Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon
harczok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett
egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán
trónját ingaták meg s kiket a janinai basa mind édes testvéreinek
nevezett.
Vonuljunk mi e véres harczok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent
jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó
előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó,
sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak
egyébről, mint a mi fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő
spahi is csak egy tizedben egyszer vetődik kivetett harácsért.
Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett,
még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott:
Gül-Bejáze – fehér rózsa, nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem
is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik
a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott
ő is, egy tébolyodott asszonyról, a ki itt e völgyben lakott, s minden
este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan
szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott s kit ő férjének nevezett.
Ez őrült nőnek volt egy fia, a kit Behramnak neveztek, derék, vitéz,
bátor ifju; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, a kik a
völgybe lecsaptak s teheneiket elhajtották.
Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték
Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében, menekült a hegyek közé.
Azelőtt jó, szelid asszony volt Khamkó, de a mint az őrült nővel kezde
társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész
világot s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné
meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négy felől csapnának
össze rajta s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. –
Allah ne hallgason meg ily szavakat.
Behram igen szelid férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a
kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiu volt
s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át s midőn haza jött,
rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem
tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiu mindent megvallott,
mert nagyon szerette.
Ali az epirota kalandorok társaságába keveredett s velök együtt eljárt a
falukat sarczoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton s osztozott a
könnyen szerzett ragadmányban azokkal.
Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig
pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni, míg új, szerencsésebb
rablókalandba nem kezdett.
Behram szomorúan látta ifju bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor
egyedül maradhattak, mindig tele beszélte lelkét igaz, józan
gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el
kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt
mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú,
ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó
asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiu
eltébolygott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei
gyümölcscsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultában egy örmény
csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki épen kinn állt az
ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj
farkas, s kardját kezében tartá. Az örmény ősz, tisztes férfiu volt, s a
mint meglátta Alit, azt kérdé tőle: «Mit akarsz fiam?» Ali elszégyenlé
magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit s azt mondá: «El
akarom neked adni e kardot». Pedig azon szándékkal volt egy percz előtt,
hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte
tíz zecchinot, azonfelül meg is vendégelé. Ali kard nélkül tért haza
anyjához.
Khamkó asszony fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:
– Hova tetted kardodat?
– Eladtam azt, felelt Ali elszántan.
Az anya felsikoltott e szóra dühében s vevén egy botot, elveré azzal
Alit, a míg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiu engedte magát ütni
és nem sírt s nem szólt és nem védte magát.
– És most láss guzsalyhoz! kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt és
tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan
férfi, a ki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka
mellett üljön.
És Ali leült fonni.
Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap
visszament az örményhez, a kinek eladta kardját, azt orozva saját
kardjával meggyilkolta, házát kirablá s felgyújtotta, s azontúl lett
belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.
Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét s
addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, a míg a fiu egyszer őt
magát is meggyilkolta s épen annyit törődött anyja vérével, mint a
többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.
Ezen fiuból lett Janina basája, Tepelenti Ali.
Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polczra!
Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De
mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két
csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s
elgondolkozék rajta, mi lett volna ő belőle, ha Behram szavaira hallgat,
ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember,
mint most; de nem-e boldogabb?
Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut,
melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak;
elbújdosott, ki tudja hova? talán meg is halt azóta.