Kasi Mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök).
Egyszerű seik volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében,
hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.
Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg
bérczek kettős tömör fala huzódik el mellette két felől, kopáran,
végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.
Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg,
mely két felől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan
kinyúlva a többi bérczek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán
végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély
örvényt ásva alatta a kivájt sziklák között. E bérczvonal gerinczén több
ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.
A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas szikla-talajzat
látszik, oly szabályos, mintha óriási koczkákat raktak volna egymás
tetejébe s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal
látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgy hogy messziről úgy
tünik fel mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre
azon gondolat, hogy ha e tetőkre négy ágyút felállítanának, nehány száz
ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a
vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a
védsereget tápláló juh és tehéncsorda.
Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni? ezt a kis
cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint
teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és
hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem
tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket
csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú,
messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.
Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem
szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű
hársfáktól körülvéve, galambdúczos tetőkkel, virágos kertekkel
köröskörül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogják őt az
úton, falujokba vezetik, megvendégelik, marasztalják, s ha a jövevény
szép fiatal férfi, titokban meg is könyezik távozását a legszebb szemek,
mik valaha mosolyogtak és könyeztek.
Ki álmodta volna azok közül, kiket Himriben a bűbájos és szép cserkesz
leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e
bérczfalak itt köröskörül ezer és ezer idegen vérétől fognak végig
piroslani, kik ide jövének meghalni és megtalálták, a mit kerestek?
Az érdemes seik háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól.
Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elül
két öreg diófa.
Kasi Mollah künn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról
befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat
felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon
azokból korbácsot.
Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett
lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arczán s viseletén meg
nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók,
hogy nem e helységhez tartozik.
Ez egy görög kereskedő Smyrnából, minden évben meglátogatja Circassiát,
kecskebőröket vásárolva, mint ő mondja. Smyrnában három palotája van;
alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az
öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes
bőrökkel s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített
keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó
latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.
A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort,
tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kigyóbőr formára, a végébe
pedig szép fehér lószőrt fon s midőn készen van, mutatványul nagyokat
pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.
– Szép ostor, jó ostor, mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a
pattogtatást.
– Hogy jó ostor-e? azt még majd ezután fogom megpróbálni, szól a
cserkesz, a nélkül, hogy tojásdad barna arczán az egykedvűség valami
vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén
azt kacskaringós vékony réz-sodronyokkal s ólom csillagokkal szépen.
– Hogyan próbálod meg, hogy jó-e az ostor? kérdi tőle a kalmár.
– Majd ha a gyermekek haza jönnek.
– A te gyermekeid?
– Igen azok. A más gyermekeire mi gondom?
– Tán csak nem akarod rajtok megpróbálni az ostort?
– Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy
rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó
az, hogy hozzá szokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor
aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is
mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett
belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal s jót tesz vele, a ki
azt korbácscsal kihajtja belőle.
A görög hosszú olajszínű arczán valami különös mosolygás vonult e
szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté
csalfa szénfekete szemeit a seikre s kétkedőleg kérdezé tőle:
– De ok nélkül csak nem vered meg gyermekeidet?
– Oh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána
kell járni, s a ki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint a ki sajnálja a
gyomot kitépni kertjéből.
– Kasi Mollah, szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva
elő. Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem
értesz a nevelésükhöz és az egész cserkeszföldön senki sem ért a
gyermekneveléshez.
– Mért vannak legszebb leányaink s legvitézebb fiaink a földön?
– De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott
neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz
(gyorslábú) hős utódai élnek. Oh Hellász!…
A görög exaltatióba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén s
bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az
egész olympot.
– Azt mondom én neked Kasi Mollah, folytatá azután, hogy a gyermekek
Isten ajándékai s a ki a gyermeket veri, mintha Isten ellen emelné
ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz
el a gyermekekkel. Add őket énnekem.
– Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én
gyermekeimet?
– Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne
számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben
részesítenék, előkelő basáknál, sőt lehet, hogy magánál a padisahnál is,
vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy
tisztelői.
– Köszönöm Midás, köszönöm; nem adom őket senkinek.
– Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midásnak, ez fatális név, a mi nekem
nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, a mióta bőrödet
vásárlom, hogy az én nevem: Leonidász Argyrocantharidesz, én közvetlen
utódja vagyok azon hős Leonidásznak, ki a Thermopylæknél elesett
háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el nagy
Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta
fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az
egész marékkal, meg a mi ez erszényben van, melyek mind Macedó Fülöp
alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus
Porphyrogenneta alatt, a kik mind hatalmas császárok voltak
Konstantinápolyban, melyet most Stambulnak neveznek és építették a szent
Zsófia-templomot, a hol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg
azokat a képeket, a mik azon pénzekre vannak verve, ha nem
hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? – Így van. – Már most csak ne is
add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.
A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő
képeket hasonlítgassa a kalmár arczához, ez ajánlatra újra torkonköté a
zsacskót s visszatette azt a kalmár ölébe.
– Köszönöm, szólt szárazon, én kecskebőrt árulok, de nem emberbőrt.
A kalmár arczán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi
mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy a ki
kitalálta, nem szokott ilyen kiméletlen lenni érte. Alább délszakon a
georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet
leányaikra, sőt foglalót is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre.
Tíz-húsz arany denárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a
gyermeket, a kiért azután tíz év mulva ugyanannyi ezer piasztert adnak a
méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Smyrnában.
– Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim, szól kissé magához
térve a kalmár. Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a
gyermekedet; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt
viselő cserkesz eljön a leányodért s kéri, hogy add neki, nem eladod-e
annak? csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet, meg annyi szamarat ad
érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán
maga a szultán számára s te ezeket mind kicsinyled?
A seik arczán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a
kalmár most neki sophismát mondott, de egyszerű eszével nem birta
felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van,
ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen,
vagy a rumeliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén
van az előny.
A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz
arczvonalmait, szavainak hatását leste azokon, mint a kisérlettevő
orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.
– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi Mollah, folytatá újra
megtöltve csibukját, bizonyosan más kalmárnak igérted már. No, no, te
hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet igértek
értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények!
Megveszik a gyermekeket potom árért s eladják már nyolcz-kilencz éves
korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki
mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes
ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi és mindenek fölött
igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, a hol Aristides
lakott. Számtalan ősöm volt az aræopagusban és egy anyai nagybátyám
archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért
megteszem azt, a mit te érted. Én csak választott jó barátaimmal teszek
szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux,
Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a
barátság hatalmas ereje felől. A hol csak én megfordultam, engemet
mindenütt áldottak, csak hogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai
földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó
feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény
kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első
pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. A mi volt Jupiternek Ganymedes
ama klasszikus időszakban… hajh! A köny kiesik szememből e szóra. Oh
Hellasz!
A cserkesz engedte jó barátját sírni s elégnek találta annyit felelni
rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire,
azután vett egy kalapácsot s a készített ostor nyelét körülkopogtatta
nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.
– Kasi Mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek,
kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a
kalapácsolástól is lehessen hallani. Gyermekeid sorsáról komolyan
kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat
akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának,
a köny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha
felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy a míg te élsz, jó dolguk van, de hát
azután? Te meghalhatsz ma, vagy holnap, ki tudja? Az Isten keze
mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam.
Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint te
neked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kereskedők árulták el
előtte, kik itt valamit vásároltak nálad s ő már felpénzt is adott rá
nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva,
bélpoklos ember, a kinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni;
fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama
kalmárok elfogadták az alkut és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt
elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket
hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok.
Nem úgy tesznek azok, hogy ide jőjenek hozzád barátságos ajánlattal,
mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak s
mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára s elvágtatnak velök;
azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd? Vagy pedig, mikor az
úton mégy velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen s
gyermekeidet elhurczolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne
fordulj el tőlem.
A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem
magában gondolt sokat. A míg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival
tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márvány csarnokokban, ott
látta őket állani szégyenletes czifra öltözetekben szolgálva a mosolygó
kényurat, ki gyenge arczaikat kezeivel érinti, s a vér arczába tódult,
mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e
gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy
a görög felfordult ijedtében a medvebőrön s füleit markába takarta.
– Ne harangozz azzal az ostorral édes fiam, mind szétkergeted az
öszvéreimet! hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg
többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem
ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát
okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?
A cserkesz a fejét sem biczentette rá.
– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt
áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög és azt is
befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól
tudhatod. De még más is vagyok, a mit te nem is gyanítasz. Ohó! e
kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, a kit te nem is sejtesz.
Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok ország uraival
vagyok én ismeretségben, a kiknek hírét sem hallottad. Ebben a
tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot
megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent
árnyaitokért Miltiadesz, Themistoklesz, Lysippus és Demoszthenesz! A ti
árnyaitokért oh Solon, oh Lykurg, oh Pythagorász! és jövend idő, melyben
én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít
engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent
szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek
a magasok, úgy mint az alacsonyak között! – Itt lelkesülten ugrott fel a
kalmár s tenyerét a cserkesz felé nyujtá: Kasi Mollah! Ti ugyanazon
járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen,
olvaszszuk meg lassankint vezéreink szívét a legerősebb tűz, a cserkesz
és hellen hajadonok szemeinek tüze által és fogjuk meg őket a virágos
hálóban.
Kasi Mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem
fordulva hozzá, hidegen viszonza:
– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy
látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar
dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket
ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az
nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem
szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harczoljanak helyettünk. A
gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. A ki meg
akarja venni, elutasítom, a ki el akarja csábítani, elverem, s a ki el
akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi
kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz.
E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arcza. Bújában oly erővel
kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt s a szemöldökei
fölmentek a homloka közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú
piros fezével s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván s
csak olykor-olykor biczentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.
– Jól van, Kasi Mollah. – Derék ember vagy. – Majd meglátjuk.
A nap hanyatlóba jött már s a hegyek közül hazatérő juhnyájak
kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a
sziklatetőn terült.
Ötven darab hófehér fejős tehén ballagott csendesen Kasi Mollah háza
felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a seik
gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.
Mintegy tizenkét éves lehetett a fiu, egy évvel fiatalabbnak látszott a
leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arczaikat élben meg nem
lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél,
mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arczszínezet,
gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem
járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiu arczán annyi leányi
gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket
elcserélve, el lehetne őket téveszteni s ha a leányt a cserkesz szűzek
annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát
hajladozni engedi s gyermeteg keblének minden hajlását kitünteti,
bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így
összeölelkezve jönnek. A lányka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve
s nedvesen ragyogó érczfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak
arczáról, a fiu átölelve huga nyulánk termetét s gyöngéd hizelgéssel
veregetve annak vállait, míg szemei szeliden nyugosznak meg annak kedves
arczán.
– Felséges két gyermek! kiálta föl elragadtatva Leonidász
Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!
De mi a patvar az, a mit a fiu balkezével hurczol, míg jobbjával
testvérét öleli? Mi az, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány
állat ez?
A fiu diadalmas mosolylyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához
fut s annak térdeire kapaszkodik és nyakát szemérmesen öleli át,
félénken bújva el az idegen elől.
– Nem ismered a medvebocsot? szól a fiu erős, tiszta hangon s
megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét
pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga
után hurczolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök
az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős
tusakodásba került leverése.
– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? kiált Leonidász, eléje
tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csunya állat még holtan is
megkaphatja sovány lábszárait.
– Hol vettem? ki adta? szól büszkén a fiu s azzal int testvérének,
mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. Mondd el Milieva.
Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre.
Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.
– Az erdőben voltunk, kezdé a lányka csengő ezüst hangon. Thomár sípot
faragott és én koszorút fontam fejére, a miért olyan szépen sípolt,
midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk s a kis
gödölye oda bujt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak
bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre
széttekinte s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, a mint az
egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan
annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket.
«Thomár», szóltam én, «ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon
medvebocsnak s elvenném tőle a szegény kis gidát.» «S azt gondolod, nem
teszem meg?» mondá Thomár s azzal felragadta botját s utána a két
medvebocsnak. Az egyik észrevette őt s hirtelen felfutott egy fára, de a
másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah,
láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér
ellepte annak homlokát s egyszerre elereszté a fehér gödölyét s az
sírva, mekegve futott el anyja után.
A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.
– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak s fogaival és
körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. «Thomár! ne hagyd magad!»
kiálték én neki. De iszen nem is félt ő a fenevadtól, kirántá kését öve
mellől s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.
– Ohó, kiálta közbe Thomár, ne feledd ki, hogy magad is oda rohantál s
míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit s
elrántottad azt rólam.
Az apa mindinkább elsötétülő arczczal tekinte gyermekére, a kalmár pedig
egyre csóválta fejét s kezével szörnyűködve kapkodott a légbe.
– Oh botor… oh vakmerő gyermekek!
– Ez nem volt ám még elég a medvének, folytatá Milieva, beszédes
szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. Akkor kiragadá magát
mindkettőnk kezéből s nagy ordítással egy földalatti oduba bujt el
előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a
kést Hasszán bégtől kapta és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett
hát Thomár? utána bujt a medvének, be a szűk oduba s odabenn torkon
ragadva, megfojtá és kihurczolta.
A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.
– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát s minthogy nehéz volt, úgy
hurczoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve
utánunk jött a vérnyomon s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték
le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.
A kalmár elszörnyedve kiálta fel:
– Oh, meggondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna
arczaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek
valóban, hogy apátok azzal az új korbácscsal jól elverjen benneteket.
A mi meg is történt.
Kasi Mollah elszörnyedve kapá kezébe az ujdonat öszvérhajtó korbácsot;
képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó
elbeszélésre elállta. Bebujni a medve barlangjába! Mind a kettőt
széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezuttal
méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött,
bármennyire meg is volt lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait s
egyenesen állva, könytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács
csapásait hátán és vállain, egy sziszszenés, egy feljajdulás nélkül.
De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére s könyei megeredtek
bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz
fenyítő jobbját és oly édesen könyörgött.
– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én
bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár
csak azért ment, mert én kértem.
Kasi Mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult
s testével befedve testvérét, lángoló arczczal kiálta:
– Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.
A fiu le akarta őt feszíteni kebléről s fogait összeszorítva a fájdalom
miatt, mondá:
– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte,
Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.
A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát s nem
lehetett őt onnan elválasztani.
Kasi Mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is fölemelni az atyai
intő eszközt. De a fiu most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel
mondá:
– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj a meddig tudsz, de Milievát
meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.
– Eh, rongy kölyök! kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától s
kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a
leány vállára.
Milieva megszünt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától
tanulta s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a
leány gyönge teste keblén.
A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni,
hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a
korbácsot összehajtogatá nyele körül.
Thomár oda hajolt a leányka vállára, s a hol a fájdalmas ütést kapta ő
miatta, megcsókolá gyöngéden és azután megcsókolá a leányka arczát és az
a csók búcsúcsók volt.
Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját és
elkiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.
– Atyám, szólt zokogva a leány, Thomár elmegy örökre innen.
A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiu nem nézett ő reá vissza és ő nem
a fiu után, pedig mindkettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.
Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.
De a fiu nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már,
zivataros, villámhullató fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők
fái között, a farkasok ordítottak a bércz alatt.
– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt, esdett a leányka, szomorúan nézve
ki az ablakon a fekete éjszakába.
– Jőjjön vissza ő maga, szólt a cserkesz s nem bocsátá ki leányát.
– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül
van odakinn a fergetegben; oly sötét van.
– Jó éjszaka ez olyan fiunak, a ki elhagyta atyját, felelt a seik,
gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiut, s
menhelyet adott neki.
Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a
távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztak a faluig. Nem
aludt sem az apa, sem a leány.
– Hallod apám, szólt Milieva, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjjam be.
– Nem furulyaszó az, hanem a csalogány, felelt a cserkesz kemény
szívvel. Aludjál.
Pedig ő sem birt aludni.
Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy
tett, mintha aludnék; Milieva föl-fölemelé fejét ágyából, apját nézve,
ha alszik-e? s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé
ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne
menjen. Már akkor megbocsátott a fiunak, hiszen nem is haragudott rá
soha. Csak az apai érzelem fölgerjedése készteté őt megfenyíteni oly
vakmerőségért, melylyel éltét koczkáztatá.
Rövid idő mulva hallá az öszvérek csengetyűiről, hogy a görög, ki a
padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is fölkelt és kimene hozzá.
A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre,
egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet
folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, a mint a cserkeszt meglátta.
– Épen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel oly korán?
aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Salem alek. Béke
veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok
gyermekeidről beszélni, a mint te kivánod, megigértem, hogy nem szólok,
s a mit én megigérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy,
Kasi Mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna,
mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem
jöhetett. A hellen és cserkesz mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög.
És azután ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd
mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember
ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek
nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Platæa emléke…
Isten áldjon meg Kasi Mollah, sok zergét lőjj, mire visszajövök, s
olcsóbban ad a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat
fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az Isten
áldjon meg, Kasi Mollah.
A seik úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla,
mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is
kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt
már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék,
mintha várná gyermekeit.
Leonidász Argyrocantharidesz pedig nagy vígan fütyörészve haladt
öszvéreivel az erdőben, s ott azután mikor már egyedül volt, elkezdé
fenhangon dalolni a hetairia szabadságdalát, s ez által oly lelkesedésbe
jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a
szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, a kit megüthessen.
Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit föltenni,
hogy ő becses tüdejét minden ok nélkül fáraszsza; e hangos dalolás
közben szüntelen jobbra-balra tekintgetett. Tudta ő, hogy mit
cselekszik.
Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kelle hallani
mindenkinek, a ki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz
lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű
szálfák közül.
– Kérem, igen kérem…
Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arcza elé
tartva, megerőltette szemeit.
– Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó hogy
talállak, gyere csak ide közelebb.
A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előre ránczigálta,
tuszkolta a fiut, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közül elé,
mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.
Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza és kérjen apjától
bocsánatot. A fiu beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.
– Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány,
no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne
hallja.
Azzal oda hajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de
olyan hangosan, hogy azt a fiu is meghallhassa:
– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, a
miért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam
oly fenhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, a mikor
aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád
épen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal
hajtatja fel a szökevény fiut, s a hol megkapja, ott lövi le.
– No hát lőjjön le, szólt a fiu daczosan, ki hallá az egész suttogást.
A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.
– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy
kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s
engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára sóvízben
áztat Kasi Mollah kötélvéget, melylyel meg akarja verni.
– Mit? kiálta fel Thomár és szemei szikráztak, őt ismét megverni,
kötéllel!
Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult és sírt
keservesen.
– Szegény gyermekek, oh szánalomra méltó árvák! szólt részvétteljesen
Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. Látszik, hogy nincs nekik anyjok.
Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad
dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt,
azért dühösködik ellenetek.
– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni; szólt a fiu. A hegytetőkről
sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze,
a mennyire menni lehet.
– De mit fogtok enni, fiam? kérdé a jámbor kereskedő.
A fiu megakadni látszott e gondolaton, egy perczig elpirult arcza, de
azután ismét visszanyeré bátorságát.
– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajtsárod megszökött, s most
magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajtsárnak, én
végzem minden munkádat s nem kivánok egyebet, mint hogy Milievát is
engedd velem jönni s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom ő helyette
is.
A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.
– Oh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden
fiunak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne
öszvérhajtsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon
leányom és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én
hajtsárt eleget; megosztom veletek falatomat és otthon palotám
belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.
És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem
várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt
később remegve:
– De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?
– Minden bizonynyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megirom
neki, hogy nálam vagytok és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba
fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek
úsznak a víz szinén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a
pitvarában elférne apátok háza mindenestül és gazdag kertjeim tele azon
édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár
kap délczeg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no ne félj; repül az
veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a
feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy
csattog oldalodon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkusi
aczél, a mit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy
ötszáz török ifju közül te hozod el a gyöngykoszorút a
dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen
szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve,
oldalán a pálmaleveles shawl, mikor tánczol! Hajh, gyermekek!…
– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? kérdezé a leány
szomorúan.
– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a
félvilág fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri
gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délczeg paripán
fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kiséret jő
háta mögött, erős vitézek dárdával, paizszsal, azok fognak kisérni egy
aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz a hátán és a hintóban
fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba és kérdeni
fogják: vajjon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi
Mollah pedig ott fog ülni az ajtóban s meglátva e fényes urakat,
meghajtja előttük magát és elmondja a szálemet; te akkor leugrasz
lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog
rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked bizonyosan
lesz már szakál és bajusz arczodon, s kétségtelenül egy vágás helye
valami diadalmas csatából. Kasi Mollah be fog benneteket vezetni házába
nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt
szekereitekről s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor
azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a köny ki fog
esni szemeiből…
– Oh! sohajta a leány, elérzékenyülve.
– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm
egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak
hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud
hírt Kasi Mollah elveszett gyermekeiről; lassankint bele hozza az
öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te
fiad Thomár, a te leányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?
A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd
faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász
Argyrocantharidesz, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy
kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott
belőle. A bor elvette, a mi szomorúság volt is még szívökben, azután
ismét útra keltek, az öszvéreket hátra hagyták, kész fölnyergelt paripák
vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek és a míg az öszvéreket
egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajtsárok által terelve, maguk
addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!
A bey ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek,
tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudatták
vele, hogy látták őket a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.
Kasi Mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.
– Ellopta gyermekeimet! hörgé kétségbeesve és azzal futott lováért,
fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy
egyenkint száguldtak nyomába s egy sem birta utolérni.
Hanyatthomlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek
nyomán hamis útra tévedt s mikor azokat utolérte, akkor látta, hogy a
kalmár gyermekeivel másfelé távozott.
Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt
társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét
tovább rohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s a
mint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharidesz, nagy porfelleget
láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei
villogtak ki belőle.
– No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s
megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.
Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára s azzal elkezdődött a
kétségbeesett hajsza.
A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána.
Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat s
gazdáik jobb lovasok.
A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbácscsal
üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.
Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét
kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiu hallá
apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti s annál
kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.
Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek
sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percznyi ideje maradjon
a keskeny híd gerendáit az árokba alá forgatni, akkor mentve van, mert a
két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen
ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.
Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három
puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi Mollah. Neki utól kell
őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.
E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre
elbukott és térdben ketté törte a lábát.
– Hah! kiálta föl szilaj örömmel a bey. Egyik gyermekemet már
visszanyertem!
De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, a helyett, hogy
eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez,
kezeit felé emelve, s Thomár nem hogy menekülni kivánna, hanem aláhajol
a lóról s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a
nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé s nyargal tovább.
Kasi Mollah egyszerre visszarántotta futó lovát s megállt az úton,
hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek,
a görög már túl volt a hídon s azt is láthaták, mint száll le Thomár
segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.
Kasi Mollah szemeiben két könycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.
És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva
összetett kezeit nyujtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.
Ki érti ezt?
A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Smyrnába a gyermekekkel s
megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány
év mulva eladá őket a nagyúri szerálj számára tizezer aranyon.
A mit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt az úton, az
később mind valóban beteljesült.
A midőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét,
akkor hozták a szeráljba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy
esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s
szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve
Mahmud kegyenczhölgye lőn.
Thomár az izoglánok közé sorozatott. Ezek a szerálj külső udvarában
nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.
Ez évben állítá föl Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat
kiválogatva a janicsárok közül, s rendes hadsereget idomítva belőlök.
Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának és azután
ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár
hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi
Mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent Aga volt, a
szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék
az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá
azt Kasi Mollah a «bég» mellékczímezettel, s Thomár is hallott eleget
Himri faluról és Kasi Mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték
«mursid»-nak és a mursid nevezet siralmas emlékekkel birt Moszkauban és
Pétervárott.