébe s onnan egy nagy csomó kész megirott
levelet vont elő.
– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr, monda Mahmudnak, eléje téve
az iratokat. Ime már készen vannak. Csak alá kell irnod.
– Megengeded, hogy elolvassam? kérdé keserű mosolylyal Mahmud, vagy
kivánod a nép nevében, hogy olvasatlanul irjam alá?
– A hogy tenéked tetszik.
Mahmud feltárta az iratokat egymásután s az elolvasottakat maga mellé
rakta.
– Ah. Ez új szerászkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább.
Helybenhagyatik. A nevét sem kivánom tudni. Helyes az, mihelyt ti
kivánjátok.
– Khursidot kivánjuk, magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem
olvassa az iratot.
– Ez a másik jutalmat kér a janicsárok számára. Igen természetes;
megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerályt. A mennyit kivántok,
fizesse a fő khaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli.
Megengedem. Hihetőleg az egész janicsársereg meginduland Ali basa ellen.
– Mihelyt te élére állsz, szólt Kara Makán megzavaratlanul, a janicsárok
csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harczolni.
– És e többi mind hasonló bölcs kivánat, szólt a szultán, alig tekintve
egybe-egybe.
Végre az utolsót vevé kezébe, de a mint azt felnyitotta, arcza
elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apathiája düh
és haragra vált, öklével a kinyitott irásba ütve, kitörő indulattal
kiálta:
– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyujtani, hogy azt
aláirjam?
Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg
lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:
– Akarjuk azt és követeljük.
– Tudod-e mi van ez iratban kérve?
– Az, hogy szabadítsd meg országodat az idegenektől. Az, hogy az orosz
követet Sztroganoffot ültesd hajóra és küldd haza; az angol és frank
hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a Valideh szultánát küldd
messze Damascusba, a nagyvezért, a Kizlár agát, a berberbasit és a
Kapudánt pedig ölesd meg és holttesteiket add a népnek.
A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot s lábával rátapodott.
– Gyalázatos martalóczok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugy-e bár?
nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti
engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti
emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy
ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok
fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a
csatából, s ha elsűlyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, a kik
segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső janicsárseregnek,
mely nevét véres betűkkel irta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig
szégyent, gyalázatot irtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek,
kit a janicsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam
vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!
A janicsárfőnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E
dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó
gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.
Fölemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálitélete volt
irva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.
– Vagy aláirod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról
s keresünk a próféta utódai közül mást, a ki helyöket elfoglalja.
– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A
halál Allahtól jő és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas
elvenni a királyi pálczát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt
akarni?
– Láss engemet.
– Látlak. A nap nem lesz mocskos az által, hogy a fertőbe süt, tehát
nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy a míg «hatalmas» Szoliman
unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.
– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! kiálta a vakmerő zendülő,
gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. Tudd meg, hogy fiad, Abdul
Medzsid, kezeink között van.
A szultán összerezzent; egész arczán látható volt a megdöbbenés, mely e
szavakra felriasztá.
– Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.
– Ugy van az. A szultána Valideh adta őt ki kértünkre.
– Oh ez őrült gondolat! kiálta fel a szultán s hevesen kezdett járni alá
s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló
lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a
lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetlenül megölni; ha meg nem
gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud
szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben
haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjukorában összeroskadt a
folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának
gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a
marczona nép kezei közé került?
– Oh ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak mint a gyaurok, mint a
görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.
A szultán kétségbeesése elbizottá tevé a janicsárt.
– Vagy aláirod ez itéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!
– Gyávák, nyomorultak, hörgé a szultán. A kik védték is gyávák voltak.
Hát nem volt anyja, a ki megvédte volna? Ki kelle őt adni!
– Nem történt semmi veszedelme, szólt Kara Makán, és jó helyen van;
rajtad áll, hogy karjaid között legyen.
Azzal oda nyujtá neki a meggázolt iratot.
A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját
szivének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s a
mint a kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre
végigcsúszott azon és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.
Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott
rá, nem felelt rá.
A hatalomra jutott durva harczos végre bőszült haraggal kiálta kívül
leskelődő társainak:
– Hozzátok elő a herczeget!
A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok
csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.
– Ime, szólt Kara Makán, odalépve hozzá. Itt áll fiad, a kivont kard föl
van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez irás alatt, vagy az ő
fejét látod lábad előtt.
Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arczát oda nem fordítá.
– Irj, vagy meghal fiad! kiálták egyszerre többen a janicsárok közül.
Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:
– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk,
de te ne alkudjál szolgáiddal!
Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra s egy deli alakot
látott maga előtt a herczeg öltözetében és büszke fejedelmi arczczal; de
ez nem fiának arcza és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!
Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szeliden
tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta,
kigyulladt arczczal fordult hirtelen a janicsárok felé.
– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről,
végezzétek véres munkátokat. Elő ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal
ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég
bátorsága hozzá, hogy szivébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én
halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék;
öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok
hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot
és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott
lesz, a ki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek és a ki
neveiteket kimondja, halálát hívja az!
Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje
körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.
De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herczeg mellől, s elvéve Kara
Makán kezéből az irónádat és iratot, nevét aláírta annak.
Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az irásban; de
Mahmud szeliden megcsókolá homlokát s gyöngéd szóval suttogá:
– Inkább az egész világ veszszen el, hogysem te…
Azzal odaveté a janicsárok közé az aláirt halálitéletet.
Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán
közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra
emelte, és a khaznéból pénzt szóratott közéjük.
Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herczeget visszavitték a
szerályba. Roppant néptömeg kisérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim
szökőkut mellett ellepték a janicsárok jelvényes turbánjai, kik a
megnyert diadal után most «sokáig éljen»-t kiáltának a megalázott
padisahnak.
Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly
szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.
És a szultán arra gondolt, hogy mily szép lesz, ha majd az a sok ezernyi
fő mind legördül onnan helyéről!…