A villám a futó embert sújtja.
A balsors egy mérges eb, mely az után szalad, a ki előle fut.
Ali basa albán darabantjai Stambulba érve, tudakozódni kezdének Gaskho
bey felől.
Egy jámbor férfiu volt az, hivatalára nézve a szeraili idzoglánok
felügyelője, különben igen kegyes és békességes müzülmán; kedélyére
nézve valami a phlegmaticus és melancholicus között, úgy, hogy a
tenyerére tett sympathetikus lemez alig emelte fel a két végső részét,
míg Tepelenti Ali tenyerén egyszerre összekunkorodott az s előre hátra
szaladgált. – Hasonló babonás tréfákban gyakran gyönyörködtek azon
időkben a müzülmánok.
Alakjára nézve Gaskho bey tökéletes mintaképe lehetett a farnezi
Herculesnek, vállai csaknem aránytalanok voltak többi termetéhez;
félkezével a szélmalom vitorláját meg birta állítani, a szultán
trónörököse születésnapján egy hatfontos ágyút vállára vett, s ott
sütteté el és kemény piasztereket harapdált ketté, mikor jókedve volt.
Hogy e rettentő erejét valaha emberek vesztére használta volna, azt ez
ideig nem állíthatjuk, sőt a legtürelmesebb embernek ismeré mindenki; az
udvari idzoglánok, kiket vívni tanított, viadal közben, csupa
kötekedésből, mintha csak tévedésből történnék, olyanokat huztak rá a
tompa kardokkal, hogy szintúgy zengett, és azért Gaskho bey mindig
megdorgálta őket szépen, de nem a kapott ütlegért, hanem az ügyetlen
vágásért. Soha ő háborúban sem járt, s nagy emberi dolgot véltek
elkövetni, a kik őt oda nem ereszték, miután előre nem látható
veszedelem lehetett volna az, a mit ő mívele, ha komoly harczra kerül a
sor.
Odahaza a legjámborabb családapa volt. Gyakran találták őt négykézláb, a
mint kis négyéves fia, Szidali, a hátán lovagolt, s apjával mindenféle
kegyetlenségeket elkövetett. Nem is csinált egész nap egyebet, mint a
szerailban az idzoglánokat tanítgatta dzsirídhajigálásra s odahaza a
fiának csinált papirosmadarakat, sárkányt eregetett és vak-vak-varjút
játszott vele. – A mi ideje e két foglalkozásból fenmaradt, azt pedig
arra fordítá, hogy a Gökk-sü (édes vizek) melletti nyári palotája
ablakán kikönyökölve nézegetett a világba, hosszúszárú pipáját a földig
eresztve, s ha azután, végezve e foglalkozást, valaki azt kérdezte volna
tőle, hogy mit látott? bizonyára azt felelte volna rá, hogy semmit sem.
Pedig estenden a Gökk-sü ligeteiben a legélénkebb zajgás van; a nyaraló
basák, bégek háremei kijönnek a platánok alá s hintáznak és tánczolnak
és énekelnek, a vándor perzsa karómászók ott mutogatják
szemfényvesztéseiket s a nagyságos janicsárok ide járnak ki egymással
verekedni, minden pénteken délután egész rivalis odák csoportoznak ide,
mint kölcsönös egyezési csatatérre, s gyakran két három halottat hagynak
a mulatási mezőn.
Gaskho bey mindezekről kevés tudomást látszik magának venni; csibukja
lenn van a földön, minden szippanásnál nagy kékszürke füstgomoly tódul
ki annak crateréből, e füstgomoly annyiféle alakot vált míg az ablakig
felér s Gaskho bey oly elmélyedve tudja nézni ezeket a változó
füstalakokat, mintha könyvet akarna irni a pipafüst philosophiájáról, s
e közben arra sem ügyel, hogy háza alatt már harmadszor megy keresztül
két albán fegyveres, magas, felül szélesedő süvegeikkel s fekete gyapjas
gubákban, kik mindannyiszor nagyon látszanak rá nézni, néha közel lépnek
hozzá, s ha szemközt jövőt vesznek észre, mintha megijedtek volna,
szedik magukat és odább állnak.
Csak néha árul el ravasz figyelmet Gaskho bey arcza, mintha valakire
ügyelne, a ki háta mögött van. A kis Szidali az, ki azzal mulatja magát,
hogy a mint Gaskho bey az ablakon kikönyökölve az ottománon térdel,
apjának felé fordított meztelen talpaira tompa nyilakkal lövöldöz. Az
eltévedt nyíl gyakran a bég fején koppanik meg, s Gaskho ilyenkor
ravaszul mosolyog fiacskája bosszúságán.
Be is alkonyodott már, a népség tisztulni kezd a platánok alól. A két
albán darabont ismét jő Gaskho bey felé, ki most épen oly füstfelleget
fútt ki csibukjából, hogy sem eget, sem földet nem lát tőle.
De a két albán bérencz jól látja őt, s két felől az ablakhoz állva,
kihúzzák pisztolyaikat s egyik jobbról, másik balról czélba veszik mind
a ketten három lépésnyi távolból Gaskho bey halántékait.
De a kis Szidali hamarább lőtt s most az egyszer a nyíl úgy találta el
apja talpát, hogy az ijedtében s a csiklandás miatt egyszerre hátra
kapta fejét s azon pillanatban két lövés dördült el s egyik golyó
jobbra, másik balra furódott az ablak szemöldökfájába.
Gaskho mozdulata oly véletlenül történt, hogy a két albán bérgyilkos,
kik azt hitték, hogy golyóik a bey agyában fognak egymással találkozni,
midőn azt sértetlenül látták, az ijedtségtől mereven álltak ott, mintha
a földhöz volnának szegezve. Mire pedig eszökbe jutott volna a futás,
akkor Gaskho bey kívül volt az ablakon, egy szökéssel előttük termett,
megragadá egyszerre mind a kettőt rettentő ökleivel, s mintha csak
kitömött alakokkal játszanék, mind a kettőt térdei alá gyűrte, s a
nélkül, hogy egy szót vesztegetne rájuk, saját szíjjaikkal összekötözé
őket, úgy hogy mire Szidali sikoltozására cselédsége összefutott, mind a
két bérgyilkos félholtan hevert a földön, mert a hol Gaskho bey
megfogdosta őket, ott mindenféle csontnak kelle törni.
Innen egyenesen a Kapu-Kiajához vitték őket. Maga Gaskho bey is elment.
Sokáig nem birt magához térni, csak azt kiáltozta az egész úton:
«hallatlan, hallatlan!»
– Hallatlan eset ez uram, szólt a Kapu-Kiajához érve. Hogy egy
békességes müzülmánt, midőn pipázik és gyermekével mulatozik, orozva
főbe akarjanak lőni. Hallatlan ez! Hiszen ha valaki meg akar ölni, hát
legalább mondja meg elébb, hogy megmosdhassam, imádkozhassam és
gyermekemet eltávolíthassam. De épen a midőn csibukomat szívám; ez
hallatlan eset.
Úgy látszik, leginkább rosszul esett neki az, hogy csibukozás közben
akarták megölni.
A Kapu-Kiaja azonban még e mellett azt a sérelmes pontot is találta ez
esetben, hogy vajjon mi joga van minden bolond embernek a másikat
megölni akár imádkozás előtt, akár imádkozás után? s e végett kérdőre
voná a bérenczeket, hogy ki fogadta őket fel Gaskho bey meggyilkolására.
Azok az első bambusz-ütésekre rávallottak Tepelentire, elmondva tisztán
annak megbizását.
A Kapu-Kiaja előtt hitetlennek látszott e vallomás; miért haragudnék
Tepelenti Gaskho beyre, ki saját maga kivallá, hogy Alit nem ismeri
máskülönben, mint híréből, s őt, mint vitéz embert mindig nagyra
becsülte és soha szóval sem sérté meg.
A két bérencz azonban vallomása hitelére még azt is kivallá, hogy
kívülök még harmincznyolcz fegyverese van itten Alinak, kik mind
ugyanazon megbizással jöttek Sztambulba.
Rögtön csauszokat küldének ki az egész városba, elfogatni a leirt
albánokat. Öt vagy hat elbujhatott, vagy megszökött közülök, a többit
összefogták.
Mindannyinak vallomása teljesen összhangzó volt. Minden körülményt, az
igért összeget, a mondott szavakat oly egyformán adták elő, hogy semmi
kétség sem maradhatott, miszerint Tepelenti volt az, a ki őket kiküldte
Gaskho bey meggyilkolására.
Az eset nagy zajt csinált minden körben. Alit épen olyan jól ismerék,
mint Gaskho beyt, a janinai hős hatalmáról és kincseiről, ez erejéről és
szelidségéről volt hirhedett, amazt irigység, gyűlölet, ezt szánalom,
részvét ismerteté.
A khodzsagiánok, a palota-urak, Ali nagyságának régóta irigyei, a
divántanács elé hozták az ügyet s nagy viták folytak a felett, vajjon
minő eljárást kell a hatalmas gyilkosbérlő ellen követni? s a
kupolyterem vezéreinek véleménye sokáig meg volt oszolva, ha vajjon
menten megragadják-e Alit szakállánál fogva, vagy pedig rávegyék Gaskho
beyt, hogy elégelje meg, ha azoknak az arnót gyilkosoknak fejei az
igazságtétel sátora elé fognak gördíttetni, Alinak pedig majd tudtára
adják kéz alatt, hogy ha van még esze, ne vesztegesse sem az aranyat,
sem a lőport ily csendes ártatlan emberekre, mint Gaskho bey, a ki neki
sohasem vétett és ezután sem fog véteni.
Ezt akarták az okosabbak és ez okosabbak közt volt maga a szultán is.
– Ali nekem éles kardom, monda Mahmud, ha kardom valakit véletlenül és
akaratom ellen megsértett, ketté törjem-e azt azért?
Azonban a basa ellenei titokban felbőszíték Gaskho beyt, hogy egyenesen
Alin követeljen elégtételt.
A jámbor óriás már hetek óta saját nevét hallva emlegetni, megvadult,
mint az űzött bika, elhitte, hogy ő nevezetes ember, hogy ő van egyedül
hivatva Epirus zsarnokának szarvait letörni, s annyira el volt merülve
híressége álmaiban, hogy midőn leczkét kelle adni a szerailbeli ifjaknak
a vívásból, szórakozottságból úgy elverte őket, mintha mind Ali basa
katonái volnának.
A békeszerető vezérek igértek neki házat, kertet, szép lovakat,
rabnőket; mind nem kellett ez neki, ő Tepelenti fejét követelte, s égre
kiáltozott, hogy oly soká húzzák-halasztják a dolgot.
Mahmud szultán pedig bölcs férfi volt. Nem kellett neki a
csillagjósokat, a máguszokat, a seleuciai üregeket megkérdezni a jövendő
felől, hogy lássa, ismerje azon zivatarokat, miknek előveressége
izenetül állt az égen.
– Nem ismeritek Alit és nem ismertek engem, monda azoknak, kik itéletet
sürgettek nála Ali ellen. Ha én azt mondom: Alinak veszni kell, el fog
veszni ő, ha e paloták reám szakadnak is és az ország fele meghal is
miatta; ha pedig Ali azt mondja: «nem!» bizonyára nem fog ő meghajolni
és inkább felfordítja az egész országot, hogy nem marad egy kő a
másikon, mintsem megadja magát. Azért nem tudjátok, hogy mit kivántok, a
kik engemet és Alit harczban akartok látni egymással.
Az izgatók ezzel nem elégedtek be, hanem kiosztának néhány erszény pénzt
a janicsárok között s rá uszíták őket a Kapu-Kiaja palotájára, hogy
követeljék Tepelenti fejét.
A Kiaja jókor észrevevé a zajt s ideje maradt a szerailba menekülhetni,
melyet hirtelen eltorlaszoltak a janicsár urak elől, megmutogatván nekik
az ágyúk torkait, melyek a kapuk fölé voltak szegezve.
Ilyenkor a janicsárok nem találván czélszerűnek az ágyúk torkának menni,
akként tölték bosszújokat, hogy felgyujták a várost s leégettek egy
egész városnegyedet és kifosztogatván az égő házakat, ezt teljes
elégtételnek találták.
Másnap azonban, midőn a szultán, elcsendesülvén a megszokott zendülés,
kiséretével együtt kilovagolt a leégett városnegyedet megszemlélendő, a
szerailtéren álló szökőkút előtt egy lefátyolozott női alak veté magát
lova lábai elé s a kalifák kalifája lovának zabláját megragadta merész
kézzel.
A szultán visszarántá lovát, hogy rá ne gázoljon a nőre s gondolván,
hogy az tán egyike a tegnap leégetteknek, parancsolá a vele volt
teszkeredzsinek, hogy adjon kezébe egy erszény pénzt és bocsássa őt a
próféta nevében.
– Nem pénzt, uram, hanem vért! vért! kiálta a nő s hangja csengéséről
lehete gyanítani, hogy a nő még fiatal.
A szultán csodálkozva kérdezé az asszony nevét.
– Én Eminah vagyok, a nelvinoi basa leánya, Tepelenti Ali felesége.
– És ki az, a kinek vérét kivánod? kérdé a szultán, megütődve azon, hogy
e hatalmas férfi kegyencz nejét lova lábai előtt a porban heverni látja.
– Az ő fejére kérek halált, szólt szilárd hangon a nő, Ali Tepelenti
fejére, kinek gyehennavárából föld alatt folyó vizeken keresztül szöktem
el, hogy őt előtted bevádoljam, és ha te nem itélsz fölötte, megyek
Istenhez és bevádolom őt ott.
A szultán elszörnyedt.
Rettentő eset az, hogy egy asszony elvádolja saját férjét, a ki őt
kedvezéseivel halmozta el és nagy gonosztevőnek kell lenni annak, kit az
Isten legszelidebb madarai, a galambok megtámadnak.
Inte a vele volt Kizlár agának, hogy vegye felügyelése alá a nőt s vigye
a szerailba a Kadun-Kietchudához. Maga pedig azonnal visszatért palotája
kapujából, s a divántanácsot egybehivatá.
A szultán elborzadt, a nő vádjait hallva, ki miután a görög leánynyal
szerencsésen kiszökött Ali basa várából, nehány nap alatt a szulióták
által Ali minden kegyetlenségeit megtudá s egyuttal azt is tudtul adá,
miszerint Delvinóban most halt meg egy gazdag örmény asszony, kinek
Gaskho bey ifjukori ábrándja volt, s az minden vagyonát, mely Albaniában
van, a beynek hagyományozta. Erről még maga sem tudott semmit.
Mi természetesebb, mint hogy mindenki rögtön megtaláltnak hivé a
kulcsot, mely felnyitja a gyilkolási merénylet rejtélyét. Ali meg akarta
öletni Gaskho beyt, hogy albániai birtokát elfoglalhassa.