Janina basája harmincz napig egymás után nem hallott egyebet rossz
hireknél, s mialatt kétszer megtelt a hold, kétszer fogyott el az ő
hatalma.
Az első Hiob-hirnök volt a Sztambulból megmenekült arnót lovas, kit
Edrenéig üldöztek a szultán tatárjai s ki hirül hozá, hogy a Gaskho bey
elleni merénylet nem sikerült, s az elfogott bérgyilkosok kivallák
megbizójuk nevét.
– Ime saját kardommal vágtam meg magamat, kiálta fel Ali, a seleuciai
jóshang igazat mondott. Valóban igazat mondott.
És még több is beteljesült abból.
Nehány nap mulva hallá hírét, hogy Eminah a szultán elé veté magát s
itéletet kért férje fejére.
– Valóban előre tudtam ezt, sóhajta Tepelenti, a jós megmonda mindent.
Hanem azért mégis a szerail kapujában fogok állani ezüst állványon.
Másnap rá jött a hír, hogy Gaskho bey neveztetett ki janinai basává.
Úgy cselekesznek, mintha meghaltam volna, susogá az ősz, oly keserű
érzettel, mintha még egy ifjú élet küszöbén állana. Eltemetnek, mielőtt
meghaltam volna, megosztoznak örökségemen, mielőtt rájok hagytam volna.
Pedig a szerail kapujában fogok egykor állani ezüst állványon.
És azonnal kiküldé csauszait Tepelenti a tartományában levő városokra,
az előljárókhoz, felszólítva mindazokat, hogy a kinek fia van, fiát, a
kinek testvére van, testvérét küldje fel haladéktalanul.
Azután parancsot adott ki, hogy minden nélkülözhető igás barmot
hajtsanak fel a hegyek közé, a tengerekről minden bárkát gyűjtsenek a
durazzói kikötőbe. A janinai várkonyt ágyúk és bombák rémletes soraival
rakatta meg s akkor megizené a hadkerületeknek, hogy seregeiket küldjék
Janina alá.
Legalább nem jött neki váratlanul, a mi reá következék.
Legalább ideje volt elébb kitűzni a veres zászlót, mint a rémizenetet
vevé Sztambulból, hogy a nagyúr által kimondatott fejére a halál.
Ah, Tepelenti Ali nem olyan könnyen adja oda azt az ősz szakállát! A
vadászok jól látszanak tudni, hogy minő oroszlánra indulnak ki? Egy
nagyúri fermán a száműzött Pehliván Baba basát nevezte ki Lepantó
urának, Szoliman basa lett Trikala kormányzója, s a hozzá tartozó hét
hegyszoros őre, Durazzó helytartójává Mohammed bey tüzetett ki, kinek
atyját Tepelenti ölette meg. Tehát előkeresték legerősebb, legkeserűbb
ellenségeit. Ah ez nagyszerű vadászat fog lenni.
Ali összehivatá fiait, kik közül Vely volt Lepantó ura, Szolimán
Trikaláé és Muktár Durazzó basája; megmutatá nekik a térképen, hol
fekszenek tartományaik, s ha azokat elvesztették, mi marad számukra
fenn. Azzal mindháromnak saját maga köté oldalára kardjaikat s rájok
bízta, hogy harczoljanak úgy, mint férfiak.
A két ifjabb tűzzel esküvék, hogy diadallal fogják viselni fegyvereiket;
csak Vely bey hallgatott szomorúan.
– Te nem vagy-e az én fiam? kérdé tőle a vén hadastyán.
– Allah akarta, hogy az legyek, felelt Vely, harczolni fogok én is. Nem
te érted, nem is magamért nem is az életért, nem is azért, a mi a
halálon túl van, hanem azért, mert Lepantóban kisded gyermekem van és a
várat ellenség ostromolja. Ez a kis gyermek mindaz, a mi engem még ezen
a világon érdekel; harczolok úgy, mint a hogy egy apa harczol fiáért.
Kimentem őt, ha lehet. Dicsőségeddel, romlásoddal nem törődöm. Ha azt a
hírt találod hallani, hogy elleneid Lepantót bevették és fiamat
megölték, akkor azon kardodra, melyet reám bíztál, ne számíts többé.
E szókkal elfordult apjától Vely s halk léptekkel eltávozott.
A mint ily csendesen látta őt maga előtt haladni Tepelenti, azon kezde
gondolkozni, hogy ne vonja-e ki övében levő pisztolyát s ne lőjje-e le,
mielőtt elhagyná Janinát? Hiszen előre tudott már mindent. Saját neje,
saját fiai, saját fegyvere! hanem azért mégis a szerail előtt fog ő
állani ezüst állványon.
Több, mint húszezer főre menő hadserege állt fegyverben, albánok és
szulióta görögök.
Vitéz hadsereg, midőn harczolni kell. De vajjon kiért fog harczolni? ő
érte-e, vagy a szultánért?
El fogják-e feledni neki azok a bajnokok, kik őt ostromolva látják,
megölt testvéreiket, elrabolt aráikat, leégett falvaikat? Nem tudja-e
minden ember, hogy Tepelenti Ali kincseket gyűjtött teljes életében, jó
tetteket soha. És most ezen kincsek lesznek veszedelmére.
Az idők meghozták a választ. – Még messze voltak ellenségei, midőn
Bracori hegyei közt, hol Alinak egy unokaöcscse, Zaid, fegyvereseket
gyűjtött, egy leány vezetése alatt fölkeltek a szulióták s leölték Ali
embereit az utolsóig. Az utolsót azért hagyták meg, hogy legyen a ki
elvigye Alinak Zaid levágott fejét, tudtul adva neki, hogy ezt azon
leány küldi, a kinek mátkáját szemeláttára levágatta és küldeni fog még
többet is.
Ez jeladás volt Ali görög hadainak. Ott Janina alatt, szemei láttára,
hagyta el Zunga kapitány az albán tábort s midőn Trikalában megjelent a
nagyúr serege, s Gaskho bey hírnöke a két tábor közé lovagolt, nyakába
akasztva viselvén a fermánt s fegyverre szólítá a jobbágyokat a basa
ellen, az egész tábor átment Gaskho beyhez. Egyedül, kiséret nélkül
futott el Szolimán, Ali legkisebbik fia, a nélkül, hogy apjától nyert
kardját megpróbálhatta volna s útjában elfogatott.
De még hátra volt a másik kettő. Muhtár bey hatalmas hajóhaddal állt a
durazzói kikötőben s Vely bey haragszik bár atyjára, de vitéz bajnok, s
neki fia van Lepantóban és azt meg kell szabadítania.
Nem csak fia, még más is van ott. Ama kegyetlen gyilkolás napján, melyen
Ali basa fiai háremhölgyeit a tóba fojtatta, egy megmenekült a sok közül
és az Xelianthe volt. A hölgy is szerette Velyt, s tudtára adta, hogy
él. Vely bey elszállítá őt Lepantóba s ott tartá kis fiával együtt, hogy
apjától távol legyen.
Sietve közelgett a bey Lepantóhoz, éjszaka érkezett a város alá s már
messziről láthatá, hogy vára, melyben kedvesei vannak rejtve, lángok
között áll.
Ha későn talált jönni!
A bőszült tigris vad dühével veté magát az ostromló Pehlivánra s az
éjféli harczban elverte őt Lepantó falai alól; az albánok dühödten
küzdöttek vezérük mellett. Mit használt? Megmenték a várat, de lángok
között álla az már; Vely bey ordítva rohant be a kapun, alig ismerve rá
a helyre, a melyet nem rég hagyott el.
Kereste azt a pavillont, melybe gyermekét és nejét rejté. Az fából volt
egészen, réz tetővel; valami olvadt sötétvörös ércztömeg csillogott az
üszöghalom közepett. Vely ordítva rohant oda s katonáival félrevonatva
az égett gerendákat és üszköket, egymás mellett két feketére égett
csontvázat talált; a korallkarpereczekről, miket a tűz nem birt
megemészteni, megismeré, hogy azok neje és fia voltak.[5]
Egy szót sem szólt többet senkihez. Kardját hüvelyébe dugá s még azon
éjjel fegyvertelenül átlovagolt a megvert Pehliván Baba basa táborába s
átadá magát elleneinek.
Serege felbomolva futott vissza ezután Janinába, hírül vivén apjának,
hogy Vely bey, győzelem után, önkényt adta meg magát a szultánnak.
Mindenki elpártolt tőle, városai megnyiták kapuikat az ellenség előtt,
legjobb barátai elárulák, két fia elpártolt már, még hátra van a
harmadik. Muhtár bey legderekabb közöttük, ő legmerészebb és legjobban
szerette apját.
Két nap mulva jön a hír, hogy Muhtár bey az egész haddal megadta magát
Durazzó előtt a Kapudán basának.
– Megmondta a jós előre, felelt rá Tepelenti nyugodtan. Így végeztetett
az égben; de azért utoljára mégis ott fogok a szerail kapujában állani
ezüst állványon.