Vajjon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina
várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy
küzdeni akar a megszámlált napokért, a mik életéből hátra vannak?
Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s
melyből nem lát partot?
Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harczot izent ellene, a szultán
aláirta halálitéletét, családja elhagyta és ellene fordult; de Ali nem
engedé ketté törni kardját, hetvennyolcz esztendeig volt ellenségeinek
ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a
hetvenkilenczedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: «halj meg,
mert eleget éltél!» és ő felgyujtá hazáját, megingatá trónján a szultánt
és kiirtá rokonait.
A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek.
Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel és ha kellett jó tanácscsal,
rossz tanácscsal.
Három hadsereget tett már semmivé, mik ellene kiküldve voltak.
Ellensége Gaskho bey eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni
csatákban, még csak a várakat tartá birtokában Janina körül, Artát,
Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellenek mindennap
ostromolták valamennyit. Egy napon elhiresztelé Ali, hogy Tripolizzában
ötszáz előkelő görög van, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E
hírre kétszerte nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig
azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza
birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen
volt a várat elhagyni, egy ó kútba hányatta a görögöket s kövekkel jól
lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.
A düh túlnyomó harcza alatt kifáradva, harmadnapra megadák magukat a
törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt
kértek, az meg is lőn nekik igérve.
A mint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol
vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak
a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.
Ekkor egy szulióta harczos fölfedezé az ó kutat, melynek körzete be volt
rakva pázsittal, s minő látvány tünt szemökbe, midőn azt felbonták!
A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett várőrségre s
felkonczolták azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy
gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.
Ali basa pedig nevetett Janina várában.
Ő maga több törököt elfogyasztott, mint az egész görög harcz.
Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad
elbocsátására adta fel a fellegvárat; Demeter maga irta alá a
szerződést.
S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak s
levágták őket mind.
Ypsilanti haraggal veti magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a
törökök éltét biztosítá.
Kleon fölnevetett rá. Alitól tanulta e rút, gúnyos nevetést.
– Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem irtuk alá a
szerződést.
Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve
seregeit, visszahajózott Chioszba.
Ah, a görögök már ekkor sokat tanultak Alitól.
Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott
vitézebb és ravaszabb lenni mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész
úton a merre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken
borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság
kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimult
zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel fölszegezve, s félig
megnyúzva és félig megsütve.
Ah valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze elértek ős apáiktól,
s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki
ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.
Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali
basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiuból
hadvezérré, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene
fordult.
A szultán szép hadsereget bízott rá, melylyel Gaskho beyt segítve, Alit
várába zárni segítsen: nyolczezer ázsiai gyalogvitéz, kétezer szipahi,
nyolcz ágyúval. A szipahi vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali
legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein s maga
elé ültetve a nyeregbe kis gyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.
Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat.
Otthon megigéré anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a vén bűnös
fejét.
Tulajdon unokája!
Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá
Odysszeüsz seregeit, a mint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a
halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfuvatá a harczi
kürtöket s teljes erejével megtámadá a görögöket.
Egy órai harcz után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve
a görögök sánczaikból s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.
A timarioták hátramaradtak s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni
szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenkint vonult vissza mindaddig, míg
Puló alá ért s ott megállt utczai harczra. Már ekkor lobogója nem fehér
volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki
védelmében elesett.
Most egyszerre megzendül a Pindus felőli hegyek között a viharos
marseillaise danája, melyre a görög harczi dalok voltak alkalmazva, és
sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohannak alá a szulióták a
törökökre, élükön Kleon és Artemisz.
Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő
megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság
nem mozdulhatott s a gyalog ezredek csapatonkint vágattak el egymástól a
nélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.
A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább nem akarta, hogy
maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harcz.
Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a
porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arczú ifjuval
találkozik össze Omer Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer
álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omer Vrionét
a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiálta
a futó után: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek».
S most Kleonnak eszébe jutott a szó és most ő mondá a basának szemébe:
«Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!»
És Omer Vrione ott elesett a viadalban s a szulióta vágta le az ő fejét.
Milyen satyrairó a sors.
Omer Vrione elestével el volt döntve a harcz sorsa: a török hadból
menekült, ki merre látott, cserben hagyván minden ágyút, minden zászlót,
minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része
elhullt, megadta magát.
Zaid a végveszély perczében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá,
kaftánját elcserélé hirtelen a szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s
odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod gyermek,
mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.
A szulióták körülfogták Zaid csapatját.
– Le a lovakról! hangzott Kleon éles szava.
A szipahik csúfosan leszálltak lovaikról.
– Melyik a ti vezértek, Zaid? kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről
csepegett alá a vér.
– Én vagyok az, mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s oda állt
Kleon elé.
– Hajolj meg előttem, rab! kiáltá Kleon lábával dobbantva.
A szolga meghajtá fejét a győztes előtt és azután nem is emelte azt fel
többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával s azután felszúrva azt
kardja hegyére, fölemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:
– Ime itt a másik vezér, Zaid, ki minket meghódítni jött. Halleluja!
A győztes sereg után kiáltá:
– Alleluja, alleluja!
És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére s úgy vitték
végig Puló utczáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt,
kiáltozva:
– Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer
Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!
Kinek volt sápadtabb az arcza, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani
s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet?
A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel.
Tepelenti meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba és
kérte, hogy adják ki neki a levágott főt.
Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni,
még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt.
Ali készen volt a jó tanácscsal.
– Vágasd le egy másik fogoly fejét s tüzesd azt helyébe, senki se fogja
azt észrevenni.
Kleon helyeslé a tanácsot s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be
Alinak a kitűzött főt.
Ali megcsóválta fejét, a mint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve
Kleonra, mondá:
– Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat
káromra akarod használni s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.
Kleon felpattant helyéről.
– E fő nem volna Zaidé?
– Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem az ifjút, én
neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni s a kardot én adtam
először kezébe.
– Hisz énnekem maga mondá az, szólt Kleon a főre mutatva, hogy ő Zaid, s
vezéri köntöse volt.
– Rabszolga ez, szólt Tepelenti közelebbről megtekintve a főt; láthatod:
fülei ki vannak hasítva, hogy függőt ne viselhessen bennök, a mi csak
uraknak szabad.
– Úgy Zaid megszabadult.
– Úgy Zaid itt lesz a foglyok között, monda Tepelenti, én meg fogom őt
ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van
vésve.
Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti,
odamutatott ujjával.
– Amott van ő. Nem látod mennyivel halványabb arcza, mint a többié?
Kleon bőszülten rántá ki handzsárját s a megmutatott alakra akart
rohanni. Ali megragadá kezét.
– Mit akarsz? Csak nem akarod meggyilkolni unokámat saját szemeim előtt?
– Te csak fejét kérted. Az legyen tiéd.
– De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én
szeretem, jobban mint tulajdon édes anyja, jobban mint valamennyi
gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak
azt kérem, a mi az enyim, a mi az én testemből való test.
A szerencsétlen ifju e szavakat hallva, oda rohant Ali lábaihoz s
térdeit átölelte és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy
szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.
– Látod, mennyire szeret engem ő is, szólt Ali könybe lábadó szemekkel
tekintve Zaidra s hosszú ősz szakálával betakará a hozzá menekültet. –
Ugy-e Zaid, jó most az ősz szakál árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva
Ali fejét anyádnak akartad elvinni?
Kleon megvető gúnynyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember;
Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. Ez kegyetlen elégtétel volt a
görögnek. Kínozni akará a basát.
– Ha nem akarod Zaidot halva látni, eredj innen, élve nem kapod meg őt.
– Mit? kiáltá föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. Azért,
hogy szakálam hosszú, azt hiszed-e, hogy rá gázolhatsz? Én véremmel
fogom megvédeni véremet s elveszek inkább magam, de őt megölni nem
hagyom. Lássuk, őrült fiu, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?
Kleon meg volt lepetve; nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit
megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Stambulban minden eddigi
harcznál.
E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta
Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket
küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg
ifjait kiválthassák.
Kleont sértette az egyenes parancs. Ő épen olyan jó vezérnek tartotta
magát, mint Odysszeüsz, vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük
rendeleteket elfogadni.
Szemeit a hírnökről Tepelentihez fordítva, válaszolt amannak:
– Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még
a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közülök álruhába
öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli
tőlem s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer
piaszterben. Nemde így van Tepelenti?
– Valóban úgy van, szólt Ali. A százezer piaszter egy úra múlva kezedben
van.
Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon
kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a
pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve
unokáját, saját kaftánját adá reá, úgy vezette fel Janina várába.
Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy
könyörgött, hogy könyezett, hogy fizetett azért a fiuért, ki
legkedvesebb unokája volt.
Egy óra mulva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s a mint a görögök
odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta
Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali
adott reá. Maga Ali pedig fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő
karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy percz
múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a
legkínosabb halállal volt kivégezve.
Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen
hangon kiáltá alá a bástyáról:
– Így vesszenek el Tepelenti rokonai mind, kik ellene kardot vontak;
nincsen számukra irgalom!
Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a
haldoklók jajkiáltásaiból, a míg Alit utoléri, azt az embert, a ki sír,
könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse csupán azért,
hogy ő ölethesse meg azt kínos halállal![8]
Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők
voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta
legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem
volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi
rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak
Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondani s megérte halálát.
A két elpártolt fiu pedig ez alatt nagy inségben élt Drinápolyban, mert
a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök.
Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg
lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, nem
következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb
személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a
számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek,
feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik az által, hogy apjukat
elárulák, épen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták
elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk
is eljutott s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn
elfogyott a pénz és a bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat,
ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt,
mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai herczegek.
És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon
vannak.
Mikor már épen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött
rájuk a kincs, özönnel, halommal, a hogy csak a régi mesékben hallani,
mikről tudja az ember, hogy soha sem történtek meg.
Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel,
az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillanta meg, ki épen
tulipánokat ültetett.
Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak névszerint,
de még azt is tudta: kiben mi lakik?
Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, még pedig azért nevezték így el,
mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy
rabszolgakereskedőtől egy dirhámon s nem restelt vele vesződni,
kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám e szerint
valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy
milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s a hány
dirhámmal többet ér most, azt mind neki köszönheti.
Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti az ember a tulipánokat;
némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak
helyet csinál, s megöntözi permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos
a földbe, betakarja nagy könnyedén, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá,
vagy keveset?
Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal
ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.
– Mi neveik vannak e tulipánoknak?
Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgar, Gruithuysen
admirál, Belle alliance stb. stb.
Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg és
épen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.
– Hát ezeknek neveit nem tudod? kérdé Ali.
– Elvesztém jegyzékeiket uram s a sok név között elfeledtem.
– Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár
bég.
Dirhám arczra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is
emlékezett a két fiura, mint a hogy emlékezik a jó eb gazdájára, s
visszagondol reá.
A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni
azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyökbe.
E helyett Ali kegyesen fölemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon
szólt hozzá:
– Kelj fel Dirhám. Nem illik szép érzéseket szégyenleni; te fiaimra
gondolsz, hát én hogy ne gondolnék reájok. Megtiltottam az egész várban,
hogy bárki róluk merjen beszélni; mit ér, ha nem hallom neveiket, de
látom arczaikat magam előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak
engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz Dirhám: lehet-e
az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?
Dirhám bátorságot vett magának felelni:
– Üttesd le bár fejemet uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak
árulók, hanem magok árultattak el; mert ha lehető volna is, hogy apát
eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.
Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki,
hogy este jelenjen meg palotájában és azon tulipánokat, mik Szolimán és
Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.
Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje
vezetteték; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak
ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.
– Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység
hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult
szipahik, kik egykor fogvaczogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha
velök szemközt találkoznak az utczán s midőn gyalog mennek az élelmi
piaczra kenyeret vásárlani, az asszonyok fenhangon mondják: hát ezek
azon hősök, kiktől Stambul remegett? Bizonyára ez szégyen és Ali basa
pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék,
melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa
elleneinek. Mit gondolsz Dirhám?
Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak
igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.
– Halld Dirhám, én ismerlek régen – egy titkom van, melyet rád merek
bízni.
– Mintha a föld alá temetnéd, uram.
– A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány
alatt. Azon hajón van énnekem letéve öt millió piaszterem aranyban; nem
kevesebb mint öt millió piaszter. Nagy összeg. Akármely perczben
akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra,
elvitorlázhatnék Angliába, vagy Spanyolországba s élhetnék úri módon,
bántatlanul, magam tetszésére. – De minek? Kevés nap van még számomra
hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt
meghalnom, a hol nagygyá lettem s nem szabad hátralépnem a közelgő
pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve
nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.
– Ki legyen az, uram?
– Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál
nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából s keresztül mégy Gaskho bey
seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet
látva, azonnal tenni fog mindent, a mit te mondasz neki, mert erről
tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt fölveszitek s kedvező
széllel elindultok Stambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert
bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek Anadoli hissar
mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert,
azt polyvás-zsákokba rakod, felül a polyvát és öszvérekre rakva elviszed
azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat és ruháik szegélyét alázatosan
megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a
Janina alatt viselt harczokat, mindent, a mit láttál és hallottál; ha
látni fogod orczáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják s nem
lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert,
megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést,
vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni és
gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig;
– ha azonban lángra gyúlni látod arczaikat és szemeikben a hősi dicsvágy
szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, föndobogó szívvel
hallgatandják és kezeidet forrón szorongatják és gyakran kapkodnak
kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, a mit már
egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és
Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer
piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk
számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor
annyi Janina vörös tornyában. Amaz öt millió piaszteren vegyenek hajókat
és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török
flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni
fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a
görög hős amazont, ki harmincz hajóval czirkál Candia körül, hogy vonja
félre a török hajóhad figyelmét s akkor evezzenek ki a Beikoszból.
Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől
én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bey
seregeit s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán
egymás karjai között fogunk megpihenni…
Dirhám sírt, mint a gyermek.
A basa folytatá utasításait.
– Mindenek felett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzetek;
fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék
gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az
összeget a hajón hagyják s csak annyit hoznak el rendesen, a mennyi épen
szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre
akármiféle közönbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába s
czímeztesd azt Argyrocantharydesznek, ki a szultánnak és valamennyi
basának jó barátja s a mellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres
sorok közé azonban irja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára való
betükkel s midőn átadod azt, ketté vágott czitrommal nedvesítesd meg a
gáliczolvadékkal irt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok.
Pokolkövet olvaszsz fel vízben, azzal irják fel az izenetet kemény
tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az irott betűk mind a
feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás
leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.
Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajta, hogy
Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.
– Még egyet, szólt Ali és hangja megtompult az érzelemtől. Én jól tudom,
hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom és nem látható annak vége.
E végett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át
ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje s ha valami nagy, igen nagy veszély
találná környékezni, – mitől Allah őrizze meg, – akkor nyissa fel a
gyűrű kövét s olvassa el, a mi abba alulról van vésve; de csak akkor, ha
nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele
fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán
erejét. Most távozzál és gondolj azokra, a miket mondtam.
Dirhám megcsókolá a basa köntösét s fogadá, hogy híven teljesíteni fog
mindent. Ali kikisérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen
kellett keresztül mennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn
megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy perczre és magában
mormogá:
– Hm. Csak magad vagy?
… Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson
hajója elszállítá őt odáig s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma
meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a
hajófenékben.
Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott s úgy tetszék a
szegény szolgának könyező szemein keresztül, mintha a bégek
föllelkesülnének azon harczok hallatára, miket ősz apjuk viselt s e
meggyőződésben elmondá nekik azt is, hogy Ali öt millió piasztert
küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak s fegyvereseket
gyűjtve, hogyan és miképen csatlakozzanak hozzá?
A bégek megörültek az öt milliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki
váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt
nagylelkűleg küldé.
– Biz az öreg küldhetett volna többet is, mondá Szolimán, úgyis minek az
neki Janinában? elébb utóbb ellenségei prédájára jut.
– Megbocsáss uram, szólt Dirhám, nem jut az prédára, ha ti is egyesültök
vele.
– Úgy! szólt Szolimán és azon perczben a két testvér egymás szemébe
nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.
Midőn a küldött gyűrűt átadá Dirhám Muhtárnak, gyanúsan kérdezé az:
– Nincsen a gyűrű megmérgezve?
– Hová gondolsz uram? egész útamban ujjamon viseltem azt; sőt inkább
talizmán van benne.
Erre mindakét testvér felkaczagott. Alit sokszor kinevették ők babonás
hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt
közepében.
Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez
valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyen formán még a basák háremeibe is
lehet küldeni titkos izeneteket – ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt
legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni
szerelmi nyilatkozatokat tojásba irva.
Dirhám fejet csóvált s komolyan kérte a bégeket, hogy mindenekelőtt
tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a chioszi amazonnal, ki
olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem
sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes
mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb
szivességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami
bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vizekről el
nem szállítja.
E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának
gondolataik, rögtön rábizák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást,
pokolkövet és irószereket s más egyéb haszontalanságot, a mi kell. Pénzt
is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.
Alig huzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte és
mosolygott.
– Nekem egy jó gondolatom van, kezdé Szolimán.
– Nekem is, mondá a másik.
– Eszemben sincs, hogy Alihoz visszatérjek.
– Nekem sincs. Nagyon jól emlékezem még Zaid történetére.
– Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket
átrakjuk.
– És azt ellátjuk görög legénységgel.
– Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba irt izenetekkel Bubliniához,
irjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk,
s ha ő támad elülről, mi hátul rohanunk a Kapudán basára. Az a nő őrült,
elő fog jönni az Archipelagusból s belevesz a török hajóhadba. A Kapudán
basa majd ellene gyűjti hadait s míg a figyelem feléje fordul, mi addig
elvitorlázunk szépen s meg sem állunk Cadixig.
– Helyesen, ott a jó bor és szép asszonyok hazája.
– Ali basa azután várhat bennünket, akár Izrafil angyal trombitaszaváig.
– És Bublinia szintén, – a szultán nem különben. – Hadd üssék egymást.
– Mashallah! Szép az élet!
Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék herczegei,
egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak s elég bölcseségük volt
e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre
volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem
legszebb-e így az élet?
A mint Dirhám visszatért, rögtön megfőzeték a tojásokat keményre, s
irtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott;
igérték, hogy szárazon, vizen fognak a görögök segítségére sietni, hogy
tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak s levegőbe röpítik az
admirálhajót, hogy a janicsárokat fellázasztják a szultán ellen, a
görögöket a janicsárok ellen, a mikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó
Dirhám hitte azokat és remegett teste-lelke a félelemtől, ha elgondolta,
mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.
Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval s egy kosárba
eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.
A jó fiuk kaczagtak magukban, kaczagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz
Bublinián, a bölcs Kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely
őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki
most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.
De vajjon azt hiszi-e?
A mely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita
szerzetes furakodott be a szerályba, követelve, hogy a szultán elé
bocsássák.
Ugyanazon vén jós volt ez, ki Tepelentinél mutogatta varázslásait.
Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg
előtte jobban, mint a mennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.
– Allah küld engem te hozzád, mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely
minden érczét elveszté már; nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely
fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva s egy tenyereddel
elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem
lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek
éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az
arany szarv szorosán keresztül evez és motoztasd meg azokat, és valahol
egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el és hozzák eléd, mert köztük
van azon sárkánynak tojása, mely ha kikel, téged és országodat el fog
nyelni.
Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszönve a padisaht, sem
papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.
A szultánt meghatotta e merészség s rögtön parancsot adott a két
őrtoronynál, hogy a keresztül menő hajókat megvizsgálva, minden tojást
elfoglaljanak rajtok és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.
A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen legelső, mely a kutatók
kezébe került.
A mint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat
elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá
magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.
A tojásokat a szultán elé vive, a mint azokat feltörék, elszörnyedve
olvasák a belső hártyára átirott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország
egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, bonyolódott
cselszövény, melynek egyik fonala Janinában, másik a szigetekben,
harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást
kiván.
A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik
paradicsomából hurczoltattak a börtönbe.
Ki árulhatta el a tojások titkait?
Ki más, mint maga Tepelenti?
Esztelenek! azt hitték, hogy Tepelenti fölött kaczagni lehet.
Szolimán elájult, a mint tudtára adták, hogy a tojások titka fel van
fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon percz, melyről Ali megmondta,
hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e
veszedelmes perczben eszébe jutott a talizmán-gyűrű, melyet külde neki.
Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg
lesz abban, mely által meg fog menekedni a gyalázatos haláltól. Nem volt
abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:
«Ali kezei hosszúk!»
Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen
kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl
utána, érzé fejére nehezülni.
Meg kell halnia és testvérének is.
A Reis Effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben tagadtak mindent,
a mi a tojásokra volt irva; de nem tagadhattak egyet: az öt millió
piasztert az angol hajón és az volt legnagyobb bűnök és ez veszté el
őket.
A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent
meg a Reis Effendi előtt védeni a letéteményt, melyet csak annak köteles
kiadni, ki törvényes tulajdonosa.
– Az ozman birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden
vagyonnak, mondá a Reis Effendi, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, a
ki meghal, a nagyúrra száll és azzal senki nem rendelkezhetik.
Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek
nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.
A Reis Effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláirt pergamennel s
nehány pillanat mulva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt
ezüst tálakon.
– Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg, mondá a belügyér, íme
azon segítve van.
Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, a mi nála volt, gyorsan és elhagyta
még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek
kelle kialudni.
A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szerály kapujába
kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként
hirdeték:
«Ime ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejei, kik Stambult el akarták
pusztítani!»
A nép átokordítása szállt reájok mindannyiszor.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Napok mulva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szoliman és Muhtár
bégeket Stambulban lefejezték.
Ali basa háromszor borult arczczal a földre, hálákat adván Allahnak e
kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy
fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték, – ez jutalma az
árulóknak!
És azután három nap, három éjjel, – a mennyi ideig a bégek fejei a
szeralyban ki voltak téve, – lakoma, zene és táncz folyt Janina
városában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, a hogy szokták
nagy diadalhirek után.
S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni s járt alá s fel a virágok
között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az
döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott
családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva,
suttogá magában:
– Nem vagy egyedül többé… nem vagy.
«BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI.»
A tizenötödik század vége felé, hogy az ozman félhold állandó helyet
vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy
jámbor dervis, a kit neveztek Hadzsi Begtasnak.
A hogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő
keresztyén tartományokat, Hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas
hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban és alkalmas
összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól, vagy a zsákmányosztályt
pazarló katonáktól.
Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani
magát a Feketetengertől az Adriai tengerig, holott elülhetne naphosszant
a Kaába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott
hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilencz tulajdonságait, a mi nem
igen fáradságos munka, s kapna érte zarándokoktól ételt, italt és gazdag
alamizsnát?
Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt
járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a
lakosságot levágták s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis
odavegyült a vérengző hadak közé s ha meglátta, hogy valamely vad baskir
vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni
készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta,
megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb tovább, úgy hogy néha
egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú lebernyeg
palástja alá voltak bujtatva, a hol nem bánthatta őket senki, sőt
gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében; azzal ugyan szerették
volna tudni, hogy mire megy?
Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint
mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a
gyermekfélének épen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja
kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.
Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a
népek nevették és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.
Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt és nevezé a gyermekeket Begtas kertje
virágainak és ezt a nevet a késő századok is fentarták.
A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek,
Hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az Alkoránra,
megismerteté velök ama menyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz
hitben elhunytaknak igér, s a mellett hozzá szoktatá őket a földi
sanyaruságokhoz.
Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, a ki
ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket
a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták
szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava
szent volt előttük.
A mellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között
teltek le napjaik, a tizenkét éves ifju már képes volt közülök
megküzdeni más felnőtt férfiakkal és serdült korában egy-egy Sámson volt
mindenik.
Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének
fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen
gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, pánczélos,
tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt s várak ostromainál csak arra volt
jó, hogy a sánczárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek
előtt.
Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a
harczmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas,
előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk himzéstelen
kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár
fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben
a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha
tíz kézzel kellene hadakozniok.
Senkisem ismerte a fiukat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi
csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek s nem kértek
zsoldot senkitől.
Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle
megostromolni, melyet széles folyam vize védett elől. Az idegen ifjak
fogaik köze szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vizen, tűzben lángban
felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a
toronyba.
Ezek voltak Begtas kertjének virágai.
Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifju csapat
híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már Hadzsi Begtas
számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas
szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán
parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget,
mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.
Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később «janicsárokká»
alakult. De még századok mulva is, ha büszkeséggel akart szólani a
janicsár bajnok, magát «Begtas kertje virágának» nevezte.
Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a
szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt
vállaikról, le kellett annak esni onnan; a milyen erős szolgái, olyan
erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott
győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt;
hatalmuk nőttével elbizottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek
parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánok és vezéreknek s ha a
fellázadt odzsák kitüzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit,
remegve kérdezék a szerályban, mivel kivánják azokat megtöltetni, s
könnyebben lélekzett az egész diván, ha az volt a felelet, hogy
aranynyal és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy
Bajrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a
végzetviselő riskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint
fogják azt elkölteni a méltóságos janicsárok? ha mohón elkapkodták, az
örömjel volt, de ha csak finyásan nyultak hozzá, ekkor futott a szultán
szerályába és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a
janicsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak az által
érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.
Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert ketté törni, mely a hány
sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok
bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy
mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a
szerályból hurczolták elő, s hátrafelé fordított arczczal sánta szamárra
ülteték, úgy hordozák végig a városon s végre bezárták a fatális
héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve,
elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a
lázadók kardcsapásai alatt húnyt el, és az a kard még éles volt és azok
a kezek még erősek, melyek őt megölték, a midőn fia a trónon ült, mely
egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint ő alatta.
A hatalmas janicsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt
még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást
csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó
összecsapásai alatt.
Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes
szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem
voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait
ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló
kertész kezeit összecsipkedik.
Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga
legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország
legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a janicsárok
zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben,
mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.
A diván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más
tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.
A janicsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot, Ali basát fegyverrel
támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá
a szultán a janicsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni és ők
azt felelték, hogy nem tartoznak másként harczolni, mint ha a szultán
maga vezeti őket.
E helyett Stambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett
csata híre érkezett a fővárosba, a janicsárok mindannyiszor a védtelen
görögöket rohanták meg, s ezerenkint gyilkolák le.
Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas papok
s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk
ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén
Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök
lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szerály kapuit, új meg új
halálitéleteket követelve a hét toronyba zárt fogoly görögök ellen. A
szultán hivatalnokai remegve irták alá a követelt itéleteket, s
százankint hullott az áldozat s midőn az orosz követ, Sztroganoff,
tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a janicsárok s
ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csirája azon hosszú
háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok
kezdetét sem érheték meg…
… Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Stambulnak és
birodalmának pusztulását és nem látott segélyt sehonnan, nem látott
semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn
első szülötte, a nyolcz éves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá
magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, miként
ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden
utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként
bujdosott a világban Dzsem, a kit századok előtt elűztek!
Milyen szomorú a szultán élete!
Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be
van zárva? mit ér neki Istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán
soha sem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben, elzárják az
utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik,
hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a
börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A
szultánnak nem lehet neje, csak kedvencznői vannak, százan, ezeren, a
mennyit akar, s köztük csak az a különbség, a mit némely nő szépsége,
vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra és egyik sem
tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét
szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a
padisáhnak, senki sincs körüle, a kivel azt közölje, úgy járhat végig
háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly
szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát,
aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt
mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jőnek
Stambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni
nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a
boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait
feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.
Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem
szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szivét is
körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők
is csak emberek: a félelem?
Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcz éves fia; ezt nagyanyja nevelte, a
még akkor alig negyven éves szultána Valideh, egy Francziaországban
nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifju herczeg nagyon
ragaszkodék s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek
befolyása alatt harmincz évvel később új élet támadt Törökországban.
A szultána Valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán
foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek,
nemesebb elvek magvait ülteté szivébe, s gyakran elhallgatá a szultán
kis fia bölcs beszédeit, a mint őt térdein ringatá, s míg arcza
mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja
azt!
Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett
félnie egy Begtas szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős
fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül,
hogy az ifju trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az
alkoránéira, melyben minden világi bölcseség benfoglaltatik, képesek
lettek volna a janicsárokat a szerály ellen lázítani, s megölni az
uralkodót és gyermekét.
Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Achmet emléke, ki a főulemák
egyike, a Sófia mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin
czárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmanoktól mind a
harczmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá
a divánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett
tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a bibliát; akként
okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a
státusbölcsészetre az Alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a
keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a
keresztyének minden tudománya elsajátítható;[9] de e tanácsért keserűen
meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Chioszba, s ott csekély
vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni
nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy
zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, a kinek eszébe jutna bár
csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.