Midőn Smyrnából elindult a derék Argyrocantharidesz Leonidász, egyikén
legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.
Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Stambulba, fele úton
zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka
közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem birtak
megszabadulni, s a mint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tünt
fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni talált,
daczára szent Procopiusnak és szent Demeternek, a kik igen szépen voltak
kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már
dőlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden
perczben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor
keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árbocz és vitorla szépen le
volt már tördelve; a hajó pántjai kezdtek szétmenni eresztékeikből,
recsegve, ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a
hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan
leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtei állanak, miknek
meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő
hullám néha húsz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami
hajóval jutni.
A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót,
mely a világ minden szineivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt
a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna
kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább sülyedjen el valamennyi;
sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén
kénytelen fulladni; de a mit hajójánál, bőreinél és saját életénél
jobban sajnált, az a két cserkeszgyermek volt, a drága szép fiu és
leány, Thomár és Milieva, a kik megértek ez idő szerint kiki tízezer
aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.
A két gyermeket épen nagy reményekkel szállítá Stambulba; festett bőr
csak mellékes dolog volt, s íme czélja végénél érte utol Kasi Mollah
átka.
Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet
vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a
habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb,
mint elveszni ott a zátonyon.
Egyik hullám a másik után sűlyeszté mélyebbre a roncsot; a kik még rajta
voltak, kezeiket tördelve imádkoztak, vagy káromkodtak, kinek mint
véralkata hozta magával.
Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott és pedig
vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.
A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árbocz tört oszlopa mellett
s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban.
Semmi félelem sem látszott arczaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot
túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyujtani, a fehér és
fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott uszkáltak a veszendő
hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh be jó dolguk van a
sirályoknak!
A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy a mint a hajó elmerül, ők a
vízbe fogják magukat vetni és kiúsznak a partra. Hisz az nekik
gyönyörűség lesz.
A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk és átölelve őket két karjával,
felkiálta keservvel az égre:
– Tízezer arany! irgalmas menyország!
A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott s
vigasztalták őt jó szavakkal:
– Ne búsulj jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk
el! mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten
jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s
velünk együtt megmenekülsz.
A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket
gyöngéden; egy óra mulva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a
többitől, a szétbomlott gerendákon erre arra kapaszkodva
hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette
a hab, vagy oda verte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík
tengerbe; csak hárman menekültek meg: a két gyermek és a kalmár.
Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között;
legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve,
megpillantá azt a sziklát, melyen egy utána jövő habtorlat össze fogta
volna zúzni, s azzal ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a
szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan
felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy perczig mély víz
alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám s ők a
sziklaparton voltak.
A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a
földön tova hurczolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe
sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve,
ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden perczben elborítá
ugyan őket a víz, mely torony-magasságban fecskendezett fel az ellenálló
sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.
Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem
volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek
este felé hosszú sorban ültek le a sziklák párkányain, hová nekik nem
lehetett menni.
Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult s az
a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a
tenger szine felett.
Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part gerendákkal és elzúzott
hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a
halottakat és a romokat okádta ki a tenger.
De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté maga mellé a két
gyermeket, maga kettőjük között térdepelt és imádkoztatá őket
háladatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve,
könyekkel szemeiben rebegé:
– Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti
megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.
Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Stambulba, azért
a két gyermekért kap annyit, a mennyin hajót és árúkat vásárolhat,
kétszer többet, mint a mennyit a tengerben hagyott.
De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e helyről
valamerre, a hol emberek laknak? E vészes partokat messze kerüli minden
hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják
ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vizbefulás helyett közeleg az éhhalál.
E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem
messze emberhangokat hallanának, még pedig élénk szóváltást, férfias
mély beszédet.
A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a
kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók?
Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidászszal, majd
ő azalatt utána megy a beszélő hangnak és megtudja, kik laknak ott.
A bátor fiu egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat,
mely mögé el voltak rejtve, s a mint annak túlsó oldalára jutott, egy
tág barlang ürege sötétlett előtte, afonyabokrokkal félig eltakarva.
Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott
emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld
moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot.
Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran
bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a
külvilágosság behatott, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásaira
senki, ismét visszatért s ugyanazon az úton, melyen jött, megkerülte a
sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem
egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.
A hallott beszédet csalódásnak tartották.
Azzal egyenkint átsegíték egymást a sziklán s a barlangba jutottak.
Milieva alig tekinte szét abban, midőn örvendve kiálta fel:
– Nézzed Thomár, itt két láda van a bokrok között.
Valóban két deszkamálha volt ott és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő
még nem látta.
Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból.
Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a
kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes
borokat tartó edényt.
Ha még használhatók volnának!
Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz s mily nagy volt bámulatuk, midőn a
fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem
egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik
ládában szintén egy üveg sem volt összetörve, vagy kipattanva, mind
szépen polyva közé takarva álltak ott.
A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért
hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig
hányatott a tengeren s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy
véletlenül megtalált kenyeresláda és boros üvegek előtt elébb megolvassa
az Alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről? s vajjon nem
tiltja-e tisztességes müzülmánnak, hogy azokból egyék és igyék?
A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor
után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, a mit a természet
mohából vetett számukra; Leonidász még fenmaradt, czélszerűnek találván
sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan
jól kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a
lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.
Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára
előtünt a sötét űrből hat ősz, halvány arczú férfi. A melyik legelül
jött, volt a legvénebb, fehér szakála övén alul ért, s szája nem
látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.
Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosabb
nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe
vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére, és soha
a nappal nem látta őket a föld felett.
Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg
öten hallgatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosszú rezgő ősz
szakállal, lehajolt a gyermekekhez és megnézve arczaikat figyelmesen az
éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag
világa, halkan suttogá társainak:
– Ők azok.
Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá;
mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiu keble nyugtalanul
kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arcza hevült, ajkai dagadtak; az
ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s
erre megszólalt álmában a fiu, érthető erős hangon mondva:
– Karddal! Ágyúval! Fegyverrel!
A férfiak fejeiket csóválták, mutatva, hogy helybenhagyják a mondást.
Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá
annak arczán; a leányka keble szemlátomást emelkedék, a mint az ősz
arczára hajolt és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:
– Térdre előttem!
Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az
alvók közül, bevitték őket a barlang mélyébe.
E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása
a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy
terméketlen, kietlen puszta völgyben.
Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak,
ki nem téved el az utczák tekervényein, bár azokat nem látja. A három
alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy fölébredjenek; a férfiak
egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a
mohára, azon helyen, a hová a napvilág be szokott járni.
Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek fölébredt. Egyszerre
nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.
Felránczigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeiből az álmot,
elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.
– Ah, mi szépet álmodtam, szólt Thomár, s még most is szikráztak bele
szemei, – a szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk
és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt és bús.
Oda fordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott
tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna
mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó,
és kiálték: «karddal, ágyúval, fegyverrel!» És azután a padisah saját
kardját köté oldalomra, s én berohantam az ordító tömegek közé és
vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak és utoljára egy learatott mező
volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.
– Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? szólt reá
Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát.
– A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és
nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiu.
Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és nem féltem tőlük! midőn
közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: «Térdre előttem! Én vagyok a
szultán fia!» És elcsendesedtek mind.
A kalmár kaczagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily
bohóságokat más, mint gyermek?
– Pedig azt állítják hazámban, szólt Thomár komoly arczczal, hogy a hol
valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.
– No azt szépen megköszönném, mondá a kalmár, engemet álmomban
Szalonikiben felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel
lefelé.
Ezzel kiküldé a kalmár a fiut a barlangból:
– Nézd meg gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e
valahonnan hajó?
Thomár szót fogadott, kiment a barlangból, s bámulva kiáltá el magát:
– Nézd, nevelő apám! nem hogy hajó volna itten, de még a tenger is
eltünt, csak a feneke maradt itt.
Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy
tenger-fenéknek nézhesse.
Leonidász tréfának vette a fiu szavait és nem mulatott rajtok.
– Máskorra tartsd elmésségedet fiam és törüld ki szemeidet s nézz
jobban.
Erre Milieva is kiszaladt Thomár után s odaérve, összecsapta kezeit,
gyermeteg csodálkozással kiáltva:
– A tenger elfutott előlünk!
Már ekkor a kalmár is fölkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig
akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidéket látta maga
előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nem hogy a tenger!
– Csodák számára tartott meg bennünket az Isten! sóhajta fel a
kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint a hol
lefeküdtek.
– Bizonyosan a Kaf hegyi tündérek hoztak ide bennünket, monda Milieva.
– Úgy van, tündérek voltak, állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét és
érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a
gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.
Most csak az volt még a megtudandó: van-e és merre van kijárás a
sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés
félelme, a száraz földön könnyebben találni menekülést.
Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok
egész a völgytorkolatig elvezeték őket. A nagy cochenilla kaktusok
erdőként lepték el a sziklákat, s az aszu gyöpön egy-egy szelid kecske
látszott legelészni.
Nemsokára a pásztorra is ráakadtak.
Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marczona alak
láttára, ki a mint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon
megszólítá őket.
– Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, a kik az éjjel itt a dzsin
barlangjában aludtatok?
– Dzsin? mondá magában Leonidász. Gonosz lélek lehetett az.
A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy
igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.
– Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen, nem tévedhettek el. Jobb
kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy Erdbuhár szerzetes, a
ki tovább fog vezetni. Szalem alek.
S azzal a kalmár nagy bámulatára ott hagyá őket a pásztor. Leonidász nem
várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.
Dél felé eljutottak az Erdbuhár szerzeteshez.
– Vártalak benneteket, szólt a dervis, a mint megérkeztek hozzá. Nemde
hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?
Egyik csoda a másikat érte velük.
A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn
mind azt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia
kapujáig.
A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás menekülésük felől, de a
szerzetes minden kérdésére az Alkoránból felelt, s abból nem értett meg
semmit.
A mint Seleuciát megpillanták, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.
– Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni
fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így
maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.
Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta
volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal
nem fizetni meg a dervist.
Az még a köszönetet sem fogadta el.
– Tartoztam vele. Nem neked, hanem másoknak.
Azzal ott hagyta őket, egy-egy olvasót ajándékozva mindenik gyermeknek.
Míg a város kapujához értek, a két gyermek elül ment s egymással halkan
suttogott, mikor aztán a népes utczákra jutottak, megfogák Leonidász
kezeit s Thomár mondá:
– Mindened oda veszett a tengerben, ki segít meg e nagy idegen városban,
hol bennünket senki sem ismer? Engedd meg, hogy mi majd a piaczon és a
nagy urak házai előtt énekeljünk, azok majd adnak számodra pénzt, a
mennyivel odább mehetünk innét.
A kalmár mélyen elérzékenyült e gyermeteg ajánlatra, s engedé a
gyermekeket énekelni a piaczon s a basa pitvarában, ekként gyűjtve annyi
pénzt, mennyivel egy várossal tovább juthattak. A gyémántokat nem
kellett elővennie, a jó gyermekek táplálták nevelő apjokat.
Így jutottak vissza Smyrnába ismét. Ha saját gyermekei lettek volna, sem
várhatott volna Argyrocantharidesz nagyobb szívbeli jóságot tőlük. Maguk
koplaltak, csakhogy őt jól tarthassák, fáztak, csakhogy őt
betakargathassák és nem aludtak, hogy ő háborítlanul aludjék és
megalázták magukat, hogy énekeljenek a piaczokon, nehogy ő legyen
kénytelen koldulni az utczaszegleteken.
Jó gyermekek, kedves gyermekek!
Mihelyt új hajója érkezett a kalmárnak, rögtön elvivé őket Stambulba;
ezuttal nem érte semmi baj az úton.
Ott elvivé őket a Kizlár Agához, ki megvizsgálva termeteiket, s
meggyőződve ügyességük felől, megvevé őket a kalmár által szabott áron,
a fiut a szultán mulattató apródjának, a leányt a szerályi hárem
számára.
Hanem annyit meg kell mondanunk a derék kalmár becsületére, hogy mikor
eladta őket, zokogott keservesen. A derék becsületes ember!…