Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándok-karavánt a lesben álló
vechabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai
biráknak, hogy küldjenek rögtön a vechabiták tanyáira, s készpénzen
váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.
A vechabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira
ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle
kiadniok, hogy még a rajtok lévő ruházatot is megtarták maguknak, s nem
hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.
Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.
Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e
történet után fölmene a szultánhoz s monda neki:
– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb
szenvedések fia minden szultánok között, a kik előtted uralkodtak és
utánad uralkodni fognak; köszönöm te néked, hogy engemet
megszabadítottál az eretnekek kezei közül,[6] azért ime ajándékba hozom
néked azt, a mit midőn ruhátlanul hagytak, még is el tudtam hozni
közülök.
S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud
kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől? elmésen
megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott
senki se vette észre.
Mahmud elfogadá a dervis ajándékát s oda tevé azt, hol többi ereklyéi
állottak és azután sokáig nem gondolt reá és egészen el is feledkezett
róla.
Egyszer azonban, midőn egyik kedvencz hölgye kiváncsiságból rávevé, hogy
mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, a mint a dervis által
ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy s azt mondá,
hogy azt a tollat mozogni látta.
A szultán erre oda tekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás
szavakkal illeté kedvencz hölgyét s tovább mutogatá neki sorra a
századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a
khaznéba,[7] s azután megengedé hölgyének, hogy válaszszon azon ereklyék
közül egyet magának, a melyik legjobban tetszik neki.
Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével fölértek,
drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékek, de azok közül a
kegyencznő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára
azt az egyszerű fekete irónádat kérte magának.
Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kivánatának, s minthogy az attól
el nem állt, odaadá neki az irónádat, mely egyszerű bambuszkóróból
készült s nem volt rajta épen semmi nevezetes.
Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat és azután reggeltől estig
várta, hogy fog-e mozdulni újra?
De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt a hová letették, s az
odaliszk már bánni kezdé, hogy kiváncsisága tárgya helyett nem inkább
valamely becsesebb ajándékot kért magának, a midőn egy estve meglátogatá
őt a szultán virágos kamrájában s a míg egymással édesdeden
beszélgetnének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt
jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve irna s a toll
perczegése hallatszanék a kiterített pergamenen.
Odatekintének mind a ketten s ime a bámulattól elállott szavuk: az
irónád félegyenesre volt fölemelkedve, a hogy szokás azt a kézben
tartani s irni látszott magában az alatta levő pergamenen.
A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és
babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó
szárához s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről
meggyőzze kegyencznőjét, ő maga odament és a toll fölé nyúlt, hogy a
képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol s a toll csak írt
magában egyre.
A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. A mit a toll oly
szorgalmasan látszott irni, az rejtett irás maradt, mert hegye nem volt
tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ottlevő
alkörmösbe, melylyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a
toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét
fölemelkedék s világosan, tisztán érthető betűkben leirá e szókat:
– «Mahmud! Mahmud!»
A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt s
borzalommal kérdezé: – Mit kívánsz tőlem?
Az újra e két szót irta le: «Mahmud, Mahmud!» és azzal lefeküdt.
– Az én nevem az, monda a szultán; hát te láthatlan szellem, ki vagy?
A toll újra fölegyenesedék és e nevet irta Mahmud alá:
«Halil Patrona».
Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s
ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább
egy meggyilkolt szelleméé.
– Mit akarsz e helyen? kérdé a szultán elborzadva.
A toll felelt:
– Inteni téged.
– Veszély fenyeget talán engem? kérdé a szultán.
A toll azt irta rá:
– Közel van.
– Honnan jön e veszély?
– Most hosszú sort irt a toll és e sorban ez volt irva:
– Keletről nagy, nyugatról nagyobb, délről még nagyobb, északról
legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.
– Hol lesznek harczai az igazhivőknek? kérdezé a szultán.
– Az egész országban! volt a válasz.
– Minő városok mellett?
– Minden város mellett és minden városban.
– Meddig tart e harcz?
– Kilencz esztendeig.
Akkor számláltak ezernyolczszázhuszat és körül Törökország minden
határán még semmi veszély sem volt.
Még egyet kérde a szultán.
– Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harczokban?
A toll irá:
– Te nem.
– Kik lesznek elleneim?
Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót irá le:
– Máskor.
A szultán nem érté a választ s újra föltevé a kérdést, most ezt irá a
toll:
– Másutt kérdezz.
– Hol?
– Egyedül.
Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencznője jelenlétében
válaszolni. Nem bízott benne.
A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kegyencznője is odalépett s
Mahmud vállára hajolva rebegé:
– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni? A toll
válaszolá: «Fogok.»
A nő kérdezé:
– Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?
A szultán megütődve monda:
– A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?
Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?
A toll csendesen remegve irt:
– Fog szeretni halálodig.
– S mikor halok meg?
Erre a toll nem felelt semmit.
Hiába kérdezé a kegyencznő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem
nem mondott rá semmit.
– S mi által halok meg? kérdé a nő.
A szultán megrémült az esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a
nőt, de egy percz alatt kiirta a toll a választ:
– Meggyilkoltatol.
A nő sápadt lett, mint a viaszkép s remegve kérdezé:
– Ki gyilkol meg?
Mindketten félelmesen, visszafojtott lélekzettel várták, mit felelend a
toll? és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betüt fessen, irá a
pergamenre:
– Mahmud.
A kegyencznő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a
kerevetre tevé és sokáig tartott, míg magához birta téríteni,
vigasztalva őt bölcs beszédekkel.
Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk
varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy
holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e
tollban.
Pedig maga is reszketett a szultán.
Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé
kegyenczétől az irónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja
vettetni.
De nem vetteté a tűzbe.
Sőt gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon
kapta a szellemet, kezdé az egészet egy magikus bohóságnak tekinteni,
mely a végre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége
által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének,
összegyűjtvén az odaliszkokat s kényszerítvén a bűvös tollat irni
feleleteket mindenféle apró kérdésekre: «Hány éves a vén
Kadun-Khiet-Khuda? – Hány zecchino van a Kizlár aga erszényében? – Hány
órakor ébredt fel a szultán? – Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai?
– Hány fejet löktek ma a tengerbe? – Él-e még Szádi, a költő? – stb.
stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani
törökre, arabra, perzsára. – A toll mindent végzett türelmesen. Az
odaliszkok igen kedves játékszernek tarták s a kedvencz szultána el is
felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leirt.
Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az
Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi
flottáival tudott daczolni, Candia előtt a sík tengeren egy britt
hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályájával
megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s
ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a
győztes angol kapitány, Murrisson magával diadaljelül elvive Stambulba,
s ott azokat felküldé a divánba.
A szultán öröme határtalan volt a boszantó kalózvezér halála felett,
öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt
rendezett, s másnapra a diván elé hivatá Murrisson kapitányt, hogy őt
kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.
Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is
ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme
elbizottságában mulatságul vevé a bűbájos irónádat s kényszeríté azt
bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának?
hány lova az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kaczagva
kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?
Ah, hiszen egy egész örömteljes élet állt még előtte. A szultán mégis
fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene Istent kísérteni soha.
A toll nem akart irni.
Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencznő: Felelj! vagy kényszerítelek
megszámlálni a Feketetenger cseppjeit, a mi innen Szukumkaléig van.
Felelj, hány óráig élek én?
A toll erre ingadozva fölemelkedék és a papiron jártában olyan hangot
adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetetlen jegygyel irá le ezen
számot «8». És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem
következik több.
Kaczagtak mindnyájan, ez a szellem szereti a tréfát s most boszút akar
állani a szultánán a kínzó kérdésekért.
Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben.
Azután ismét tánczolni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohóczok
fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat
nagyon mulattatá. De a kegyencznő fejéből nem ment ki az a nyolczas szám
s a mint a szobákban levő órák ismét sorban négyet ütöttek, elővéteté a
tollat s arczán hitlen gúnyt tetetve, de szivében borzalommal kérdezé
tőle: No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek
én még?
A toll leirta a számot «7».
Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának tartá
az egészet s biztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak
tovább.
Egy óra mulva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre
magát a kegyencznő, s asztalára helyezve az irónádat, az előbbi kérdést
ismétlé előtte:
A toll e számot irta «6».
Tehát minden órában egygyel kevesebbet. A szultán észrevette
kegyencznője szomorúságát s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt
alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán
keblén, akkor a szultán fölkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma
divántanácsot kelle tartani.
A kegyencznő felébredvén, legelőször is az órákra nézett s látta, hogy
már hét óra. Sietett rögtön fölkeresni a tollat; s remegve kért tőle
választ.
Most a toll már csak «4»-et irt.
A szultán maga elé hivatta Murrissont.
Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem
ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira
hozzászoktaták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket
voltaképen kiváncsisága tárgyaiként tekinté, kiknek balga szertartásait
végignézte, a hol hozzá férhetett, s ha máskép nem lehete, együtt
csinálta azokat velök, csakhogy naplójába irhasson rólok.
A divánba hivatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb,
mint ha elefántvadászatra hivták volna, vagy a sakker-kvakkerek titkos
gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve
karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekisértetve
magát a tiszteletére küldött idzoglánok által, a pompás mennyezetes
hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.
A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány perczig várni engedve az
oroszlánfők termében, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárczájába
futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.
Ez alatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán elé fegyverrel
menni nem szabad, s adtak rá egy bő nyusztprémes kaftánt. Észre se vette
a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig
zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek
termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.
Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, a hogy tán György
királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.
– Hajolj le egész a földig – egész a földig, uram, suttogá fülébe a
tolmács.
– God dam. Azt nem teszem. – Ez egyenruhában nem szokás a földre
feküdni.
– Azért adtuk föléje a kaftánt, súgá féltréfásan a tolmács. Ez itt
szokás.
– Rossz szokás, mormolá Murrisson, s nehány perczig gondolkozva azon
ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg
a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy ha a palota rá
szakadt volna, sem hajtotta volna meg a fejét.
A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy
czifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán
kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. – Elmondá a tengerésznek,
hogy ő egy rettenetes viziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama
szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta és
ormányával agyonpaskolta; azért megérdemli, hogy a felséges úr
köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul a mit kíván, legyen
bár az országának fele stb.
Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a
felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot,
s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvencz hölgyét.
A tolmács ezt hallván, elsáppadt – még sáppadtabb lőn a szultán,
arczának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás
érzelmekre támadnak, azután sűrű nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos
sérelemmel tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.
Az angol csak azt restelte, hogy nem viszonozhatja a szemöldök-játékot,
az övéi világos szőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.
A tolmács azonban nagyon sokat tudott beszélni e hallgatásból.
– Oh dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vizi pók, ne
kérj ily esztelenséget a nagyúrtól – nézzed haragos szemeit, s kérj más
akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind – csak kegyencznője
arczát ne kivánd látni. Te nem tudod mi az.
Murrisson vállat vonva monda: Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a
kegyencznőt kivánom látni.
Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy sötét szemeibe két könycsepp
tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arczán.
A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt,
miszerint nem mást kivánnak a szultántól, mint hogy legott fojtassa meg
a vakmerő hitetlent.
A tolmács kétségbeesve veté magát a tengerész lábaihoz.
– Oh minden czethalak fejedelme te! Hitetlen eb! Látod mint fekszem
lábaidnál én, igazhivő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet
szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad,
lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kivánj mást akármit!
Hasztalan. A tengerész arczán egy szöglet sem változott. Ujra
hidegvérrel ismétlé: «A kegyencznőt kivánom látni.»
A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a
fenyegető roham előtt szétvetni mellén a ráadott kaftánt, előtüntetni
félvilágtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket,
alexandriai és trafalgari diadalok dicső emlékeit.
A szultán lelépett a trónjáról, kezével inte a vezéreknek, néhány szót
súgott a Kizlar aga fülébe, mire az eltávozott.
E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták
magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két
fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeikben széles görbe
pallos.
Csak a szultán maradt ott és a tengerész.
Az órák a szeralj termeiben három negyedet tizenegyre ütöttek. A
kegyencznőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt irta
«¼».
Azon perczben lépett be a Kizlar aga. A kegyencznő reszketve ment eléje,
mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé.
A Kizlár aga mélyen meghajtá magát s a háta mögött álló
szeralj-felügyelőnőt előre inté.
– Végezte-e a namazát előtti mosódást a szultána?
– Igen, uram.
– Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz
paradicsom-madarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját.
A kegyencznő némán engedett magával mindent történni.
A felügyelőnő arczára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett
fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porczellán-terembe nyilt. Ott
elbocsátá őt a Kizlar aga, mutatva, hogy merre menjen.
Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen
beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol
a szultán a tengerészt elfogadta.
A kegyencznő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai
miatt, csak a szultánt látta ott ülni a divánon. Odasietett hozzá, s a
mint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg kiváncsi
szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikojjal ejté ki e szót: –
Gyaur! és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni.
Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét s a másikkal
levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arczáról a fátyolt.
A hölgy felsikoltott, mintha kigyócsípés érte volna arczát. Majd a
szultán térdeihez omlott s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr
arczára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve
ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?
Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól
ismert török üdvözlettel köszönté őt: «Szalám aláküm.» A hölgy szokatlan
bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely
szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.
A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki megelégedvén
kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a Kizlar agának. Az fölemelé
a hölgyet s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr
is eltünt a trón mellől.
A szultán hallgatott és eltakarta szemeit.
Néhány percznyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha
hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja
összerándult. És azután elkezdtek a szeralj órái ütni és ütötték a
tizenegy órát.
Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá: Allah határozta
így; azzal leszállt a divánról s tiszta olasz nyelven kérdé
Murrissontól: Láttad őt? szép volt?
Murrisson meglepetve az által, hogy a szultánt, ki különben csak tolmács
által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámulatában nem
talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.
– Most jer, lásd még egyszer; szólt a nagyúr, s azzal odainté a
függönyökhöz.
Murrisson visszadöbbent. Egy pár percz előtt rózsapiros hölgy ott feküdt
halványan, élettelen elterülve, ajkai, szemei bezárva, keble
mozdulatlan. Szép gömbölyű fehér nyakán köröskörül vékony vörös vonal
látszott. A selyemzsinór helye!
– Ah ez kegyetlenség! kiálta fel, magáról megfeledkezve a tengerész.
A szultán hidegen viszonzá:
– A mely nő arczát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell
halnia. Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva.
Murrisson sietett ki a teremből, rögtön fölszedeté horgonyait s éjjel
kivitorlázott az aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána
emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.
* * *
– Lásd, lásd, mondá a szultán ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét,
valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig és Mahmud ölt meg.
E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón
lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén s könyes szemekkel tekintve föl
az égre, sóhajta: Már most következzék a többi!
És azután elkövetkezék a többi. – Jött keletről, jött nyugotról,
északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős
ozman tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.
Janinai Ali basa volt az első, ki meggyujtá az országot nyugatról, s
vérbe, lángba borítá Moreától Smyrnáig. – Északról Ypsilanti keresztes
lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a «szent sereg» kiáltása a Duna
partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Stambulban a
féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfürdőket a
stambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély,
keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a
kincses Bagdadot.
És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek
elvetette volna királyi pálczáját, s elvonult volna a csendes Arabia
boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harcz vár mindenünnen reá,
tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy a mi legközelebb áll hozzá,
legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely
körül őrült emberek szaladgáltak égő csóvákkal.
És Mahmudnak volt még kedve rajta ülni.
Gyakran kilopódzott éjszakánkint háreméből. Egyedül, senkitől sem
kisérve, az ó szeralj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását,
elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Stambul utczáin,
látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában –
a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg
metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szerály termeiben
fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Soha sem
érezte még ember Stambulban e hideg szelet. Honnan jön az és mit jelent?
Mahmud tudta, honnan jön az és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a
jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.