Ali basa maga építteté az egész janinai várkastélyt s oly bölcs volt,
hogy az építőket, a mint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé
láb alól s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások,
hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sáncztömbök, mik
külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, földalatt járó utakkal úgy
össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebbül keresztül-kasul
lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák
Ali basa ellenei.
A három bey palotáját egészen köröskörül lehetett járni egy rejtett
folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak
sejtelme sem volt egynek is a benlakók közül; az öles vastagságú falban
volt az, a két ablaksor között s belőle majd mindenik szobába nyiltak
nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy
a fölemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak
el nesztelen sarkaikban s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem
maradt utánuk.
Ali basa ott áll a vigalom termében, a nélkül, hogy valaki észrevette
volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató
fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartani tőle, hogy valaki
odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most
mindenik szem s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a Kaába
tábláján ragyognak.
Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt
van a földi; most nem kérdezik sem Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól,
hogy minő bor folyik a Tubafa gyökereiből, lángolóbb lelkesítőbb az,
mely a serlegekben villog; a hurik is eltakarhatják fehér kebleiket,
piros arczaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi
ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta,
nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, a mit Muhtár
bey rendezett, valóban tanulhat tőle.
Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét huri ölelése fogja örökké
boldogítni az idvezült mozlemint; elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy
ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin
szomszédok megcserélnék hurijaik gyülekezetét s új zamatú csókok által,
eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés.
Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná,
hogy lejárjon az a kis millenium, s ha azután ezer, meg százezer, meg
milliószor ezer esztendő múlva – mert kitelik az mind az
örökkévalóságból – ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét
leánykához, milyen kedves volna a viszontlátás!
Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából és Muhtár bey volt az a
boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis
Beirám ünnep alatti bőjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé
testvéreivel.
Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme és az mind
számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, melylyel a túlvilágon
kecsegteti őket Monkár és Nakir angyal.
A Beirám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bey, azt
mondá nekik:
– Cseréljük el háremeinket.
Szolimán bey rögtön kezet adott, Vely bey elébb nevetett rajta, azután
azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.
A másik két testvér erősen kikaczagá ez együgyűsége miatt; nevetséget
csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit s más nap és a
későbbi napokon azzal bosszanták Velyt, hogy elkezdék magasztalni előtte
az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett
fel ez és amaz bayadéren? mily szokatlan villogása a kék szemnek, a ki
Muhtár bey kegyencze volt, s kiért cserébe epedő zsidó leányt adott
Szolimán neki, ki ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két
láng olvadna egymásba.
Vely mind mosolygott e dolgokra, de azért csak a fejét csóválta, végre
kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy
albán hölgy, a kit ő nem vett sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s
annak ő megigérte régen, hogy soha el nem hagyja és nem is adná azt sem
mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.
A két testvér megnyugtatá Velyt, hogyha oly igen szereti azt az egyet,
vegye ki a többi közül és tartsa magának és azután ne különczködjék.
Így aztán Vely bey is ráállt az atyafiságos osztályra s kivéve
Xelianthét, a többit átengedé.
A nagy Beirám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bey a nagy paradicsomi
vigalomra, meghivá öcscseit magához és magát Mahommedet, a prófétát,
hogy tanuljon tőlök idvezülni s rendezze a szerint a mennyországot. E
végett neki is divánt tétetett hármojuk közé, poharat, tányért adatott
elé s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan
töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.
A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívüli
dolog; azon időkben az istentagadás egész a nyilt botrányokig ment;
csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer
oly kirívóvá.
Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajta
voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük.
Az odaliszkok sorban énekeltek, tánczoltak, s a testvérek itélgették,
hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közülök?
Mind a tánczban, mind az énekben legkitünőbb volt Rebekka, Muhtár bey
szép zsidó hölgye és Lizza a kék szemű bayadér, a ki Szolimán kegyencze
volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal? Utoljára
együtt tánczoltak.
– Nézd, szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel, láttál-e ennél szebb
termetet? mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily
negédes, midőn fejét hátraveti s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e
oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak,
vagy levegő, hogy köröskörül ölelhetném minden ízét.
– Valóban gyönyörű, helyeslé Szolimán, ha e másik nem tánczolna
mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah de egy mozdulata ennek
több, mint amannak egész élete. Az csak nő, de ez tündér. Az megöl, de
ez halottból elevenné tesz.
– Igazságtalan vagy Szolimán, monda Muhtár, te csak szemed után itélsz;
ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Izleld csókjaikat,
s akkor mondd, hogy melyik édesebb?
Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka a szép zsidó hölgy szerelmes
bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündérkönnyűséggel
ült térdére s az ittas bey édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a
másik csókját.
– Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez
boldogít. Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza
csókja édes bor, mely felvidít.
– Legyen Lizza csókja édes bor, kiálta közbe Muhtár, de Rebekka csókja
mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek és a ki ízleli, az
idvezül!
S azzal Muhtár bey ragadá ölébe a két odaliszkot, hogy itéletet hozzon
ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! A pörlekedő felek
egyike sem tudta, hogy melyiknek itélje az elsőséget? Végre Vely beyt
hívták fel birónak, ki már akkor aludt, melettök ülvén a divánon s
elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér
felkölté őt, hogy tegyen közöttük biróságot a csókok édessége felől.
Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította beyjel a kérdést,
melyet midőn megértett, azt felelte rá:
– Legédesebbek Xelianthe csókjai.
S azzal ismét átölelte a kedvencz nőt és fejét keblére nyugtatva aludt
tovább.
– Eh! kiálta fel ekkor Muhtár, mit kérdünk tőle itéletet, midőn itt ül
közöttünk maga a próféta? tegyen igazságot ő közöttünk!
És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva,
mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel s átlátszó
kristályserleg megtöltve borral.
– Jó Mahommed! szólt Muhtár az üres helyhez beszélve, te életedben sok
szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám
jelentsd ki nekünk ime: kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az
édesebb? Láttad őket tánczolni, hallottad énekelni, most ízleld
csókjaikat.
Azzal inte a két hölgynek s azok az üres divánra ülve kétfelől, úgy
tevének, mintha egy közbenülő alakot ölelnének át karjaikkal s a
legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.
– Nos, hozz itéletetet Mahommed, szólt ittas merészséggel Muhtár és
felragadta a kristályserleget az üres hely elől s feltartva a levegőbe,
felhevült arczczal kiálta:
– Ime idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt
adod.
Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen vakmerő
szavakat rejtekéből s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá
annak sárkányát.
– Igyál Mahommed! kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. Igyál a
diadalmas hölgy egészségére. Melyik legyen az: Rebekka-e vagy Lizza?
Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben s a feltartott
kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bey kezéből.
Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem
volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a
helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely
nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, a ki fegyvert viselne és azon
az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be és kijárhasson.
Künn a minarékből hangzott a muezzimek hajnali imája:
«La illah, il Allah; Mahommed razul Allah!» (Egy az Isten, az Allah,
Mahommed Allah küldöttje.)
* * *
Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Az nap egész reggelig imádkozék. Be
volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik?
Azt tevé, a mit hetven év óta soha, – sírt. Egy óráig meg volt törve
hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, a kit jobban szeretett, mint életét,
az adja a legelső jelt a közelgető balsorsnak, hogy itt az idő a
küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely
hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza őt meg
futásában. Egy óráig gondolt reá és ezen óra siralom órája volt, azután
gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá s szíve
megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, a ki lekönyörgi magáról a
veszélyt, hanem az, a ki szembe megy rá s azt kérdi tőle: hol késel oly
sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők
óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.
Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de meghallgatá az
őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett
tanulni s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.
A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja hány éves lehetett? az életet
régóta csak a bűvészet tartja benne. – Minden este rézlapokra fektetik
száraz, elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él
meg egy napról a másikra.
Két néma ennuch vezeté Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte
leülteték.
– Szikhám, szólt Ali a dervishez. Rossz napok közeledtét érzem. Kardom
egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van,
végtülvégig repedt, egy levágott fő, mely elgurult előlem, úgy hogy nem
találtam meg, elém jött az éjjel s halálomról beszélt, s álmomban
fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek
ezek? Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó mecsetek tetőit,
úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik s
hallatlan dolog, hogy hetvennyolcz évet érhessen egy ember az ozmanlik
között, a ki gazdag és hatalmas. Jőjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz
az első, a ki megtámadand. Ennek a nevét mondd meg nekem.
A dervis erre egy fatáblát hozatott elé, a milyenen ételt szoktak
felhordani, rá egy üres üveg poharat helyezett, s azon egy vékony
bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felirta a fatáblára a török
alphabet huszonkilencz betüjegyét, s azzal háromszor leborulva
szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a
fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.
Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a
megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mindig erősebb,
hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett
pálczikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a
pálczát nem lehetett megkülönböztetni rajta.
Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön
megállt. A pálcza hegye épen a Ghain betün állt meg.[3]
– Jegyezd meg magadnak e betűt, szólt a dervis, Ghain G betü.
S aztán újra kezdé a tüneményt, s a forgó pohár egyenkint e nevet betüzé
ki:
«Gaskho bey.»
Az utolsó betünél megállapodott és többé nem fordult el.
– Nem ismerek ily nevű embert, szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő,
kinek annyi hirhedett nevű ellene van, épen attól tanuljon rettegni, a
kinek nevét sem hallá.
– Hol lakik e férfi? kérdé tovább a dervist.
Az újra kezdé a varázslat műtételét, s most a tánczoló pohár e szót
betüzé ki:
«Stambul.»
Elég volt.
Ali inte az eunuchoknak, hogy a dervist visszavezethetik.
Ekkor negyven albán katonát hivatott be a várőrségből, s fejenkint
mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.
– Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, a kinek csak nevét és lakását
tudom. Neve Gaskho bey, lakik Stambulban. Ezen ember feje annyi aranyat
ér előttem, a mennyit nyom. A melyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak
halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat
kap; ezeret, a ki őt megölte.
Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megigérték, hogy
ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bey, halála bizonyos.
Dél tájon maga elé hivatá fiait Ali. Nem szólt nekik semmit
aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem oda
ülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté
Muhtár beyt, jobbról Velyt, szemközt Szolimánt.
Legelőször Szolimánhoz beszélt.
– Legifjabb vagy és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy
három hajóval Siciliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön
visszajösz és egy napot sem mulasztasz.
Szolimán kedvetlenül viszonzá:
– Oh atyám. A tengereken most a passatszelek uralkodnak, ki merne most
hajóval a hullámokra szállni? A tenger minden szörnyei a felszínen
úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el? s a hajósrém most jár
keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.
Ali basa nem szólt hozzá tovább, hanem fordult Muhtár beyhez.
– Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szuliota kapitánikhoz s
felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind
sietve. Biztatást, igéretet, szép szót ne kimélj.
Muhtár bey bosszúsan fordítá el arczát s a múlt éji mámortól nehéz fejét
lógatva, durczásan felelt:
– A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva,
madárnál egyéb nem járja most a száraz földet, nem hogy fegyveres hadak
mozduljanak ide, vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik;
hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy
patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép
és lőszerek?
Ali most a jobbról ülő Velynek szólt:
– Te átmégy Mizrimbe és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat,
mely harczosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.
– Oh atyám, szólt Vely, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. Nem
akarom azt a kifogást tenni szavaid ellen, hogy Mizrimben most van a
szamum kezdete, melynek égető, fojtó lehellete elől futni kénytelen
minden élő állat, én értem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek,
drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért
gyűjtesz te hadseregeket, lovakat és lőszert minden ok és előre látott
veszély nélkül? E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra
gerjeszteni s majd épen az által, hogy védelemre készülsz, hívod fel
magad ellen a harczot?
Ali basa felkaczagott, a mi neki ritkán volt szokása.
– Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs
igazatok. Ebédeljetek nálam és legyetek vigan. Ebéd után meg fogjátok
látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradtak ki és a szamum nem
fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.
Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást
suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a
vöröstoronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.
Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek
ablakán át az acheruzi tóra lehete látni. Az ablak vas rostélylyal volt
fedve. Itt leült velök a nargylát szívni és kávézni.
A fiak jobb szerettek volna fölmenni a tetőre s ott a szabad kilátáson
végezni e délutáni mulatságot, de Ali tréfásan jegyzé meg, hogy a
szabadban most hideg és meleg szél fuj. Valaki megizzadhat a szamumtól,
s meghülhetne a passat-széltől.
A mint ott szürcsölék csészéik nedvét, ime evező-lubiczkolás hangzik a
torony alatt, s a fiak három nagy dereglyét látnak a tó felszinén
evezni, melyen háremhölgyeik ültek, a dereglyéket az ismerős eunuchok
hajták.
A három bey arcza földerült a mint hölgyeiket látták ott a vizen evezni,
s Muhtár bey pajkosan súgá Szolimán fülébe:
– Vajjon az öreget nem kellene-e szinte a társaságba venni?
Ali meghallá a súgást s elmosolyodott rajta.
– Valóban szép hölgyeitek vannak, monda fehér szakállát végigsimítva.
Nem csudálom, hogy úgy szerettek ide haza lenni s hideget, meleget
találtok a szélben, a mi pedig nem egyéb, mint Allah lehellete és a mi
Istentől jő, az nem lehet rossz. Hanem hölgyeitek szépek. Én a mult
éjjel egy álmot láttam. Előttem a próféta jelent meg és azt mondá,
miszerint ti felszólítátok őt, hogy mondja meg, melyik hölgyeitek közül
a legszebb, a legédesebb?
A fiak bámulva és megrettenve néztek össze.
– A próféta azt válaszolta, folytatá Ali mosolyogva, hogy hozzá nem
illik, miszerint ő jőjjön a ti hölgyeitekhez, hanem menjenek azok ő
hozzá. Tehát én elküldöm őket a paradicsomba.
– Mit teszesz? kiáltának mind a hárman megrémülve.
Ali egy ezüst síppal éles füttyentést tett s e jelre mind a három
dereglyéből kiránták az eunuchok a rejtett csapokat, mik azoknak
fenekébe voltak fúrva s magok kiugrálva a vízbe, ott hagyták a
dereglyéket a tó közepén.
A hölgyek rémülten sikoltának fel, a mint a víz minden oldalról a
dereglyékbe kezde tódulni. Egy rémítő halálordítás tölté be a léget.
Muhtár dühösen rohant az ajtónak, s azt zárva találván, tehetetlen
erővel készült kifeszíteni; míg Szolimán az ablak vasrostélyzatát ragadá
meg két kezével s azt hivé, hogy az egész tömör épületet képes lesz
megrázni karjaival. A kékszemű albán leány és az epedő zsidóhölgy,
mindkettő halálfélelemmel nézett fel a zárt ablakra, szép tagjaikat már
a hullám kezdte nyalni.
Csak Vely bey állt mozdulatlanul. Hisz ő semmit sem vétett, hisz az ő
szép görög hölgye nem bosszantá a prófétát az orgiák szerelmi
versenyében; egyedül őt szerette, egyedül ő általa volt szeretve és az
is ott vész el a többi között.
A dereglyék mindig jobban elmerülnek a kiáltás mindig kétségbeesettebben
hangzik; a három fiu látja hölgyei halálát s nem rohanhat őket
megszabadítani, csak egyet sem menthetnek meg; most egy végső
jajkiáltás! a dereglyék elmerültek, néhány perczig tarka fátyolokkal,
turbánokkal s fehér karokkal és omlatag fürtű fejekkel van ellepve a
víz, azután csak a turbánok uszkálnak egyedül a vizen.
Szolimán kétségbeesetten zokogva rogyott le az ablaknál, míg Muhtár
egyre dühödten rugdalta az ajtót, mintha saját lármájával akarná
elnyomni a haldoklók segélykiáltását. Csak Vely bey nézett némán,
keserűen az utálatos habokra, melyek egy percz alatt három menyországot
nyeltek el.
Távol, nagyon távol látszik az emelkedő hullámok tetején, mintha valami
fekete úsznék. Ki tudja mi az? Talán egy e hölgyek közül. Egy perczben
eltünik a hullám-völgyeletben, másikban ismét fölvetődik; vajjon melyik
lehet az? Mindig messzebb messzebb távozik. Vajjon megmenekülend-e? A
görög hölgyek jól tudnak úszni.
Ekkor fölkelt helyéből Ali basa s mosolyogva mondá fiainak:
– Bizonyára úgy hiszem, hogy többé nem lesz rátok nézve sem a
tengervihar, sem az áradó víz, sem a szamum szele oly ijesztő, mint volt
órák előtt. Induljatok minél hamarább. Mire visszajöttök, új háremet
fogtok itthon találni, mely elfeledteti a régit.
Azzal elhagyá őket.
Szolimán és Muhtár rögtön útnak indultak. Jaj annak, a kin ők most a
megbántó helyett bosszújokat fogják tölteni!
Csak Vely bey maradt még ott az ablaknál és nézte a vizet, a míg
elsötétült az est és gondolkozott Ali basáról. Testvérei átkokat szórtak
apjukra, ő egy szót sem mondott. Azok ki fognak békülni hamar; – ő
soha.[4]